ll. 4. fejezet(34.)

 Hali! Meghoztam a 4. fejezetet, viszont rossz hír és higgyétek el már én is a falba verem a fejemet, de a laptopom ismét elsötétült. ><" Komolyan, engem szerint megátkoztak az orvosi rendelőben! :'D Nem volt semmi baja a laptopomnak, aztán 1-kor elmentem az orvoshoz, először is lekéstem a járatomat és vagy fél órát ott ültem, a telefonom nem reagál semmire, szóval az is elromlott, majd hazaértem és a laptopomat nem tudtam/tudom bekapcsolni... Mindez kevesebb mint 2 óra leforgása alatt! Jó kis nap. :D Na de itt van a 4. fejezet, annyi jó hír, hogy sikerült még egyet előre megírnom, szóval jövőhét hétfőn biztos, hogy jön az 5. fejezet.
Sajnálom majd a késéseket, ismét. ://
Puszi, Tyra


Liam:
-Tessék?-nevet fel erőltetetten Louis, s a kissé kétségbeesetten ülő Harry-re pillant, majd felnéz rám tanácstalanul.
-Kik vagytok?-kérdez rá ismét két nyelés közepette Zoé, de még véletlenül se tekint fel a takarójáról, én pedig köpni-nyelni nem tudok.
-Ne szórakozz Zoé!-röhög fel egy kicsit Niall, mire Zoé rászegezi a hűvös szemeit és összeszűkített szájjal megrázza a fejét.
-Ez most komoly?-fordul felém Zayn mogorva tekintettel, mintha ha az én hibám lenne, hogy Zoé azt mondta, hogy...Mi van???
-Zoé, te nem tudod kik vagyunk?-háborodok fel önkéntelenül is, mivel csak most esett le a mondottja, s lehet egy picit fenyegetőre sikeredett a kérdésem, mert Zoé testtartása összébb zuhant és ismét lehajtotta a fejét.
-Bocsánat, de ismerlek titeket?-motyogja az orra alatt és a kezei megremegnek, szemhéját lehajtja és meggyötört arckifejezéssel várja a választ, mintha megpróbálna felkészülni a legrosszabbra.
-Tényleg nem emlékezel ránk?-suttogja Zayn és erősen Zoé szemét keresi, de mindhiába: Ő továbbra is a takaróhuzatát fürkészi minduntalan. Nagy nyelése tisztán kivehető a csendbe burkolódzó szobában. Érzem magamon a fiúk tanácstalan tekintetét de továbbra is Zoé összerökönyödött testét figyelem és semmitmondó, lefelé néző arcát.
-Niall, keresd meg az orvost.-parancsolom meg halkan, mire választ nem kapva csak egy ajtózáródásra leszek figyelmes és hirtelenjébe ezer és ezer gondolat, érzés fog el, amiket nem tudok hova tenni. Senki nem szólal meg, mindenki várja vagy Niall-t, vagy azt, hogy Zoé felnézzen és netán nevetve azt mondja: "Jaj, vicceltem fiúk." De ilyen nem történik, legalább is 10 perc elteltével sem, míg Niall visszafut egy másik orvos társaságával, akinek elmondása szerint ismeri a "történetet", mivel Dr. Lessenberry elmesélte az egész kórlapot és az esetet is szóval nincs ok a pánikra, hogy csak úgy ismeretlenül megvizsgálja Zoét.
-Kérem távozzanak.-fordul felénk komoly arccal az "újonnan szerzett" orvos, ki férfi létére kb. Zoé-val egy magas lehet. Nagyot bólintva engedelmeskedünk a kérésnek és bár többször is visszanézve a lehajtott fejjel fekvő Zoéra, végül mind az öten kitérünk a folyosóra. Újra hatalmába kerít bennünket a tehetetlenség, amire azt hittük már nem kerül újra sor, miután közölte velünk Dr. Lessenberry, hogy Zoé felkelt. Csak éppen arra nem számított, hogy Zoé nem emlékszik ránk. Szép kis orvos...

1 órával és kb. 3-4 nővér/orvos elteltével...
