ll. 10. fejezet(40.)

Aloha! :]
Annyit szeretnék mondani, hogy az első felét nézzétek el nekem, nem lett valami túl fényes, de ez általában azért van, mert egy fejezetet nem egy időben írok meg, és valamikor jobban rátudok koncentrálni az írásra, mint máskor. Ráadásul ezt még anno iskola időben írtam meg (hah... mikor volt már az :D) így csak még inkább mentségemre legyen a minősége... Viszont kicsit büszke vagyok magamra, mert folyamatosan tudom tartani az 5 fejezetes előre írásokat. ^^ Ami annyit tesz, hogy most a 14. fejezetnél járok (a 13.-nak két része van).
És még csak annyit, hogy talán valakiknek feltűnt, hogy az eddigi fejezeteknél a gondolat meneteket dőlt betűvel írtam, viszont mint sokan tudjátok jó pár könyv olvasás után rájöttem, hogy ezt hogy kéne megoldanom. Remélem így is elnyeri majd a tetszéseteket.
Jó olvasást és - remélhetőleg már mindenkinek - kellemes nyári szünetet! :]
Puszi, Tyra

 
Két régi szerelem, egy új?

Zoé:

Emlékszem, hogy tini koromnak nagy szerepe volt Franciaország. Új ország, új nyelv és az első szerelem. 16 évesen magával ragadott a francia nyelv, a divat és az életvitel. Két báty után nem igen volt lehetőségem igazi csajos dolgokat csinálnom, - de nem bántam -, ám akkor úgy éreztem: muszáj már valamilyen lányos világba kerülnöm, ahol nincs ott a két idősebb fiútestvérem ökörködése, csak én. Melyik tini lány ne élné át ezt az önző korszakát? Nekem 16 évesen jött el ez a francia életmóddal. Odavoltam az összes divatlapokért amiket onnan kaptam, a parfümökért és az ételekét - bár a csigákkal még most is ellenségek vagyunk. Éjjel-nappal tanultam a francia nyelvet, s nem hiába. 2009 novemberében egy program keretében cserediákságra lehetett jelentkezni, ahova gondolkodás nélkül fel is iratkoztam. Először francia tanárom egy Romain nevű lányt mondott, aki „kiválasztott” engem, ám valami keveredés után egy fiút kaptam levelezőtársnak, s már nem tudták helyrehozni hibájukat így mi voltunk az egyetlen fiú-lány cserediáktársak, tekintve, hogy a program koedukált volt. Mondanom sem kell, egyáltalán nem sajnáltam. Ugyan ki sajnálta volna?! Egy szerelemre vágyó lány az egész helyzetet egy romantikus  filmhez hasonlította: véletlen folytán egy félig angol, félig magyar származású lány találkozik egy francia fiúval, s biztos szerelem lesz első látásra.  Igen… naiv voltam, ám a kísértetiesen hozzám hasonlító főszereplőnőnek bejött a fantáziájának szüleménye.  Másfél hónap alatt Raul-val majdnem hogy  legjobb barátok lettünk, s miután elment Angliából, a decembert is végig leveleztük. Majd jött a január és a már régóta várt utazásom Franciaországba, ráadásul Párizsba, ahol szintén másfél hónapot tölthettem. Teljesen magába szippantott a francia világ, és a romantikus filmem is beteljesedett Raul-val. Nem sokan mondhatják el magukról –természetesen a francia lányokon kívül,- hogy első barátja egy francia volt, akitől élete első csókját is kapta. Ez a másfél hónap jobban telt mint gondoltam előtte: kézen fogva sétáltam egy helyes, kedves és okos francia fiúval a Szajna partjánál, sőt még az Eiffel-toronyban is váltottunk egy-két csókot délutánonként. Sosem voltam az a nagy hősszerelmes, nyálas filmeket néző lány, de akkor „valahogy eltudtam viselni” azt a helyzetet. Ám elteltek a napok, hetek és hónapok, hazautazásomkor eldöntöttem: leérettségizek és megyek vissza Párizsba, Raul-hoz. Február gyanánt utolsó lehetőségként jelentkeztem a megmaradt tantárgyaimnak vizsgáira, ugyanis nagy örömömre szeptemberben már kettőt elintéztem. Nem voltam zseni, csupán szorgalmas és szüleimtől jó géneket örököltem. Márciusban, áprilisban a telefonszámláim igen magasak voltak, hála a tőlem 3000 km-re lévő barátomnak, akivel interneten na meg telefonon próbáltuk fenntartani kapcsolatunkat. Így két év elteltével azért teljesen abszurdumnak gondolom az akkori helyzetünket, ám szerelmesek voltunk és szörnyen naivak. Május, június: érettségeim jó százalékkal bírtak, s a szünetekben, na meg júniusban már repültem is barátomhoz és folytattuk ott, ahol utolsó találkozásunkkor abbahagytuk. Két hetet töltöttünk el boldogságtól kicsattanva, amikor aztán hívott az X-Factor, hogy valaki benevezett a versenyünkre és két napom van már csak arra, hogy megmutassam magam. Döntési időm kevés volt, viszont Raul támogatott, s hiába hittük, hogy úgy ahogy négy hónapig sikerült a távkapcsolatunk az fog még egyszer menni: szerintem egyikőnk sem számított arra, hogy továbbjutok, s még tovább, majd öt fiúhoz be is raknak, onnantól kezdve pedig egyik élő adásról a másikra híresebbek és híresebbek leszünk. Se időm, se energiám nem volt, így fájó szívvel, de Raul-val véget vetettünk szerelmünknek. Azóta se láttam, se hallottam róla semmit, egészen a múltkori véletlen találkozásunkig. Három évvel korábban ezt ismét egy jelként vettem volna, vagy magamba egy újabb romantikus film főcímdalán gondolkoztam volna, most csupán szerencsés találkozásnak, s a mostani pedig az én akaratom szerint. Bizony…itt ülök a régi kedvenc törzshelyünk asztalánál, és egyre jobban érzem magamat ismét kis csitrinek, aki majd kiugrik a bőréből, hogy szerelmével, pontosabban első volt szerelmével találkozhat. Liam ideadta kérésemre a számát, én felhívtam, és most várok Rá.

