ll. 7. fejezet 2. rész (37.)

Aloha Olvasóim! ♥
Ahogy ígértem, itt is van a második fele a 7. fejezetnek. :]
Amúgy van benne egy olyan szó, hogy "médiahiéna". Előre szólok, hogy nem tudom, hogy hogy sikerült kitalálnom (amúgy létezik ilyen), de nekem nagyon tetszik és ezen vagy fél óráig röhögtem, s a nővéremet is sikeresen elneveztem így (bár szegénykém nem igen néz Tv-t, így az érettségi időszakán.) :D Na mindegy...
Előre mondom, hogy van benne Harry-s szemszög... ;]
Ja és a végéhez meg annyit fűznék hozzá, hogy szerintem gonosznak fogtok titulálni. De valószínűleg hétfőn, (esetleg kedden) jön a következő rész, ami után megsúgom: ismét függővégben fogtok részesülni. :D
Puszi,  Tyra

Zoé:
Hazudnék ha azt mondanám nem félnék. Mert de. Iszonyatosan. Azt se tudom mire készüljek fel! Nem tudom mi vár rám... S Kira elmondottai alapján azt szűröm le: semmi jóra. Egyedül Louis ritmikus simítása ránt vissza az ájulás környékéről, és egyedül Louis biztonságot nyújtó keze ránt vissza a kirobbanni készülő pánikomat. Az autó leáll, és úgy érzem a szívem is mindjárt így fog tenni. Mély levegőt veszek, s ezután a kocsiajtaja kihúzódik, így szinte berobban több száz lány sikítása és kiabálásának zaja. Louis elengedve csuklómat lép ki onnan, majd segítő kezet nyújtva nekem hív kifelé, s bár remegő végtagokkal is, de elfogadom és kimászok a fekete, eddig védettséget adó autóból és próbálom kontrollálni az arcomat, hogy semmiféle érzelem ne üljön ki rá. Szó szerint, mintha életemért küzdenék: kapok Louis elhúzódó kezei után, és bár először kérdő tekintettel fordul vissza felém, utána szorosan átkulcsolva ujjainkat von maga mellé, míg jobb oldalamról Harry próbál féltestével óvni a testtőrök által kialakított védőfalon átnyúló kezektől. Félelmetes. Csupán azért őrjöngenek, hogy hozzánk érjenek? Csak én érzem furcsának a helyzetet?
S míg majdnem hogy teljesen Louis-on vagyok, -érzem, hogy teste szinte megfeszül mellettem,- addig előttünk két fekete ruhás, magas férfi próbál minden erejével utat törni nekünk.
-Zoé! Zoé! Végre jobban van!-sikít fel valahonnan valaki, valakinek, de csak egy halvány mosolyra futja tőlem, igyekszek nem az egyre hangosodó zajra koncentrálni, hanem Louis-ra és Harry-re, sőt Zayn-re is, ki a meglökő emberáradat miatt néha-néha hozzám csapódik.