-Komolyan, mintha egy vásáron lennénk.-szólal meg kissé feszülten Harry, miközben az ajtóval szemezik kitartóan.
-Dr. Lessenberry is mondta, hogy rutinvizsgálata lesz, vagyis gondolom már az megy. És tudod, egy rutinvizsgálat a kómás betegeknél nem egy munkás feladat.-mentegetőzök monoton hangon, s miután rádöbbenek mit is mondtam, magamnak furcsa grimaszt vágva jelzem, hogy ezt nem is értem, hogy honnan a fenéből tudom.
-Miss Thomson szülei, vagy hozzátartozói?-néz körbe a nővér az ajtó küszöbén állva, mi pedig egyszerre ugrunk elé, amire nem igen számíthatott a hátarahőkélésből kivetően.
-Mi vagyunk a hozzátartozói.-válaszol Zayn mutogatva saját magunkra, mi pedig nagyokat bólogatva várjuk a továbbiakat.
-Önök családtagok?-emeli fel bal szemöldökét a nővér, és a kezében lévő lapokat kezdi el olvasgatni.
-Nem igazán. Viszont a legjobb barátai vagyunk, egy bandába is vagyunk. Öhm... Ismeri a One Direction-t?-kérdezem reménykedve, és fel se tűnik, hogy kb. 20 cm-erre állunk a nővértől, ami valljuk be: eléggé az intim szférájába van már, de úgy látszik ez cseppet sem zavarja, vagy legalább is megszokhatta már.
-Igen, ismerem. Viszont jobb lenne a lánynak a szülei jelenléte.-tekint fel ránk, s én is vele együtt körbenézek a fiúkon, akiknek az arcuk elég változatos. Niall már-már olyan, mintha citromba harapott volna, Zayn olyan gondterhelt fejet vág, mintha az összes világfájdalom rajta ülne, Louis mintha egy szellem lenne; arca sápadt és kifejezéstelen, és bár mindannyiunknak igencsak erős fekete karikák rajzolódnak ki a szemünk alatt, neki még a miénknél is erősebb színben pompázik, míg Harry ideges ábrázata nem éppen utal bármiféle kedvességre.
-A szülők nem maradhattak,-kezdek bele, s a nővéren megvetést látok a szavak kiejtése után, így gyorsan folytatom: -Pontos infót nem tudok adni, mert nem akarták elárulni, de annyit mondtak, hogy baj van otthon.-fejezem be, és a nőnek a vonásai lágyulnak, majd újra a kezében lévő papírt kezdi el fixírozni. Most hirtelen belegondolva Tony-ék hazautazásába és annak indokába rádöbbenek, hogy újabb dolog amit titkolnak előlünk. "Baj van otthon?" Mi lehet az a baj, amiért itt hagyják a lányukat kómába? Mert oké, hogy nem vihetik haza, ugyanis se az orvos, se a kórház nem engedik, de azért könyörgöm, a doktorok is mondták, hogy nem évekig nem lesz eszméleténél, azért kivárhattak volna még pár napot.
-Na jó, rendben.-sóhajt nagyot a nővér,- a Doktor Úr nemsokára jön és elmondja amit tudni kell, addig kérem foglaljanak helyet.
-Rendben, köszönjük.-biccentek fejemmel hálásan a nő felé, aki gondosan bezárva a mögötte lévő ajtót, eltűnik a folyosó végében. Ujjaim dobolásával -amit a műanyag széken végzek,- próbálom terelni a gondolataimat és türelmesen várakozni.
-Miss Thomson hozzátartozói Önök?-lép elénk az alacsony doktor, erős francia akcentusa bár már mosolyra késztető, mi mégse tudunk mulatni rajta, így komoly arccal bólintunk, hogy igen mi vagyunk azok.
-Kérem kövessenek az irodámba.-kér minket, mi pedig állóhelyzetbe téve magunkat úgy teszünk ahogy mondta, miközben néha-néha visszapillantunk a zárt ajtóra, ami mögött Zoé fekszik.