A faliórára sandítva magamat szidom, hogy minek jöttem korábban, s elfojtott izgatottságomat a kockás terítő simítgatásával kontrollálom. Nem is tudom, hogy mennyi idő telhetett el, csupán egy hang, egy ismerősen csengő hang zökkent ki mélázásomból, egy olyan hang, aminek tulajdonosáért 2-3 évvel ezelőtt ölni is képes lettem volna, és azért most sem hagy hidegen a hirtelen megcsapó, vaníliás, mégis férfias illata. Fejemet felé fordítom, mosolyom egyre jobban görbül felfelé, ahogy meglátom arcát, mely az évek alatt férfiasodott, ám zöld szemeiben továbbra is ugyanaz a fény csillog, mint  16 éves énjekor...

 

Liam:

Ha egy embernek valaki fontos volt, az fontos is marad az idő elteltével is. Nem múlhat el, csupán csillapodhat, de eltűnni sosem fog. Egyszerűen nem tud eltűnni. Hiába történtek dolgok - legyen azok rosszak -, mégis ott maradnak a jók, s ezeknek köszönhetően úgy érzed: nem hagyhatod cserben Őt. Annyi mindent átéltetek már, hogy nem tudod.
Egy sokáig szerelemmel teli kapcsolat végeztével az érzés megmarad - esélye sincs elmúlnia -,  ott marad és nem tudsz ellene tenni semmit sem, maximum túllépni rajta, mely sokáig tart, de idővel sikerül. De mi van akkor ha az általad hitt életed szerelme eltűnése után újra felbukkan? Mit kell csinálni? Mi a helyes? Ismét megpróbálni vagy elmenekülni, hogy esélyt se adj a régi érzés felerősödésének? Büszkeségünkre vagy a szívünkre hallgassunk?

- Mi a helyes? - gondolkozok hangosan, s fejem lassan megfájdul, hiszen ha nem két órája ezen gondolkozok, akkor egy percig sem. Nem haragból, nem csalódottságból váltunk el, hanem egy számára nagy lehetőség miatt. Tavaly december másodikán osztotta meg velem a nagy hírét, miszerint Franciaországba ajánlottak neki az egyik táncakadémiába egy tanári állást, de bármennyire is szeretné elfogadni, miattam nem tudja. Mit tehettem volna? Önzőnek kellett volna lennem, és tönkre tennem az álmait, amikor Ő végig támogatott és kitartott odáig a hosszú turnékon keresztül? Nem. Elmondtam mennyire is szeretem, de miattam nem adhatja fel. Aztán elbúcsúztunk és elment... Bár belül majd szétroppantam, kívülről semmi jelét nem adtam annak, hogy bármi bajom lett volna, persze még így sem tudtam becsapni a többieket, -mármint a bandatagokat,- de a médiának és többi, felszínes barátaim nem tudtak arról, mennyire a padlón voltam. Majd szépen lassan elgyűrtem magamba a hiányát, a szerelmemet és egyéb érzéseimet, s idővel tényleg jobb lett. Pár hónapja elértem, hogy csak néha-néha gondoljak Rá, és most ismét felbukkan hirtelen, tönkre téve hosszú, hosszú hónapok munkáját.

