ll. 6. fejezet(36.)

Zayn:
Telefonom hangos ébresztésbe kezd az éjjeliszekrényemen, mindhiába. Elvégre feleslegesen teszi a rászabott munkáját, ha már ébren vagyok egy ideje. Ha pontos akarok lenni már reggel hat óta. S bármennyire is a szemem alatt lévő karikák azt jelzik, fáradt vagyok, mégsem tudtam aludni és most sem érzem azt, hogy álmos lennék. Egy jó pár perce az ablakon átszűrődő napsugarakat kémlelem, amik az ágyamon végigfutva elér a nyitott bőröndömig, -ahol kiemelve egy fehér borítékot,- világosítja be az egész szobát. A földön ülve, felhúzott térdekkel, és az ágylábnak támasztott háttal farkas szemezek a már felbontott levéllel. Tekintetemet elszakítva, félig ráereszkedek a lábamra és nyújtózkodva magamhoz veszem a mobilomat.
-Nyolc múlt három perccel.-állapítom meg magamba, vagyis Zoét nem sokára keltenem kell, ahogy tegnap ígértem neki. Nagy levegőt véve felállok a kis komódba kapaszkodva, majd lassú léptekkel a bőröndöm előtt megállok. Halántékomat megvakarva leguggolok és ismét kezeimbe veszem a papirost és csak akkor nyitom szét, amikor az ablakhoz érek. Még mindig nem értem, hogy miért nem telefonon írt, és miért így, -mondhatni régimódi stílusba,- ráadásul nem is volt biztos, hogy eljut hozzám. Alsó ajkamat rágva futok újra át a sorokon, csak hogy... hogy legalább egy kicsit sanyargassam magamat, vagy sajnáltathassam így magamat.

Szia "Zayn, Zayn Malik",

Sajnáltam, hogy nem tudtál eljönni a megszervezett találkánkra, szomorúan fogadtam SMS-edet, hogy le kellett fújnod az esténket. De gondolom ilyen az énekesek világa. És ezt most nem szemrehányóan, vagy sértésként írtam. Ahogy ezt a levelet sem. Köszönöm, hogy minden ok nélkül elmesélhettem neked a bajaimat, és köszönöm, hogy Te pedig bíztál bennem, és Te is megosztottad velem a gondjaidat. Mint már mondtam, nem olasz vagyok, szintén Londonban lakok, ám mégis arra kérlek ne keress meg. Nem lehet. Akartam veled találkozni újra, pedig akkor is tudtam, hogy nem szabadna, s miután elmaradt viszont látásunk, ezt amolyan figyelmeztetőként könyveltem el magamnak. Bár ismeretünk pár órás, mégis határozott személlyé váltál az életembe, és nem tudom, hogy ezt hogy sikerült elérned.
Remélem szép lesz az életed, kívánom a boldogságodat, és hogy ne változz meg amilyen most vagy. Örülök, hogy megismerhettelek, és még egyszer sajnálom, hogy nyomatékosítanom kell: de nem szabad megkeresned. Tilos. Bármennyire is goromba ez a kifejezés, meg kell értened, és tudom, hogy meg fogod.

Sokszor ölel,
     Lena 

Homlokomat a hideg ablaküvegnek támasztom és óvatosan összehajtom a levelet, és visszacsúsztatva a borítékába, leteszem a párkányra és lehunyom a szememet. Egyre csak az zakatol az agyamba, hogy sosem jön össze semmi. Végre jött egy lány, akit megkedveltem úgy igazából, aki nem a világsztár kilétem miatt volt mellettem, hanem mert kíváncsi volt rám. Túlságosan is beleéltem magam.
-De miért nem lehet?-morgom az ablaknak ingerülten, s a halvány visszatükröződésnek hála meglátom csalódott arcomat. Fejemet levéve eddigi támasztójáról, nagyot sóhajtva kilépek a szobámból, és Zoé-é felé veszem az irányomat. Az folyosón szinte már síri csend lenne, ha Louis kisebb horkolása nem hallatszana ki a zárt ajtaja mögül. Párhuzamosan megállok a faajtóval és két kopogást szórok rá, majd újabb kettő után, válasz hiány miatt óvatosan lenyomom a kilincset és kitárom annyira, hogy beférhessek rajta. Idegességem kicsit megenyhül, ahogy megpillantom aludni Zoé-t a nyitott erkélyajtajai előtt.