-Most miért kell az irodájában elmondania a dolgokat?-kérdezi értetlenkedve és suttogva egyaránt Harry, kivel ugyanolyan gyorsan szedjük a lábainkat. Válasz helyet csak megvonom a vállamat, s miután betérünk egy kisebb, ám annál ízlésesebben berendezett szobába, ismét helyet foglalunk az ott lévő fotelekbe vagy székekbe. Az orvos -kinek az irodájának ajtajára felvázolt Dr. Franck Bowden név arra következtek, hogy így hívják,- szintén ülő pozícióba kerül a velünk szembe lévő íróasztalhoz tartozó irodai székbe.
-Miss Zoé McKey Thomson 10 nappal ezelőtt eszméletén kívül került be a kórházunkba, amit megelőzött egy ugyan ilyen állapotban lévő 6 napos intenzív osztályon töltött idő egy olaszországi, pontosabban az Italian Hospital Group S.P.A.-ban. Állapota az ideszállítása után stabil volt, majd 5 nappal ezelőtt leállt a szíve de az újraélesztés sikeres volt, majd a gépek segítségével állapota ismét rendbe jött és a mai napon felébredt a kómájából.-közli velünk tárgyias hangon azt, amit már eddig is tudtunk, miközben kezeit összekulcsolva az íróasztalára helyezi az alkarját. 
-Igen, ezt tudtuk.-mondja ki helyettem is a szavakat nagyokat bólogatva, kissé már-már illemtelenül sürgetően Harry és előrébb hajol a székében. Az orvos -szerencsénkre,- nem veszi magára barátom hangnemét, és tovább folytatja az információ megosztását: -16 nappal ezelőtt Liam Payne, Zayn Malik és Niall Horan -olvassa fel a neveket az előtte fekvő papírról,- talált rá az utcán összeesve. Pánikrohama volt, amit a sok stressznek tulajdonítunk el, és az örökölt szívbetegségének pedig a szívritmus zavarokat.
-Hogy mi?-kiáltunk fel egy emberként a fiúkkal.
-Parancsolnak?-néz fel ránk meglepetten Dr. Bowden.
-Milyen örökölt szívbetegség?-teszi fel Louis a mindnyájunkat érdekelt kérdést.
-Miss Thomson nem sokat engedett meg nyilatkozatában, ami a betegségének közléséről utal, de a kisasszony gyermekkora óta szívritmus zavarokkal küzd, de tudtommal nem Ő az egyetlen, akinek a szívével lenne a baj, ugyanis édesapjának ugyancsak ilyen betegsége van, s ezt sajnálatosan a gyermekek is megörököltök.
-Úgy érti a testvérei is szívbetegek?-tudatlom félszegen, s rájövök, hogy a döbbenet ráült a hangszínemre, amit csak egy szolid köhögéssel próbálok orvosolni.
-Csak Zoé kisasszony és a fiatalabbik bátyja örökölte, legalább is az űrlapjukra ez van írva.-olvas bele ismét az egyik lapba, majd szórakozott bólintását megerősítésnek veszem. Szóval ez titkolták előlünk. Ugyan miért? Én is vese problémákkal küzdök, de ezeket tudják a srácok is, nem hiszem, hogy akkora lenne a baj. Vagyis... remélem...-Na de vissza az esetre.-zökkent ki mélázásomból a doktor, és míg a fiúk Dr. Bowden felé figyelnek én Őket nézem és az arcukat, hogy rájöjjek, vajon csak nekem újak-e ezek az információk.