...

A park mesébe illő zöldességgel virít, melyek körül fák álldogálnak. Leveleik a könnyű fuvallat miatt meg-meg libbennek, ezáltal kellemes, susogós hangot kiadva a lombkoronák közül. A nap tökéletes korong formájában süt a mesébe illő kék égen, Londonhoz képest: Párizsban egy felhő se tartózkodik az égbolton. Minden kigondoltam már. Azt is, hogy több eshetőségre mit válaszoljak, és azt is, hogy hogy viszonyuljak Hozzá.  Képzeletben megveregetem a vállaimat, hogy kevés idő alatt és feltépázott sebek ellenére, milyen tiszta és egyszerű gondolatok megszülésére voltam képes. Felnőttem volna?

Itt beszéltük meg, hogy találkozni fogunk, és én várok Rá. Mindig is vártam Rá. De ettől függetlenül nem lesz régi a kapcsolatunk – sajnálatomra -, és van egy olyan érzésem, hogy már nem szeret. Mármint biztosan szeret, miért ne szeretne? Mint már mondtam is, nem haraggal váltunk el, így nem utálhatott meg, viszont már nem hiszem, hogy szerelmes belém. Mégis csak hét, ismétlem hét hónap telt el…Hm…Ilyen rég lett volna az utolsó találkozásunk? S ilyen régóta nem bírom elfelejteni, ilyen régóta gondolok Rá esténkét, s ilyen régóta szerepel álmaimba?! Nem, intem magamat, nem szabad, hogy elragadjon magával a hév. Ugyan… már nem jelenti a mindenemet. Már nem…hét hónap hosszú idő…

- Liam! - A hangja varázs csengőként üti meg fülemet, még mindig megismerem a hangját. Ezer ember közül is, ha nem többől. Szájából a nevemet hallani olyan, mintha a világ legszebb dolga lenne az, s bármelyik szó amit kiejt ugyanúgy, mindegyiket így hallom. Fejemet türelmetlenül fordítom Felé, szemeim izgatottan keresik Őt: tökéletes alakja tőlem 4-5 méterre áll, göndör haja még mindig mosolygásra ösztönöz, barna szempárja őszintén csillognak, s szája – mely mindig elvarázsol -, kedvesen görbül felfelé, sikeresen ezzel levéve a lábaimról. Alaposan végig gondolt beszédemet, magamba letisztázott elveimet és szabályaimat sutba vágja a puszta jelenléte. Lábaim maguktól életre kelnek, karjaimat Tőle pár lépésre széttárom, s miután bűvkörébe érek közbezárom Őt, kinek megnyugtató illatát oly régen nem szippanthattam magamba. Kinek selymes haját nem érinthettem, kinek élete fontosabb volt az én életemnél is, s kit most hosszú, hosszú idő után újra magamhoz ölelhetek, kibe hét hónap elteltével, hiába is: szerelmes vagyok még mindig. Belé: Danielle-be.

1 órával később…

- Még mindig nem tudom, hogy minek köszönhettem a telefonhívásodat - kíváncsian fordulok felé, miközben egymás mellett, nyugodt tempóban rójuk a köröket a park körül. Tekintetét rám szegezi, szemeiből bizonytalanságot és félelmet olvasok ki, mely engem is nyugtalanítani kezd.

- Leülünk? - biccent fejével a padhoz, mire bólintva odalépkedek, helyet foglalunk és türelmetlenül fürkészni kezdem az arcát. Száját kinyitja, majd azzal a lendülettel be is csukja. Tétovázik, tisztán ki lehet venni rajta. Szemei le vannak szegezve, a pad kopottas fája jobban leköti, mintsem hogy rám nézzen.

- Mi a baj Danielle?

- Nem tudom, hogy hogy kezdjek bele - válaszol rögtön, ujjait végigszántja homlokán, majd szemhéját megdörzsölve felpillant rám egy pillanatra, végül ismét lenéz.

- Van valami baj? - halkan puhatolózok, kezeimet automatikusan bátorító simogatásra emelem, ám félúton ráeszmélve, hogy nem biztos, hogy ez jó ötlet: tervváltásként hajamba túrok, majd megtámasztom karomat a pad háttámláján.

