ll. 7. fejezet 1. rész (37.)

 Hali! :] Ezt a fejezetet két részre bontottam, viszont így hétfő helyett szombaton hozom a másik felét. :]
Tudom, rövid lett és még nem lesz semmi izgalmas monumentum, de nem kell sokat várni rá. :]
Jó olvasását!


Niall:
Újabb hét telt el Zoé kijövetele óta, újabb hét telt el úgy, hogy Zoé még mindig nem emlékszik semmire azon kívül, amit mi meséltünk el neki. Nem jó ez így... Nagyon nem. Hiányzik. Nagyon. Az orvos mindig csak ugyanazt mondja, ja meg azt, hogy a kezelések hatásosnak bizonyulnak. Szóval csak én nem látok változást? Kétlem...
-Niall, szól a telefonod.-ordít fel Harry a nappaliból, majd maga is megjelenik a konyhaajtóba és egy íves mozdulattal hozzám dobja a még mindig szüntelenül csengő mobilt, és míg én azzal szerencsétlenkedek, hogy ne essen ki az a kezeim közül, rákérdezek a hívóm személyére.
-Márk az.-válaszol félvállról Harry, és leül a velem szembe lévő bárszékre és figyelmetlenségemet kihasználva el vesz egy szendvicset a tányéromról.
-Miért nem vetted fel te?-tudakolom érdeklődve és ezután gyorsan meg is nyomom a zöld gombot. Harry csak egy "Téged hívott"-tal lerendezte a témát, és nem törődve a gyilkos pillantásommal, elpusztítja az elcsórt kajámat.
-Haló, Niall?-szól bele siettető hangon Márk, elérve így azt, hogy ne foglalkozzak tovább Harry-vel.
-Igen. Szia Márk, miért hívtál?-ráncolom össze a szemöldökömet akaratlanul, bár jól tudom, ezt úgyse fogja látni.
-Apa csak most tudott elérni, hogy Zoé felébred. Ez igaz? Niall, mond hogy igaz!-aggódását a parancsoló hangneme sem tudja elfedni, ami amúgy annyira Márkra vall. Zoéra úgy vigyáz, mint a saját életére, talán Tőle is lestük el a "bátyós" viselkedést.
-Felébredt, már több mint két hete.
-Hál' Istennek.-fújja ki a levegőt hosszan, majd gondolom miután eljutott a tudatáig, hangját újra felemelte:-Több mint két hete?! Miért...miért nem szóltatok?
-Tony-éknak mondtuk el, ők pedig kérték, hogy hadd mondják el Ők neked, illetve nektek.-magyarázom ki magunkat gyorsan, mielőtt még lekiabálná a fejemet. Bár érthető a viselkedése, ráadásul az Ő élete is felfordult Zoé kómája miatt. Az esküvőt és a legénybúcsút is lefújták egy időre, menyasszonya is majdnem elhagyta,  ráadásul azért ott van az is ugyebár, hogy húga eszméletén kívül volt, és ez idő alatt csak 5 napig tudott a betegágya mellett lenni, mert a főnöke megfenyegette, hogy kirúgja. Szép kis élet.
-És Ők csak most szóltak.-zökkent ki gondolkodásomból a morgása, majd újabb sóhaj után hangja ismét barátságosabbá változik: -És most hogy van?
-Nem akarok kertelni, szóval kimondom: amnéziája van.-közlöm vele szárazan és szemeit lehunyom, hogy felkészüljek az esetleges ordibálással.
-Tessék?-kérdez vissza halkan, mintha csak rosszul hallotta volna és mielőtt megismételném magamat, közbe szól: -Mitől?
-A doktor szerint a bal agyféltekéjének sérülése és a stressz miatt.
-Stressz? Zoénak?-hitetlenkedik Márk, és kicsit olyan érzésem van, mintha legszívesebben azt mondaná: "Ne légy már ennyire hülye Niall, Zoénak? Ugyan mitől?"
-Nem tudom mitől lehetett stresszes, nem mondta, hogy kikészítette a turné, még az elején voltunk akkor és amúgy egyikőnk sem volt fáradt.-szólalok fel tanácstalanul, majd figyelmemet az enyhén félrenyelő Harryre viszem, aki nagyokat köhögve néz rám, de én csak kérdő pillantást intézek felé és valamiért van egy olyan sejtésem, hogy elvöröslő feje nem csak a fulladozása miatt játszik közre.
-Még mindig Párizsban vagytok?-töri meg a telefonbeszélgetésünk között lévő csendet elgondolkozva Márk, és a háttérzaj alapján arra következtetek, hogy valamit nagyon gyorsan lapoz.
-Igen, kezelésekre jár és míg be nem fejeződik a maradék 5 lecke, addig itt is maradunk, utána pedig majd kitalálunk valamit.
-Francba.-hallatszik tompán ideges kiáltása, majd megköszörülve torkát, kissé szégyenkezve beleszól a telefonba: -Nem tudok odautazni, de kérlek hívj ha valami van, és ne hagyd anyáékra. Jó? Kérlek...
-Úgy lesz.-bólintok magamnak is, miközben a tányérom szélét piszkálom.
-Vigyázzatok rá, kérlek.-mondja alig hallhatóan, mire megállva az eddigi tevékenységemmel, válaszolok neki magabiztosan: -Megígérem.