-A mai napon a beteg felkelt, lekerülve a lélegeztetőgépről, ám kollégám, Dr. Lessenberry a rutinvizsgálatok előtt engedte meg, hogy Önök belépjenek hozzá, ezáltal elkerülve azt, hogy rájöjjön a beteg amnéziában szenved, amit az ájulásakor kapott feji sérülésnek tudatható be. Gondolom már Önöknek valahonnan ismerős lehet ez a betegség. Emlékezet kihagyás a tünetei, ám többféle amnézia létezik, ezeket osztályozzuk. Miss Thomsonnak mint kiderült az alapos kivizsgálás után 2 fajtája is lehet, és ez nem zárja ki az, hogy csak az egyik vagy a másik van jelen a betegnél. Az első, az a funkcionális, amikor csak bizonyos emlékezeti funkciók nem működnek, és az emlékezet felépítő rendszerek jelentős része ép. Eddig úgy tűnik, hogy az alapvető dolgokat, mint például a beszélést, evést, járást: ezeket nem felejtette el, ám adatokat, eseményeket annál inkább. Sajnálatos módon se a személyazonosságára, se múltjára nem tud visszagondolni. A második, az a Pszichogén amnézia, vagyis stressz vagy trauma hatására fellépő, idegrendszeri károsodás nélküli emlékezetzavar. Most tudom elég sok információ ez Önöknek így hirtelenjébe, így próbálom a lényeget kiszűrni. A kisasszony amnéziában szenved, ám nem a legrosszabbik fajtába, képes elvégezni az alapvető dolgokra, beszédszintje a felmérések alapján pár évvel maradott hátra, szóval a bonyolultabb vagy a szakszavak jelentését nem érti, de ez nem olyan vészes. Viszont, se a nevére, se élettörténetére se az eddig megismert emberekre nem emlékszik, nem tudja beazonosítani Őket. A kollégáim és az elsődleges kezelőorvosa, Dr. Lessenberry épp most végeznek nála CT-t, ami után több orvosi szempontokat tudunk megmondani, ám nagyobb eltérések már valószínűleg nem lesznek. Szerencséjére a bal agyféltekéje teljesen ép, a jobbja azonban külső vizsgálatok alapján a kelleténél jobban is megrongálódott, ennek köszönhető az arcvonásokra való feledés, de helyzete nem annyira komoly mint az hallatszik elsőnek. Állapota nem végleges, nem fog örökké emlékei nélkül élni, nem történt nagyobb csapás a fejére ami miatt ez lehetséges lenne, viszont mint már említettem, a stressz miatt erősített rá a kialakulásában.-fejezi be a monoton, már-már gyors tempóval végigmondott helyzetjelentését, mi pedig leforrázva, magunkba fordulva ülünk a helyünkön. A lélegzetünket visszafogva hallgattuk végig a hosszú monológot, aminél valljunk be: a felénél elakadtam, vagy legalább is leblokkoltam, így ennek okánál fogva nem voltam képes magamba fogadni az információkat. Kicsit elvesztem...azt hiszem...
A szobába jóleső csend van, az orvos időt adva nekünk, türelmesen méri végig az arcunkat, míg mi próbáljuk felemészteni az imént közölteket, kissé már bárgyú tekintettel.
-És mikor fog újra emlékezni?-kérdezi meggyötört hangon Niall és csak most először fordulok felé, szemei komolyságra utalnak, és elég erős lelkiállapotúnak látszik, annak ellenére, hogy mint tudjuk ez nem így van. 
-Ezt nem lehet pontosan tudni; lehetnek napok, hetek, hónapok. Minden a sérülés nagyságától, a betegtől és az Őt körülvevő környezettől függ.-válaszol a doktor és feláll a székéből, íróasztalát kikerülve elénk lép és úgy folytatja tovább: -Amit még jó tudni, hogy az amnéziás betegeknél gyakori a hangulatváltozások. De nem kell megijedni, nem őrült gyilkosba fog átváltani egyik pillanatról a másikra, hanem lehetséges hogy egyszer még vidám, utána már lenézően viselkedik mindenkivel. Aztán: gondolom elég filmet láttak már, amiben olyan fordulat volt, hogy a szereplő amnéziás lett és így a többi közszereplő eljátszotta ugyanazokat a jeleneteket, eseményeket, hogy ezáltal rádöbbenjen a "beteg", hogy Ő ezt már átélte és rögtön minden Happy and lett. Ám nem így működik ez a való életbe. Tény, hogy az csak a beteg előnyére válik, ha olyan cselekvéseket intéznek Vele, amit napi szokással szokott, és itt most nem az evésre vagy alvásra gondolok, hanem mondjuk ha az illető mindig futni indul reggeleként, akkor azt ugyanúgy tegyük meg Vele ezután is. Ami még fontos, a kórházunkba ha minden igaz felkelésének köszönhetően 4 napig marad, tekintve az amnéziájának fajtáját. 