- Csak velem - sóhajt egyet fáradtan, s én automatikusan összeráncolom a szemeimet.

- Ugye nincs semmi bajod?

- Mi? - fejét csodálkozó arckifejezéssel felszegi, majd heves fejrázásba kezd. - Dehogy. Jól vagyok. Mármint… fizikailag…lelkileg már kevésbé.

Barna szemei bűnbánástól csillognak, könnyed szellő meg-meg libbenti egy-egy göndör tincsét, s az ösztönösségemet le nem győzve: eltűröm óvatosan azokat füle mögé. Halvány mosoly suhan át rajta, majd ismét elkomorul. Kezd megijeszteni, és nem is szeretem ha szomorú. A mosoly az Ő reszortja, az áll jól neki, bár tény és való: még így is gyönyörű.

Érdeklődve nézek szemeibe szüntelenül. Mivel nem tudom, hogy mit mondhatnék, -vagy kérdezhetnék,- jobb ötlet híján megvárom, hogy összeszedje gondolatait. Látszik rajta, hogy ugyanúgy mint én egy órával ezelőtt, eltervezett beszédjét találkozásunk miatt rommá vált, s most próbálja újjá építeni azokat.

- Bocsánatot akarok kérni  -hadarja el, majd tekintetét rólam ugyan ilyen gyorsan kapja el.

- Mégis minek? - Végénél apró, kétkedő nevetés szökik ki számon, amit egy torokköszörüléssel próbálok leplezni.

- Vissza megyek Londonba - válaszol Danielle ajkaiba beleharapva, s lehunyja szemeit. Úgy néz ki, mintha a kiborulásomra, kiabálásomra vagy egyéb dühkitörésemre várna, s mintha így készülne fel a rossz dolgok ellen. De bennem egyik se játszik közre. Már miért játszana? Haza jön, illetve haza megy. Láthatja újra a családját. Akkor minek kellene kiakadnom?

- És a táncakadémia? - tudakolom közömbös hangon, igyekszem letűrni az izgatottságomat, és inkább értelmes arckifejezést varázsolok magamnak, mintsem az elfojtott vigyorom által keletkezett bárgyú tekintetemet lássa.

- Felmondtam.

- Mikor? - bukik ki belőlem rögtön, s magamat gondolatban háromszor, plusz még ötször fejbe vágom, hogy nem a miértjére kérdezek rá.

- Tegnap - szemei összekulcsolt ujjain állapodnak meg, majd folytatja. - Imádtam ott dolgozni, de nem voltam boldog. Kicsit önzőnek hallatszik, hogy egy ilyen lehetőséget csak azért eldobok, mert nem volt jó a közérzetem, de már nem tudtam mit kezdeni magammal. Hiányzik a családom. Hiányzik London. Hiányzik a régi állásom. Hiányzanak a barátaim - fejét ismét felemeli, átható pillantása rabul ejt, majd újra szólásra nyitja száját. – De legjobban Te hiányzol.

Szívem természetellenesen gyors tempóba kezd el dobogni. Jól hallottam? Hiányzom neki. Ó, ha tudná, hogy Ő mennyire hiányzik nekem.

- Danielle…

- Ne! - mutatja fel vékony ujját. - Kérlek hadd fejezzem be, amíg be tudom. - Kérlelő arcára csak egy szórakozott bólintással felelek, mire hosszan kifújja a levegőt.

- El se tudom mondani, hogy mennyire hiányzol nekem. Kezdetben a munkába temettem a hiányodat, de esténkét szabadok voltak a gondolataim és egyfolytában Te jártál a fejembe. Alig bírtam ki, hogy ne hívjalak fel reggel, délben vagy este. De tudtam jól, hogy ez az én hibám, s nem hívhattalak volna fel, hiszen csúnyán itt hagytalak. Munkát választottam helyetted, így csak is magamra vethettem. Viszont már nem bírtam. Értsd meg Liam, már nem bírom! Tudom mennyire megvetendő és szánalmas vagyok, hogy eldobtalak magamtól, majd hét hónap után ismét felbukkanok az életedbe, azzal, hogy újra vissza megyek Londonba.