Kissé boldoggá tesz az, hogy halk szuszogása nem változott meg az amnéziája miatt. De rosszul érint, hogy majdnem hogy teljesen más Zoét kaptunk vissza, mint amilyen volt. És ez a többiekkel is ugyanígy van. Viszont nem adjuk fel, nem adhatjuk fel. Túlságosan is fontos számunkra a Kicsilány, hogy elhagyjuk Őt. Ameddig látjuk rajta, hogy Őt is hajtja az, hogy visszaemlékezzen, addig mi nekünk támogatnunk kell Zoét. Az orvos szerint is, de mi is jól tudjuk.
Halvány mosollyal a számon leülök az ágya szélére, és ujjammal óvatosan végig húzom a fedetlen, puha karján, amitől libabőrössé válik az érintett felület.
-Zoé, ideje kelni.-mondom suttogva, s megcsap az a bizonyos deja vu érzés. Apró és vidám hümmögéssel reagálok a saját felfedezésemre, hogy nem egészen 3 évvel ezelőtt húgaimat ugyanígy keltettem fel reggelenként. Három hónapja nem is láttam őket.
-Hm?-morogja a párnának Zoé, kizökkentve gondolkodásomból.
-Mennünk kell a kórházba.-közlöm vele, mire hasán feküdve nagyot nyújtózkodik és felém fordítja a fejét. Rendezetlen tincsei félig eltakarják az arcát, és csupán erősen kéken csillogó szemeinek hála veszem észre, hogy bár fáradtan igaz, de már fel van nyitva a szemhéja.
-Jó reggelt.-mosolygok rá kedvesen és most olyan mint volt, legalábbis olyan érzésem van, mint régen. 26 napja annak, hogy Zoé-t megtaláltuk az éjszaka, 26 napja annak, hogy a régi Zoéval beszéltünk volna. Hiányzik, de legalább már felkelt, már nincs kómában, legalább már láthatjuk élni Őt.
-Álmos vagyok.-mondja a szokásos régi, rekedtes hangján és erre ismét csak mosolyogni tudok.
-Mikor feküdtél le?
-Nem tudom, azt hiszem Louis hozott be.-válaszol, miközben lábait kitolja a takarója alól, majd egy lassú mozdulattal megfordul és felül, én pedig felállok, hogy helyet adjak neki. Hátát kiroppantva teszi le lábait a földre és a törökülésben kutatni kezd a bőröndjében. Automatikusan is követem a tevékenységeit kissé már bambulva, és csak akkor veszem észre magamat, amikor Zoé minden előszó nélkül leveszi pizsama felsőjét, és nem zavartatva, hogy ott állok mögötte, egy melltartóban és egy rövidnadrágban tartózkodik velem egy szobában.
-Zoé, előbb várd meg míg kimegyek.-szólok neki elfordított fejjel, és azt hiszem elvörösödve, míg ő egy "Ja"-t elengedve felhúz magára egy fehér toppot. Döbbenten és még mindig kínosan érezve a helyzetet kifelé veszem az irányomat a szobájából. Megrázva a fejemet próbálom visszazökkenteni magamat, és elhessegetni a pirulásomat. Miért én vagyok elpirulva?! Úristen...

2 óra múlva...
Mivel az orvos szám űzetett a kórteremből a sok kérdésem miatt, így kénytelen vagyok már egy órája a kórház előtt várakozni és jobb elfoglaltság híján: cigizni. Tudom jól, hogy nem egészséges, de egyszerűen csak ez tudja legyűrni az idegeimet vagy akár a sok stresszt. Tüdőmön végigjáró nikotin egy kicsit elfelejteti a levelet, és a mostanában történt sok rosszat és bonyodalmat. 