Arcomra hirtelenjében döbbenet ül ki, amit valószínűleg a doktor is észrevehetett, mert rögtön magyarázatba is kel: -Igen-igen, szerintem is nevetségesen kevés egy emlékezet hiányos embernél, ám ez az előírás, s mivel állapota nem életveszélyes, így nem is lehet bent tartani, ugyanis a kórházunknak elég kevés szabad helye van már. Na de vissza a lényegre, -rázza meg finoman a fejét, hogy magát is visszarántsa az eredeti témára,- 4 nap után hazaengedem magukkal, de vissza kell járnia a kórházba kezelésekre, mind a pszichológusokhoz, mind fejsérülésének vizsgálatára. Míg Önökkel van, próbáljanak sok adatot, emléket vagy apró kis dolgokat közölni vele, hogy ne érezze magát elveszettnek és tudja, igenis van múltbéli élete és az sem utolsó szempont, hogy így jobban visszarázkódik a régi kerékvágásba. Még a kórházunk eltávozásakor bővebben is részletezem, de úgy hiszem kellőképpen felvilágosítottam már most is magukat. Ha valami kérdésük van, bátran forduljanak felém, most itt hagyom Önöket, hogy kicsit felocsúdjanak mert tudom jól, most nincsenek Önök sem könnyű helyzetben...

2 nappal később...
Zoé:
A nevem Zoé McKey Thomson, Zoé McKey Thomson,  Zoé McKey Thomson, Zoé Mc... Huh...Jó hosszú nevem van. De kezdek megbarátkozni vele. Viszont...olyan fura. Nem emlékszek semmilyen monumentumra az eddigi életemből. Az orvosom...uhm...valami Dr. Lessberry vagy Lessenberry... mondta, hogy nem kell kétségbeesnem. Jó vicc... Kíváncsi lennék, hogy Ő hogy reagálna arra, hogy a saját nevedet se tudod. Zoé McKey Thomson, na jó...már tudom. 
-Szia.-lép be az ajtón mosolyogva uhm...
-Zayn!-kiáltok fel boldogan, vagy legalább is győzedelmesen, hogy betudtam azonosítani a már 2 napja folyamatosan jövő srácot, ki barátaival, 4 más karakterű fiúval szokott itt téblábolni és mesélni össze-vissza az életemről és az övékéről. Elmondásuk szerint Ők egy banda és még nagyobb meglepetésemre én is közéjük tartozom, amit elég nehéz elhinnem.
-Igen.-nevet fel kirohanásomra és leül az ágyam melletti székre és barna szemei, -nagyon szép barna szemei,- vidáman csillognak, amire én csak zavartan, de elvigyorodok. -Hogy vagy?
-A fejem már nem annyira fáj.-válaszolok neki, s bár tudom nem az egészségem iránt érdeklődött, hanem inkább a helyzethez való állapotomról, mégse akarok panaszkodni, különben magamat is felhúzom, hogy az Istenit! SEMMIRE SE EMLÉKSZEK, akkor mégis hogy lennék?!
Arcom sejtésem szerint eltorzulhatott, mert Zayn féltő tekintettel mér végig és óvatosan közelebb csúszik, -valószínűleg mert tanult a múltkori esetből, amikor a Niall, a szőke srác hirtelenjében lépett be az intim szférámba, s oké, hogy ez természetes egy régi jó barátnál, de számomra még mindig idegenek és első ötletemnél fogva leestem az ágyról, hogy kikerülhessek a... köréből...