- Nem hagytál itt csúnyán - mondom ki halkan egy vállrántás kíséretében. - Engedtelek elmenni. Ugyanúgy az én hibám is, ám nem tehettem meg Veled azt, hogy csak magaménak tudhassalak és befolyásoljam az életedet. Te is tudod jól, hogy tisztában voltam vele, hogy ez a táncakadémia az álmod volt, s ha nem is diákként, hanem tanárként: valóra váltottad az álmodat. Ne kérj bocsánatot. Ezért ne. Felesleges… Csupán egy kérdésem van, melyre még nem sikerült választ találnom, és bármennyire is nyersnek fog hangzani, ne vedd zokon, de: Danielle…Mit akarsz tőlem?

Arcán a döbbenet minden jele megtalálható, szája csodálkozva szétnyílnak és íriszei is zavartan néznek rám. Hangos nyelését tisztán hallom, s a világ legrosszabb dolgát veszem észre rajta. Könnyeket. Szemei könnyfátyollal van elborítva, és a szívem majd’ megszakad, hogy ezt látom. Alsó ajkát beszívva, elkapja rólam a tekintetét és felpattan ültéből, ám csuklójánál fogva visszarántom a padra. Kérdőn figyel rám, s most én hallatok egy hangos nyelést, hogy a torkomba keletkezett gombócot letűrjem valahogy. Szabad kezemet óvatosan végig húzom járomcsontjánál, szemhéját lecsukja, s ezáltal kiszorít egy könnycseppet, mely kézfejem mellett szánkázik lefele puha bőrén, mielőtt azonban lehullana az állánál, elkapom azt a hüvelykujjammal és végig simítom, míg el nem érkezek ajkaihoz.

- Újat kérdezek. Szeretsz még?

Szemét lassan nyitja fel, meggyötört pislogásokkal eltünteti a maradék sós cseppet, és megtisztítva látását, egyenesen felém néz. Ujjammal lepecsételt száját szétnyitja, de nem mond semmit. Mielőtt azonban kétségbeesnék, fejével egy kisebb, ám annál határozott bólintást végez, és ujjbegyemen megérzem a kiáramló meleg levegőt, mely egy halk sóhajnak köszönhető. Nem kérdezek többet Tőle. Nem. Nekem ennyi bőven elég. Ujjamat leváltom a számmal, és hosszú, hosszú idők után újra átélhetem édes csókját, melyre szinte szomjaztam hét hónap alatt. Közelebb csúszok hozzá, derekánál fogva átöletem, s a világ legjobb érzése tudni, hogy a karjaimba tarthatom Őt…

Zoé:
Cipőm egyenletes dobogása kíséri gondolataimat, miközben táskámat szorongatva caplatok az utcán. Magam elé nézve kezemet felemelem a járda szélén egy taxiban reménykedve, mely hamarosan látóterembe is kerül, s kissé hátrahúzódok, hogy ne rántson magával a szürke autó.
- Bonjour! – köszönök a mosolygós sofőrnek, ki  fekete vászon kalapját megemelve biccent a hátrapillantó tükrébe. Gyorsan – na meg franciául -, közlöm vele a kívánt címet, s a kocsi megindulásával az ablak túloldalán lévő csodálatos várost kezdem el fürkészni, míg újra a Raul-val töltött két órámra gondolok.

- Igazán szép lány - mosolygok őszintén a telefonja képernyőjére, melyen egy bizonyos Céline nevű lány, mi több: nő(!)  bájosan nevet, illetve nevethetett a kép készültével.
- Igen az - helyesli Raul, s mielőtt elsüllyesztené mobilját zsebében, újra szemügyre veszi.
- Akkor gratulálok az egy éves évfordulótokhoz.
- Köszönjük - vigyorodik el francia ismerősöm, és villájára felszúr egy camembert sajtdarabkát, amit a szájába irányít…

A normális emberek nem igen beszélik meg exükkel a szerelmi életüket;  merengek el, s könyökömet az ablaküveg elé felrakom. Viszont, mi nem is vagyok normálisak, folytatom tovább gondolataimat: s a legjobb barátom volt, és még három év után is annak mondhatom, így szerintem, és szerinte is: egyáltalán nem fura ha a kapcsolatunkról beszélünk. Na igen, a kapcsolatoKról…