Számon kifújó füstfelhő mögül Zoé nagy pulcsival eltakaró alakja rajzolódik ki, aki épp az imént hagyta el a szétnyíló üvegajtót és aki bátortalan léptekkel közeledik felém, összeráncolt szemöldökökkel.
-Ez mi?-bök rá fejével a kezembe tartott szálra.
-Cigi.-válaszolok félvállról, mintha ép a legkisebb húgommal beszélnék, Safaa-val, akinek volt egy ugyan ilyen korszaka, hogy mindenre rákérdezett.
-Mit csinál?-faggat tovább, és komolyan, szemeiben ugyanolyan kíváncsi csillogás fénylik, mint Safaa-nak.
-Semmit.-szívom meg újra a végét, miközben továbbra is a kék szempárt figyelem.
-Ki próbálhatom?-pislog rám hosszú szempilláival, és most már teljesen elérte azt, hogy tökéletesen hasonlítson Safaa-ra.
-Nem.-rázom meg a fejemet, ellentmondást nemtűrő hangon.
-Miért?-teszi csípőre a kezeit és rosszallóan néz bele egyenesen az én szemeimbe. Félmosollyal reagálok magamnak az egyre jobban felismerő húgomat Zoé személyében, és akarom ellenére is előjön belőlem az óvó bátyó, nem törődve azzal, hogy amúgy Zoé az idősebb fél évvel.
-Mert nem egészséges.-érvelek helyesen, mire Zoé arcvonásai ellágyulnak és értetlenkedőbe válik át.
-Akkor te miért szívod?-emeli fel a magasba a bal szemöldökét és összefonja a karjait mellkasa előtt.
-Csak.-zárom le a témát és a mellettem lévő kukában elnyomom a csikket és bedobom a szeméttartó részébe.

Liam:
-Mit olvasol?-lépek a konyhai bárpultnál ülő Zoé mögé, aki kezeiben serényen lapozgatja a színes magazint.
-Valami francia...ühm...-hajtja gyorsan a címlapjára és csak azután folytatja:- Francia Divatlapot, vagy mit.
Csak egy bólintással reagálok rá és a hűtőből kivéve a hideg üdítőt, ontom a szomjamat és leülök a vele szembe elhelyezkedő bárszékre.
-Nem akarunk kicsit várost nézni?-lép be mögöttem a konyhába Harry, mire Zoé elszakítja figyelmét az újságról és Őt kezdi el nézni előbb komoly arckifejezéssel, majd vigyorogva. Nagyokat pislogva nézem Zoé arcát, majd hátrafordulva válaszolok Harry-nek: -Felőlem mehetünk. Zoé?-viszem vissza kérdőn a tekintetem a lány felé, aki továbbra is vigyorogva szemléli Harry-t.
-Aranyos a hajad.-mondja válasz helyett és van egy olyan sejtésem, hogy ezt nem nekem címezte, hanem göndör fejű barátomnak.
-Kösz.-nevet fel mellém lépkedve Harry és arcán a rég látott hiú mosolya bukkan elő, amit egy lemondó fejrázással illetek meg.
-Én meg akarom nézni Párizst.-szólal meg hirtelen Zoé, teljesen más hangnemben én viselkedéssel, mint amilyen volt pár másodpercnyire.
-Akkor öltözzünk.-pattanok fel a székről és a fürdő felé iramodok, mielőtt még Zayn vagy Louis beelőzne.