Úgy éreztem, hogy talán több órákba telt, mire végre bekószálódtunk egy "One Direction" névvel ellátott szobába, ami ajtaja előtt 4 fekete ruhás férfi álldogál szüntelenül. Még a hideg is kiráz tőlünk, ám azokat a lányokat még Ők sem tántorították meg abban, hogy minél jobban a közelünkbe férkőzhessenek. Őrület volt az egész. Nem akarok még egyszer végigmenni azon a tömegen. Én innen ki nem lépek addig, míg nem lesz üres az utca. Komolyan!
Nyugtatáskép nagy és szaggatott levegőket veszek és inkább a helységre terelem a figyelmemet, mintsem a még ide is hallatszó kiabálásokra és őrjöngésekre. A szoba nem túl nagy, mint a lakásban a konyhánk, mégis tágas a csupán két kanapéból és egy asztalból álló berendezése miatt és egy kisebb hűtőszekrénnyel felszerelve. Míg én egyenes háttal és összeszorított lábakkal ülök az egyik díványon, addig a fiúk hol egy üdítőt csórnak a frigóból, hol beénekelnek vagy fel-alá járkálnak, de egyikőjük sem foglal helyet mellettem. Hirtelen késztetésből körmeimet kezdem el rágni, magam elé bámulva igyekszek lecsillapítani a bennem mozgolódó félelmemet.
Nem tudom meddig ülhettem így, csupán arra leszek figyelmes, hogy mind az öt srác mosolyogva engem néz, s mivel nem tudom miért jutalmaztak meg tekintetükkel, így óvatosan lecsekkolom magamat, ám számomra semmi kivetni valót nem találok, ezért tovább folytatom a marcangolást.
-Mi van?-kérdezek ingerülten, miután még mindig nem hagytak alább a nézésemmel, kezeimet a kanapéra lecsapva szándékozom nekik jelezni: nem vagyok jó idegállapotban.
-Semmi.-válaszolnak egyszerre apró mosollyal a szájukon és mikor tekintetük a másikkal találkoznak, egymásnak bólogatva értenek valamiben egyet.
-Szuper, sikerült bejönnötök.-ront be az ajtón Kira, kissé lihegve ugyan, de határozott mozdulatokkal.-Nem volt semmi gond?
-Nem.-mondják ismét egy emberként a srácok és végre leülnek a kanapékra.
-10 perc és ti jöttök. A Moments-et, a More Than This-t és a Taken-t fogjátok ebben a sorrendben elénekelni. Csak a gitár hangolása lesz a számok közötti idő, addig ne beszéljetek, próbáljatok tudjátok: magatokban gondolkozni stb. Amikor felléptek a színpadra egyedül Zayn fogja megköszönni, hogy eljöttek és azt, hogy mellettetek álltak a nehéz időkben.-diktálja katonás hangnemben a teendőket, mi pedig egy-egy "Oké" elejtése után felállunk.
-Nem kell aggódni, mivel csak az utolsó percben szóltak a fellépésetekről, így kb. 500-an lesznek
rajongókkal és nem rajongókkal együtt. Akkor Zoé, tudod ezeknél a számoknál, hogy mikor kell jönnöd?-fordul felém számon kérően, én pedig akadozó fejbiccentéssel válaszolok neki. Tudom mikor kell jönnöm, az már más kérdés, hogy akarok is...

Liam:
-Mennyünk.-szólítom fel a kis társaságot, és pár másodperc csend után Niall fordul ki elsőként az ajtóból, majd sorba a többiek is így tesznek, kivéve Zoét, ki hátraállva igyekszik minél később kijutni a szobából. Egy biztató mosoly és Harry kíséretével kezdjük kifelé irányítani a vállánál fogva, és igyekszünk felvenni az előresietett három srác tempóját. A folyosókat akadálymentesen sikerült bevennünk, ám összepillantva Harry-vel tudatosítjuk magunknak: most jön a neheze.
-Készen állsz?-nézek le a szinte már mi kezünkben tartó lányra, ki üveges tekintettel, és hangjában gúnyos éllel válaszol:
-Neked úgy tűnik?
Számat egy rövid önbizalom növelő monológra nyitnám, amikor Kira hangos trappolással befut elénk, heves magyarázása miatt lehetetlen próbálkozásnak titulálom el a megszólalásomat, így könnyed vállveregetéssel és meggyőződve arról, hogy fogásuk nélkül nem esik el: elengedjük Zoét.