- És téged megtalált már az Ámor nyila? - tudakolja kacsingatva Raul, és kíváncsian előredől. Nevetve reagálok kérdésre, mely úgy tűnik, cseppet sem zavarja kiröhögésem.
- Az Cupido! - háborodok fel gyerekesen, és a szembeülő srác karját meglököm játékosan.
- Az olyan amerikai - szűkíti össze szemeit, és az „amerikai” szó után fanyalgó ábrázattal ízlelgeti szája ízét.
- Pardon - csúsztatom kezemet szám elé, és komolyságot színlelek.
- Még mindig tudod terelni a témát. - Rosszalló tekintetét fejrázással tetézi, mire csak ártatlanul megvonom vállaimat. – Jaj, hát én tudom a kérdést magától is!-csap le az asztalra örömittasan Raul, amire kissé összerezzenek, hiszen már elszoktam a „francia vehemenciától és maníroktól”. – Ha a forrásom jó - kezd bele hivatalos hangnemét elővéve -, márpedig a tíz éves unokahúgom biztos forrás(!), akkor Zoé Thomson és a csíkos pólót és piros nadrágot viselő, répa- és galambimádó, őrült Louis egy párt alkotnak.
Szemeim kiguvadnak, hiszen már el is felejtettem, hogy a média még mindig úgy tudja, hogy Lou-val  együtt vagyunk. Fejemet megingatom, és vigyor ül ki az arcomra.
- Először is: nem csak csíkos pólót és piros nadrágot hord - mutatom fel ujjamat fenyegetően -, szokott farmert és piros csíkos pólót viselni(!), a répát csak annyira szereti mint minden normális ember, és a galambokkal való szoros kapcsolatáról meg annyit, hogy egyszeri alkalom volt. Az őrült titulusról viszont nem tudok kifogást találni, tényleg egy őrült gyerek, de nagyon jó szíve van. - Számon a vigyor a végére átalakul  kedves mosollyá, ahogy Louis-ra gondolok, és  hülye, de annál kedvesebb oldalára. Apró bólogatással értek egyet magammal, és a terítőt kezdem el fixírozni.
- Akkor én is csak gratulálni tudok.
- Köszi - nyelek egy nagyot, s felpillantok Raul-ra…

Beszélnem kell Louis-val, parancsolom magamnak, és elfordítom a tekintetemet az ismerős környékről.
- Megállna itt, kérem - szólok a taxi vezetőnek, aki egy „Oui-t” elmotyogva leáll a padkára. A taxi órára pillantva előhúzom a pénztárcámból az összeget, s  még pár euró-t hozzáadva: előre nyújtom a bankjegyeket.
- Merci Mademoiselle - köszöni meg, s kipattanok a járműből. Mélyet szippantva a levegőből, figyelem az elhajtó autót és csak annak bekanyarodása után pördülök meg a tengelyemnél. Ajkaim egy pillanat alatt görbülnek felfelé, s  16 éves énem ugyan ilyen gyorsan veszi át a helyét a 19 évestől.  Lelki-szemeimmel látom, ahogyan kissé hülyének nézhetnek a járókelők, akik csak egy megbabonázott, egy helyben álló lányt látnak, ki se fülét, se farkát meg se mozdítja, csak vigyorogva bámul előre. Fejemet megrázva térítem magamat vissza a valóságba, és szinte fotólépésbe közelítem meg a „Cinéma” névvel ellátott épület felé.
- Salut! (Szia!) – köszönök a kassza mögött ülő fiatal fiúnak, aki unott hangon ugyan így tesz. Szemeimmel gyorsan- és csodálattal ragyogó tekintettel,-  végig futom a vetítési listát, s mivel csak egy film szerepel a mai napra, így nem sokáig vacillálok.
- Un billet, s’il vous plait. - A srác bólintva tolja ki elém a kért jegyemet, s kifizetve a csekély 2 euro, 50 penni-s árát, beviharzok a bejárati ajtón. Ha stílusos akarok lenni, akkor hirtelenjébe megcsap a „deja vu” érzés, mely a mozi előterének köszönhetek.
A falakon régi filmek poszterei  vannak arany szegélyű keretekkel felakasztva, a világítás épp csak annyira erős, hogy leolvashatóak legyenek a feliratok, így megnyugtató érzetet adva az egész térnek. Lábaim alatt régies és bordó szőnyeg vonul végig, mely tökéletesen kompenzál a sötét  bordójú, függőleges csíkokkal ellátott tapétával.
Eminens, hogy imádtam az Eiffel-tornyot, a Notredam-t és a sok-sok virágzó parkokat, vagy művészekkel teli sétálókat, mégis titkos szerelmem ez a mozi volt. S nem csak azért, mert első randink itt volt Raul-val, utána többször is idejöttem – mellesleg már egyedül,- bármi is aggasztott.  Itt letudtam tisztázni a dolgokat, mi több: itt döntöttem el, hogy neki vágok az X-Factornak, s ez is bizonyítja, hogy eddigi tapasztalataim szerint jól is tudok dönteni ebben a moziban.  És most is erre a helyre van szükségem. 
Mivel a kopottas, egyben hatalmas faliórán azt veszem észre, hogy csupán egy percem van arra, hogy a vetítési termet és még a helyemet is megtaláljam, így magassarkúval ügyeskedve, iramodok neki a hosszú folyosónak, mely már kapucsínó barna színben pompázik. Az ajtókon feltüntetett számokat vizslatva a jegyemre is rá-rá pillantok, hogy meggyőződjek a feltüntetett sorszámomról, ahova kell mennem. Lábaimat gyorsan lefékezem a „6”-sal ellátott vasajtónál, amit teljes erőfeszítésemmel ugyan, de sikerül kinyitnom és belépni a vetítő terembe. Az egész térség nem nagy,  sose volt az. Fejből tudom, hogy nyolc sor van, és azokban hét szék, s bár már lekapcsolták a világítást, ide látom, hogy rajta kívül csupán három-négy ember tartózkodhat, melyből egy már több ideje itt lehet, hiszen két széken elterülve alszik, s gondolom a takarítóknak nem volt szívük felkelteni a fiatal lányt. A lépcsőket szelve veszem szemügyre jobban a többi itt tartozókat, rájövök, hogy valami romantikus filmre sikerült jegyet vennem, hiszen a maradék néző nő nemű, s ugyebár férfi nem igen híve az efféle műfajnak. Ügyesen bekúszva a falhoz leülök a legfelső sorba, s azon belül is a legbelső sárga huzatú székre.
Tökéletes időzítés, gondolom magamba, amikor a vászonra pillantok, melyen a legelső képkockák jelennek meg, bár nem igen számít, hiszen úgyse mozizással fogom tölteni a két óra, tizenöt perces műsoridőt, hanem ötleteléssel. Viszont azért is kell ehhez a mozi, hiszen így egyrészt nem is menekülhetek el, végig kell várnom a filmet, másrészt jó hatással van rám ez a mozi, harmadrészt ha nem tudok valamit eldönteni, valahogy mindig úgy hozza a sors, hogy a vászonra pillantva kapok választ. És nem csak bebeszélem magamnak, tényleg így van! Olyan, mintha varázslat lenne benne, s tudom, hogy  16 évesen naiv voltam, ebben azért is száz százalékosan hiszek.