-Azon gondolkodtam, hogy hozok neked egy mp3-at, mert hát... eléggé szereted a zenéket és mindig feltöltődtél egy számtól. Rátettük a srácokkal a kedvenceidet, hátha még most is elnyerik a tetszésedet. Persze nem muszáj meghallgatnod, de a doki is beleegyezett. Szóval...-hagyja a levegőbe a mondatvégét és pulóverének zsebéből kivesz valamit, ami gondolom az mp3-at foglalja magába és felém emeli. Félve, de tele kíváncsisággal nyúlok az apró kütyüért, s mikor tenyeremet a tenyerébe teszem hüvelykujjával végigsimítja az enyhén remegő kézfejemet és egy biztató mosolyt küld felém, ám én csak egy bólintással reagálok a közelségére.
-Rakd be a füledbe.-biccent fejével a két véghez, mire követve utasítását behelyezem azokat a helyükre. Türelmesen várok, hogy történjen valami, de semmi. Kérdőn ránézek az előttem ülő kreol bőrű srácra, mire mintha észbe kapott volna: gyorsan megnyom valamit a kezembe tartott gépezeten, aminek képernyője így felvillan és a füleimbe egy gyorsabb szám indul el. Tetszik. A zene ritmusa együtt dobog a szívverésemmel, ami nem biztos, hogy jó jel, de nem izgat, csak egyre jobban élvezem ezt az érzést és az énekesnő hangjának erőssége is még jobban felpezsdít. A képernyőn Katy Perry-Firework neve bukkan elő, s sajnálatomra a szám véget ér és őrült nyomogatásba kezdek, hogy ismét ez a zene csendüljön fel. Zayn nevetve kiveszi a kezemből az mp3-at és beindítja újra Katy Perry számát. Szája mozog, ám a hangerő miatt semmit se értek belőle és ezt Zayn is észrevehette, mert az egyik izét kiveszi a fülemből és csak ezután ismétli meg az előbb mondottait: -Nem akarod tovább hallgatni a többi számot?
Válasz helyet makacsul megrázom a fejemet és ujjai közül kivéve a végét, visszatuszkolom az eredeti helyére. Miközben már negyedjére játszódik újra a zene, Zayn ki-be mászkál, s hol azzal a Dr. Lessenberry-vel beszél, hol telefonál. 
-Zoé, nekem mennem kell, de nem sokára jönnek a többiek.-néz rám bocsánatkérően én pedig bólintva odanyújtom az általa hozott mp3-at. -Neked hoztam, ne add vissza.
Szolid mosollyal és hálás pillantással intek neki félénken, mire elvigyorodik és Ő is integet, majd kilépve a szobából, újra átadom magamat a folytonos zenének. Valószínűleg azért is tetszik, mert a dalszövege is már arra késztet, hogy tartsak ki, ne adjam fel. Ez egy átmeneti állapot, ez egy átmeneti állapot. Idővel jobb lesz minden. Türelem...
Pár perccel később meglepetten konstatálom, hogy az énekesnővel egyszerre tátogóm a sorokat majd ismét véget ért a szám. Kapva az alkalmon óvatosan kibújtatom a lábamat a fehér takaró alól és megigazítva a kórházi, szintén fehér ruhámat az ablak felé lépkedek, miközben a mezit lábamon a csempe hűvössége kellemesen érintkezik a felforrósodott talpammal. Kezembe görcsösen fogom az mp3-at, miközben megállok az ablaktól úgy 2-3 méterre és fülembe amikor ismét meghallom a kezdősorokat én is elkezdem énekelni, nem törődve, hogy ki hallja, s ki nem.
-Do you ever feel like a plastic bag,
drifting through the wind
wanting to start again?
Do you ever feel, feel so paper thin
like a house of cards,
one blow from caving in?
Do you ever feel already buried deep?
6 feet under screams but no one seems to hear a thing
Do you know that there's still a chance for you'Cause there's a spark in you. -miközben egyre hangosabbá válik a hangom, már az ablakhoz érek és a kilincset elfordítva kitárom az üveget és kifelé kezdek énekelni. Nem tudom mi ütöthetett belém, de csak érezni akarom...ezt...a valamit...