Pár órával később...
-Megjött a kaja!-kiáltja fel Liam, s nem kell többször mondania, mindenki éhezve fut be a konyhába, majd igaz egymást lökdösve, de végül helyet foglalunk a bárszékeken, míg drága, drága barátom kicsomagolja a mennyi illatokat árasztó elviteles dobozokat. Na igen...Franciaországban vagyunk, az ételek hazájában.
-Isteni ez a KFC-s csirke.-szólalok meg két rágás között, s a többiek némán és bólogatva értenek velem egyet. Nem telik el pár perc, szinte már mindenki elfogyasztotta a saját menüét, egyedül Zoé eszi türelmesen a sült krumpliját, amit olyan óvatosan vesz be egyesével a szájába, mintha attól félne, hogy valaki rossz szemmel nézné ha Ő normális tempóba fejezné be az adagját. De így sikeresen csak arra tudok gondolni, hogy én miért nem rendeltem sült krumplit? Olyan ropogósnak látszik, ahogy Zoé fogai között megroppannak egy-egy harapásnál. Olyan aranyló barna színű, mint egy tökéletes naplemente. Látszik rajta, hogy csupán annyira sós, hogy egy kevés üdítővel könnyedén olthassuk a szárazság érzetünket.
-Kérsz?-böki elém a papírdobozt Zoé, miközben még egy szálnak a végét harapja le finoman. Talán kicsit...nagyon bámultam azokat a sült krumplikat. Elvigyorodva markolok bele a csomagba és kísérő nélkül nyelem le az egészet, majd gyors rágás-nyelés sorozat után akaratlanul is számat egy aprónak...talán nem mondható büfögés, akarom mondani: szájon át történő légeresztés végzek. A srácok egyszerre fordulnak felém elámulva és arcukról körülbelül azt tudnám leolvasni, hogy "Niall, ne legyél már ennyire disznó". Komolyan, tekintetük már szinte arra ösztönöz, hogy elszégyelljem magam, majd félve Zoé felé nézek, aki még mindig lassú mozdulatokkal próbálja eltüntetni azt a szerencsétlen sült krumplit, majd halk nyelés után a asztalra szegezi a tekintetét, és míg én a néma csöndben ülő barátaimra figyelek újra, Zoé kisebb "büfit" hallat magából, majd szájára csapva, kikerekedett szemekkel felnéz rám és pislogás nélkül meredünk a másikra, majd egyszerre mosolygunk el, és nem törődve a srácok kérdő pillantásaival, hangos nevetésbe törünk ki és alig bírjuk tartani magunkat a konyhapult szélében, hogy le ne essünk a vehemenciánk miatt. Nem telik sok időbe, hogy a fiúk is csatlakozzanak a röhögésünkbe és csupán a csengő állt le minket a könnycsorgató nevetésünkben. Félig még magamba kuncogva lépek a bejárati ajtóhoz, majd lenyomva a kilincset, kitárom a vendégünk előtt az utat, aki gyors köszönés után már a nappali, és ha jól látom: a konyhába trappol. Csuklómmal megtörlöm a számszélét, és csak ezután csatlakozok vissza a társasághoz, akik már ölelve fogadják rég nem látott menedzserünket.
-Szia aranyom.-simítja végig Zoé járomcsontját Kira, s Zoé bár kissé meglepetten fogadja a közeledést, utána szolid mosolyra húzza a száját.
-Kira, igaz?-kérdez rá a biztonság kedvéért a Kicsilány, és válaszként Kira vidáman bólogat neki. Azért, mégiscsak jó tanárok vagyunk...
-Jó újra látni Kira.-szólal meg Harry a mosogatóhoz lépve, mire helyeslésbe kezdünk a fiúkkal, míg Kira karját a vállamra helyezi.
-Titeket is. Ahogy elintéztem a Londonba a dolgokat és a programlefújásokat, jöttem vissza ahogy tudtam.-közli velünk kedvesen, és mindannyian elmosolyodunk, majd helyet kínálva neki, újra a székekre ülünk.-Louis, Zayn, megtanítottátok Zoénak a dalokat?-fordul a két srác felé kérdően, ám kicsit szigorúbban már mint amilyen volt nem egészen egy perce.
-Meg.-válaszolnak kórusban és bár nem Zoéhoz szólt Kira, azért Ő is aprót biccent a fejével.
-Jó, mert a menedzsmentetek utasította, hogy egy fellépésre mennyetek, hogy a közönség meggyőződjenek arról: Zoé már jobban van és nem oszlottatok fel. De nem kell dedikálni és nem is egy interjú lesz, figyelembe véve Zoé amnéziáját, csak egy gitár kíséretével adjatok elő 3 számotokat az egyik bevásároló központ megnyitóján. Ez végül is nem is egy fellépés, mert nem lesz se smink, se kamera, se rajongó szórakoztatás, csupán életjeladás. És nem akarjuk, hogy Zoé emlékkihagyása kiderüljön, ezért sincs beszélgetés. Vili?-emeli fel bal szemöldökét jelentőségteljesen és ellent nemtűrő arckifejezéssel figyel minket, mi pedig nagyokat bólogatva jelezzük neki: felfogtuk.
-Szívem nem kell félni, majd mindent elmagyarázok még az út alatt, meny öltözni.-mosolyog Zoéra, és karját végigsimítva buzdítja a szoba elhagyását, s kissé bár szaggatott léptekkel is, de kifelé veszi az irányát, majd egy ajtózáródás után Kira hozzánk közelebb hajolva intézi a szavait: -Felbéreltem 6 testtört a biztonságotokért, de főképp a Csajszi védelme miatt. Mondanom sem kell, hogy ne engedjétek el magatok mellől, ne hagyjátok, hogy a rajongók közelébe mennyen, próbáljátok elérni azt, hogy ha kérdeznek tőle valamit, akkor ne tudjon válaszolni, bár még az autóút alatt még ezt megemlítem neki. Szóval két szemetek rajta, mert elhihetitek, hogy nem én akartam ezt a fellépést. Se neki, se nektek, se a bandának most nem lenne jó az a helyzet, ha a média felkapná hírként, hogy eltitkoltuk Zoé amnéziáját. Ezután jönnének, hogy kikészíti Őt a sztárélet, meg hogy biztos drogozik és a többi... Nos, érthető vagyok?
-Igen.-mondjuk egyszerre komolyan, és Kira engedélyével mi is készülődni indulunk.