Fél órával  később…
…de nem mondta el nekem, hogy szeret! Akkor meg hogyan álljak elé, hogy: „Hé! Tudom, hogy szeretsz, én is, pedig nem akartam, mert eddig testvéremnek gondoltalak, aztán Harry-hez vonzódni kezdem és rájöttem, hogy mégse nézlek már testvérként!” Hülyeség… És én is az vagyok!  Most már sokadjára szidom magamat, hogy minek kellett nekem belebonyolódnom, s minek akartam drámát az életembe, hogy eltereljem a figyelmemet a családomról.  Teljesen belegabalyodva elértem azt, hogy már nagyon is fontos dolog legyen ez a szerelmi szál, és a családi gondok se múltak el. Így megtapsolva saját magamat kijelenthetem, hogy egy bajból csináltam kettőt, ráadásul direkt. Olyan okos vagy Zoé!
- …olyan okos vagy Jean-Pierre! - üti meg a fülemet a francia színésznő hangja, és önkénytelenül is elmosolyodok. Tessék, itt is van a megerősítés. Balfék vagyok!  Csak annyira nem értem, hogy minek kell ennyire elbonyolítani a dolgokat, hogy miért nem lehet egy kicsit is az élet könnyű és rezzenéstelen. Ja tudom… mert az úgy nem lenne érdekes. De mi van, ha nem akarom, hogy érdekes legyen az életem? Mi van, ha csak annyit akarok, hogy a barátaimmal énekeljek szerte a világon és minden boldog. Ja tudom… mert nem egy mesében vagyunk… Csupán Franciaországban.
-…ez nem egy mese, te buta! - nevet fel kacéran ismét ugyanaz a szőke loknikkal megáldott nő, és befut egy házba… vagy valamilyen helységbe. Nagyot sóhajtva adok igazat neki, bár kezd idegesíteni a folytonos kacagása.