-You just gotta ignite, the light, and let it shineJust own the night like the 4th of July.  Nagy levegőt véve, lehajtott szemhéjjal indulok neki a refrénnek, és szintén érzem, hogy testem bizsereg és megszabadulok a sok kérdéstől, ami felmerült eddig bennem.-Cause baby you're a firework
Come on, show 'em what you're worth
Make 'em go \"Oh, oh, oh\"
As you shoot across the sky-y-y

Baby, you're a firework
Come on, let your colors burst
Make 'em go \"Oh, oh, oh\"
You're gonna leave 'em falling down-own-own.-szemeim kipattannak, így egy gyönyörű várost pillanthatok meg felülről, tekintve, hogy a 4-ik emeleten vagyok, s kissé megbabonázva, de folytatom az éneklést.-You don't have to feel like a waste of space
You're original, cannot be replaced
If you only knew what the future holds
After a hurricane comes a rainbow.

Maybe your reason why all the doors are closed
So you could open one that leads you to the perfect road
Like a lightning bolt, your heart will blow
And when it's time, you'll knowYou just gotta ignite, the light, and let it shine
Just own the night like the 4th of July.-Minden erőmet összeszedve várom, hogy nekikezdhessek a refrénnek. Átakarom adni magamat a zenének, megakarom értetni magamat a zenével, s míg hunyorítva figyelem az épületeket, sikításokra és kiabálásokra leszek figyelmes lentről, így oda viszem a tekintetemet, ahol kb. 20-30 lány integet felém, s nem foglalkozva velük, belevágok a további sorokba:
-'Cause baby you're a firework

Come on, show 'em what you're worth
Make 'em go \"Oh, oh, oh\"
As you shoot across the sky-y-y

Baby, you're a firework
Come on, let your colors burst
Make 'em go \"Oh, Oh, Oh\"
You're gonna leave 'em falling down-own-own.-A lányok újra kiabálásokba kezdenek, már-már őrjöngésbe, én pedig a hévtől adódóan ugrálni kezdek a ritmusra megegyeződően. Teljesen beleélve, lábaimat már nem is érezve, és elfeledve a fejfájásomat: nyomom meg a kezdő szavakat:
Boom, boom, boom
Even brighter than the moon, moon, moon
It's always been inside of you, you, you
And now it's time to let it through-ough-ough

'Cause baby you're a firework
Come on, show 'em what you're worth
Make 'em go \"Oh, Oh, Oh\"
As you shoot across the sky-y-y

Baby, you're a firework
Come on, let your colors burst
Make 'em go \"Oh, Oh, Oh\"
You're gonna leave 'em falling down-own-ownBoom, boom, boom
Even brighter than the moon, moon, moon
Boom, boom, boom
Even brighter than the moon, moon, moon.
Lihegve támaszkodok az ablakpárkánynak a szám befejeztével és kiveszem, de inkább kitépem a fülemből a két véget, így zihálásom csak még jobban felhangosodóik, arcomról remegő kezekkel letörlöm az ugrálástól szerzett izzadtságcseppet és nagyot nyelve letekintek a lányokra, akik nevemet kiabálva próbálnak kiszabadulni néhány fekete ruhás férfiak fogásából. Zavarodottan figyelem őket, s nem értem hogy miért kell eltolni a lányokat innen, majd fejemet lehajtva tovább próbálom orvosolni az oxigénhiányomat. Becsukott szemeim miatt színes pöttyöket látok a sötétségben, de nem érdekel. Jól eső érzés fog el, hogy énekeltem, hogy végre megszabadultam valamitől. S ezen elmosolyodok, de mellkasom még mindig folyamatosan mozog fel- és le. Lábaim kicsit meggörnyednek, ám ezzel egy időben térdeimnél fogva felemel valaki
óvatosan, s kissé megrezzenek a hirtelen engem tartó kezektől, mégis hálás vagyok belül, hogy nem nekem
kellett vissza találnom az ágyamig. Nagyot sóhajtva felnyitom a szemeimet, hogy rájöjjek a cipelőm kilétére,
ki kék szemekkel és barna hajjal büszkélkedhet. Ő Louis... igen, Louis, s miközben finoman betakar a szőke srác segítségével, Niallel, mindketten kedvesen mosolyogva figyelnek, majd hogy létemről kérdeznek...