20 perccel később...
-Zoé minden rendben?-kopogok az ajtaja előtt aggódva, mivel már mindenki készen van, csak Ő nem hallat magáról életjeleket.
-Igen.-válaszol mikor már kinyílik előttem a faajtó, s a küszöbön Zoé mosolyogva teszi a csípőjére a két kezét. Kissé meghökkenve, majd kisebb hatásszünet után feleszmélve aprót felnevetek.
-Gyorsan tanulsz.-jegyzem meg végignézve rajta, és mellém lépve egyszerre indulunk a nappali felé.
-Aranyos.-vigyorog Harry Zoéra, miután a többiek is észreveszik Zoét.
-Irány az Eiffel-torony.-kurjant fel Niall és kiviharzik a bejárati ajtón és mi is követjük őt, míg Louis utolsó emberként bezárja a lakást.
Testtőr nélkül indulunk neki a 20 perces gyaloglásnak, direkt nem szóltunk a kimozdulásunkról, mivel elég sok munkájuk volt az utóbbi időkben a Kórház körül és körülöttünk is, így mostanában szándékosan hanyagoljuk a szolgálatait. A turné stábja már a szünet utáni 3. nap után hazamentek, s a menedzsmentünk is a mi engedélyünkkel.
A nap erősen szórja a sugarait az arcunkra, ezáltal kellemes időjárást varázsolva Párizsnak. Egy gyönyörű, nyitott utcán járunk már, ahonnan a torony is előmagaslik a házak közül, amikor Zoé egy hirtelen ötletnél fogva ruháját megfogva leül a padkára és az Eiffel-toronyt kezdi el nézni, míg mi kérdően összenézünk.
   -Mi a baj Zoé?-guggol le mellé Louis és oldalról fürkészi Zoé arcát, aki apró mosollyal a száján fordul felé.
-Semmi. Mi lenne?-kérdez vissza és közben a ruhája egyik felgyűrődött részét simítja ki.
-Akkor miért ültél le?-lépek közelebb hozzá a fiúkkal együtt, és vállait megrántva pillant hátra ránk.

-Mert elfáradtam.-közli, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy ha Ő fáradt, akkor leülhet az utcára. Végül is, neki ez természetes lehet...
Nem törődve a rosszalló pillantásokkal, mi is köré leülünk és vele együtt újra az Eiffel-toronyt kezdjük el csodálni.
-Excusez-moi. Zoé? (Elnézést. Zoé?)-zökkent ki bennünket egy francia megszólítás, és kelletlenül figyelünk a férfi hang irányába a "Zoé" név miatt, és a tulajdonosa is feláll a felé nyújtott kezemmel. A fiúk leporolva magukat, mérik végig a kb. velünk egyidős srácot, aki csak egyre határozottabban mosolyog Zoéra. A fiú kicsivel alacsonyabb csak nálunk, barna haja lazán és kócosan áll, és férfi létemre el kell hogy ismerjem: helyes a srác, bár az erősebb arccsontjával amolyan "tipikus francia" kinézete van így.
-Oui. (Igen.)-válaszol Zoé ugyan olyan mosollyal mint a srác, és lese veszi róla a szemeit.
-Bocsi, hogy közbe szólok. De angolul nem lehetne?-kérdezem udvariasan, elkerülve a lehetséges gondokat a Zoé amnéziájából adódóan.
-Bocsánat. Lehet.-mondja erős akcentusossal a fiú és kezet nyújtva bemutatkozik.-Raul vagyok.
Kézrázásunk után sorba a többiekkel is kezet fog, majd tekintetét a még mindig Őt szinte csodálattal néző Zoéra viszi.
-Remélem még emlékszel rám, Zoé.-nevet fel aprót Raul, és zavartan a hajába túr. Ééés bum. Pont egy régi ismerőssel kell találkozni! Zoé arcáról a mosoly lehervad és segítség kérően felnéz rám, mire bólintva felvázolom neki a helyzetet.