Nem egészen 20 perccel később...
Hanyag mozdulattal csapom be magam mögött a szobám ajtaját és egy íves kanyarral már a nappaliba is érek, ahol Liam és Zoé várakozik, látszólag már egy jó ideje. Míg Liam a kanapén felhúzott lábakkal ül, addig előtte Zoé az mp3-mal a kezébe forog és lépked a helységben. Liammel mindketten a boldog mozdulatait figyeljük, és helyet foglalva mellette kezdem el hallgatni Zoé halk dúdolását, ami tisztán kivehető, hogy a Taken című számunk az.

Nem zavartatva magát egyre nagyobb forgásokat intéz előttünk, meztelen talpai a padlóval való érintkezéssel halk csattanásokat hallat így az, és ruhája a mozdulatainak köszönhetően hullámzik Zoé testével együtt. Lehajtott szemhéját csapdossa pár kósza fekete hajtincse az általa áramlott szél miatt, de nem törődve vele tovább pörög a tengelye körül, ruhája szegélyébe kapaszkodva, egyre nagyobb mosollyal a száján dúdolja egyre hangosabban a zenét. Olyan felszabadultnak látszik, hogy még én is kedvet kapok az értelmetlen táncához, de meghagyva neki a saját világát, inkább továbbra is vigyorogva nézem Őt. Fura, hogy utoljára így még az X-Factor alatt láttam, és akkor azt mondta azért csinálja ezt, mert megnyugtatja, hogy a zene felveszi a testét és hogy ilyenkor nem kell figyelnie magára, csupán hagyja, hogy a ritmus "elrabolja" Őt. Na igen, már akkor is voltak érdekes dolgai, de be kell látni, van igazság alapja. És úgy látszik, lelke még mindig vágyakozik erre a kikapcsolásra, hisz mint már mondtam is, 2 éve nem csinálta ezt, ugyanis nem volt időnk.
-Mit csinál?-kérdezi döbbenten Kira, megállva a kanapé mellett.
-Kikapcsol.-válaszolok nemes egyszerűséggel, és visszafordítom a tekintetemet Zoéra.
...
A 15 perces autóútnak nézve ülünk be a sötétített ablakokkal ellátott kisbuszba, s alig indul el motor zaja, Kira máris Zoé felé fordulva kezdi el magyarázni a dolgokat. Tündérke figyelmes tekintettel hallgatja Kira szavait, szinte lehet látni, hogy hogy szívja magába a hallottakat, s bár arca határozottságot sugall, hófehér kézfeje néha-néha megrándul, és csak egy nagy nyeléssel tudja kontrollálni a kitörni készülő remegését. Óvatos mozdulatokkal vakarja meg alkarját, ebből adódóan odapillantok és nagyokat pislogva figyelem libabőrössé vált bőrét, pedig igencsak kánikula van a fekete autóba, így nyolcan a sofőrrel együtt. Felkapom a tekintetemet az arcára és pont ekkor néz rám félve Ő is, így egy biztatómosolyt küldök felé és próbálok magabiztosságot árasztani magamból, kevesebb mintsem több sikerrel. Kezei ismét mozgásba kezdenek, ám Louis finoman tenyerében összezárja Zoé kézfejét, megállítva a remegését. Nagyokat pislogva fordul balra, Louis felé, aki egy tompa bólintással eléri, hogy Zoé ismét Kirára figyeljen és ne az egyre erősödő félelmére...Csuklóját óvatosan simító hüvelykujjával sikerül végül teljesen lenyugtatnia a bizonytalan Zoét...