Újabb fél órával később…
…kitudja mit gondolhat már azóta rólam. Azért mégis csak a legjobb barátjával voltam együtt – ha kis ideg is igaz, de akkor is,- s még vele sincs jóba azóta, akkor mire számítsak én?! Én, akinek szintén legjobb barátja voltam, de Harry-vel mégis van valami fura kapcsolat, valami behatározatlan összetartozás, mely arra utal, hogy tiszta, igaz és őszinte barátok, mi több testvérek lesznek örök életre, ellenben velem, akivel mindjárt nem ilyen a viszonya, legalább is nem tudok róla.
-…Ó Régine! Hiszen te teljesen bele vagy esve Jean-Pierre-be! - kiált fel örömittasan egy filmben játszó kislány, s ösztönösen bólintok neki.
Rájöttem! - mondom magamba, és fújtatok egyet feldúltan. Az amnéziám ezelőtt már rájöttem! Mellesleg hála Harry-nek és titkos szerelmének, akiről ismét csak én tudok, s így ismét titkolok a fiúk elöl valamit, s ismét Harry-vel. Nem akarok titkolózni! Most a rosszabbik énem azt mondaná, hogy minden Harry miatt van, de ezt lássuk be: egyáltalán nem igaz, s a mostani hazugságról se Ő tehet, hanem az én drágalátos agyamnak, mely összerakta a puzzle darabjait önkéntelenül is.
- Lehet el kéne menned nyomozónak, Norbert! - csattan fel ismét a szőke színésznő, heves kézmutogatása annyira jellemző a franciára, s ez más esetben mosolygásra késztetne, most inkább megsértődni készülök a filmre, ki gúnyolódni látszik velem. Na jó… lehet elment az eszem. Vagy már kicsit beteges? Áh, mindegy! Ez az egy esélyem maradt már.
-…figyelj már! Ez az utolsó esélyed Régine! - Kösz a kijavítás, így tényleg sokkal jobb, morgok ismét a színésznőnek, és összeszűkítem a szemeimet.

10 perccel később…
…Úristen! Emlékszem! Te Jó Szagú Ég!
-…Mon dieu! Végre, hogy leesett! - kiabál a loknis nőszemély a fickóval, míg én táskámat megragadva botorkálok kifelé a sorok közül, majd bukdácsolva bár –tekintve a sötétséget -, lépkedek egyik lépcsőfokról a másikra, majd a vasajtónak nekidőlve kinyitom azt. A retináim a hirtelen kapott fénytől oly szinten megsemmisültek, hogy nagyokat pislogva lépkedek végig a folyosón, miközben táskámból a napszemüvegemet próbálom kihalászni. Pár másodperc szerencsétlenkedés után sikeresen halászom elő azt, amit kapkodva tolok fel az orromra, s megkönnyebbülten lélegzek fel a visszakapott látásom miatt. Immár magabiztosan kezdek el futni kifelé, majd a bejáratnál hátraintve a kasszás srácnak, az apartmanunk felé veszem az irányomat, mivel innen ha sietek, 5 perc alatt odaérek, s tekintve, hogy délután fél öt van és ezzel csúcsforgalom, jobbnak látom, ha nem egy taxiba szállok.

- Zoé? - ül le mellém Niall egy tál pattogatott kukorica társaságával, és érdeklődve nézz le rám.
- Mondjad szőkeségem - fordulok vele szembe a kanapén, és rákönyökölök a háttáblára, amire aztán rádöntöm a fejemet.
- A filmekben, mindig az van, hogy a kómás betegek amikor felkelnek,akkor emlékeznek arra, hogy mit mondtak nekik, és ezt az orvos is azt mondta, hogy az agyuk elraktározza ezeket, vagy mi.
- Vagy mi - vigyorgok rá hülyén, és meglököm lábammal az Ő lábát, mire felnevet, de utána ismét komollyá válik. – Nem tudom Niall - sóhajtok egyet fáradtan -, én nem emlékszem semmi ilyenre, legalábbis olyanra nem, amit nekem a kómám alatt mondtatok volna.-válaszolok őszintén, majd belenyomom a kezemet a tálkába, és egy maroknyi popcorn-t elcsórok a felháborodott fiútól.

Ó, dehogynem emlékszek Niall! - morgom magamnak, miközben egyre csak szedem a lábaimat. - Ó bizony, emlékszek én! Mindenre! Arra, hogy azt kérdezted, hogy melyik a jobb: a csokitojó tyúk, vagy a pillecukort hányó szamár, arra, hogy Harry és a titkos barátnője ott volt, és mindketten azt mondták, hogy… hogy szép vagyok, arra, hogy Zayn beszélget velem, s arra, hogy Louis szeret…