-Szóval, honnan is ismered Zoét?-kérdezi meg Niall az "Úgy sajnálom" és "Ez szörnyű" monológok után.
-Hát, hogy is mondjam...Zoé barátja voltam 16 évesen.-válaszol félszegen és egyszerre nézünk a középen álldogáló, most már vigyorgó Zoéra.
-Elmesélnéd?-igazítja meg kalapját Zoé, és kíváncsi, csillogó szemekkel figyeli Raul arcát, mintha az összes vonását megakarná jegyezni.
-Mármint a történetünket?-kérdez rá a biztonságkedvéért Raul, és kezeit háta mögött összekulcsolja. Zoé válaszként bólint, mire a srác mesélésbe kezd: -2009-ben az iskoláink egy cserediák programot indított el, amelyben Te és én is jelentkeztünk. Az franciák "választhattak" az angolok közül, és egy kisebb zűrzavar után Téged kaptalak meg levelezőtársként, pedig fiú-fiút, lány-lányt kellett hogy kaphasson, de a hiba miatt már nem lehetett visszacsinálni, tehát elkezdtünk levelezni és novemberben elkezdődött a csereprogram. Ekkor odaköltöztem hozzátok másfél hónapra és már akkor megbarátkoztunk, és mikor december közepén visszajöttem Franciaországba akkor is tovább folytattuk az e-mail-ozást. Januárban pedig Te jöttél hozzánk másfél hónapra, és akkor kezdtünk el járni. -fejezi be, s a sztorizás alatt végig Zoé szemeibe nézett, nem törődve azzal, hogy mi is ott vagyunk. -Amúgy, talán van is egy kép rólunk a pénztárcámba.-szólal meg pár másodperc után.-Ez hagyomány a franciáknál.-fűzi hozzá, figyelembe véve az elég érdekes arckifejezésünket. Farzsebéből miután kihúzta a bukszáját, kisebb kutakodás után egy halk felkiáltással oda is adja a kb. 10x5 cm nagyságú fényképet.

Zoé felkuncog a képen, s így mi kíváncsian fordítjuk tekintetünket a tenyerébe tartott képre, és halványan elmosolyodok.
-Kitalálom, épp a franciául tanítottad.-röhög fel kajánul Niall és Zoé automatikusan is fejbe csapja, majd kikerekedett szemekkel a tarkóját vakargató fiú felé fordul és gyors bocsánatkéréseket intéz felé, míg mi felnevetünk az egész jeleneten.
-Ez olyan Zoés volt.-jegyzi meg keserűen, miközben szája szélén azért apró mosolyt lehet felfedezni Niall-en. Nagyokat bólintva egyezünk kijelentésén és a kissé zavarban lévő lány vállát megveregetem biztatóul.
-Nekem mennem kell az egyetemre, de örülök, hogy ismét találkoztunk Ravir(Gyönyörűség) Azért megadnám a számomat.-veszi elő telefonját, majd segítségkérően rám pillant, én pedig veszem az adást és odaadom az én mobilomat, hogy ha majd Zoé ismét emlékezni fog, átadhassam neki a telefonszámot. Remélem ez minél hamarabb lesz...-Ha kérdésed lenne, nyugodtan hívj Mme Thomson. -mosolyog Zoéra, és óvatosan a kezéért nyúl, amit Zoé kissé félénken is, de enged. Hófehér kézfeje kicsit esetlenül pihen Raul tenyerében, amire a francia srác előrébb hajolva apró puszit szór, míg szemei le se akadnak Zoé arcáról. Udvariasan biccent a fejével nekünk köszönéskép, és határozott léptekkel a park felé veszi az irányát, s mielőtt eltűnt volna a látóterületünkből, kétszer is visszanézett a még mindig elvarázsolt lányra.
-Raul vagyok.-utánozza néhány másodperc után erős francia akcentussal Zayn, mire csak Niall jutalmazza meg Őt egy hangos kacagással, amit egy jelentőségteljes pillantással állítok le.
-Szóval...-reszeli meg a torkát Harry elérve így azt, hogy mindnyájan felé fordítsuk a tekintetünket,-...most már tudjuk ki volt az első barátod...
-Hogy is van ez?-kérdezi összeráncolt szemöldökökkel Zayn, tekintete pedig erősen a földre viszi és csak utána esik gondolkozóba: -Zoénak 16 évesen volt az első barátja, vagyis ez Raul. Első csókja majdnem 17 évesen, vagyis az még mindig 16 évesen volt, azaz Zoé első csókja egy francia csók volt?!
-Jó világ.-horkan fel Niall, mi pedig drága szőke fejű barátunkat egyszerre jutalmazzuk meg egy tarkón csapással...