A színpad mögötti lépcsőn várjuk, hogy a műsörvezető már-már idegesítően vékony beszédhangjával felkonferáljon bennünket, s miután meghalljuk bandanevünket, arcunkra vigyort varázsolva robbanunk fel a közönség elé, akik még nagyobb ovációba kezdenek, mint eddig. Ahogy a Kira kérésével, Zayn köszönti a jelenlévőket és gyors "Köszönjük, hogy kitartottatok mellettünk a nehéz idők alatt" hálálkodó szöveget elhadarja, máris felcsendül első akkordjai a Moments-nek, amit amúgy Zoé és Niall szokott kísérni máskor. Tekintetemet gyorsan még végigfutom a bandatársaimon, majd ezt elvégezve elkezdem énekelni a kezdősorokat, elérve így azt, hogy a közönség abbahagyja a kiabálásokat, s hogy a gitár felhangosodjon a fellépő csend miatt. Harry ritmikusabb részére már mindannyian ütemes mozdulatokat végzünk és a közönség is be-be kiabál egy-egy "Szeretünk titeket" felszólalást.
Hangunk egyszerre kapcsolódik össze mind a hatunkkal a refrénnél, kissé összébb is állunk, ám mozgásunk még mindig kitart de csak most veszem észre, Zoé ismét a kivételt erősíti. Bár énekel, mégis mozdulatlanul és egy behatároztathatatlan pontot nézve teszi azt. Míg mi lazán sétálunk össze-vissza a színpadon Niall szólóját követően, addig Zoé ugyanúgy, egy helyben állva, leeresztett karokkal mereng el a közönség feje felett. Niall-t leváltva Louis kezd bele a soraiba, és valószínűleg észrevéve Zoé karót nyelt testtartását, orvosolva akarja a hibát: kezeivel közbefogja a Zoé kezét, és maga után húzva mellénk állnak a már összecsoportosult sorunkba. Szemei Harry részénél lekúszik az összekulcsolt ujjakra, majd a refrénnél ismét azt a bizonyos pontot kezdi el szuggerálni, egészen a szám végeztéig.

A rajongók vidám és hangos kiáltásokkal, tapssal és sikításokkal jutalmaznak minket, de gyors jelzést intézve a gitárosunknak, újabb kezdőakkordok felcsendülése után elhallgatnak, s mind az öten a középen és hideg tekintettel álló Zoéra nézünk, ki bizonytalanságát sugalló testtartása ellenére berekesztve hangját, határozottan indul neki a More Than This című számunknak.
-And as I walk up to your door...-veszem át a "staféta botot" Zoétól, ki halk levegőkifújás után mikrofont tartó jobb kezét ruhájának szegélye mellé ereszti le. Pár centiméterek kihagyásokkal állunk a színpad közepén felsorakozva, míg Harry és Niall énekel a közönségtér felé, amire amúgy csillogó tekintettel reagálnak a rajongók.
-And then I see on the street his arms...-folytatja Louis lefelé, Zoét nézve, ki bátortalanul is, de viszonozza tekintetét, ám Zoé arcán oly szinten semmilyen érzelem nincs, hogy félő: már jobban hasonlít egy szellemre mint emberre. Hófehér bőre, a szokásosnál is sápadtabb, összeráncolt szemöldökei alatt szemeit a földre viszi, és azzal kitartóan farkasszemezik.
-When opens his arms and hold you close tonight...-énekeljük egyszerre, még Zoé is erőtlenül felemeli szája elé a karját és maga elé bámulva, alig hallhatóan száll be a refrénbe,
-Cause I can love you more than this...- majd semmitmondó arckifejezése hirtelenjébe tűnik el, először kissé megszédülve, majd utána vonásait megfeszítve néz körbe, de végül letelepszik Louis-on, aki apró mosollyal a száján figyeli Őt. Mikrofonját újra elemeli, fejét a másik oldalra csapva találkozik az én kérdő tekintetemmel. Szája erősen van összepréselve, könnyfátyol takarta kék íriszei behatározatlanul csillog, járomcsontja alatt az izma megremeg, amit egy nagy levegővétellel akar palástolni, s lehunyni készülő szemhéjai alatt a könny ki is csordul eddigi helyéről, de heves fejrázása miatt nem látom tovább a sóízű csepp útját, ujjait kiszabadítva Louis fogásából hátralép egyet, fejét megállítja a mozgásba, így pár hajtincse előszeretettel tapad a vizes bőrfelületére és félig hátrapillantva próbálok kivenni valamit a tekintetéből: mindhiába. Szája elé csapva tenyerét fut le a hátsóajtóhoz, kikerülve a látóterületünkből és csak most eszmélek rá, hogy bár mindannyian Zoé mozdulatait figyeltük, kis időre sem hagytuk abba az éneklést. Megkövülve és szakadatlanul bámuljuk a nem rég becsapott vasajtót, reménykedve, hogy ismét kinyílik és visszajön Zoé, ám ez nem történik meg Zayn szólójánál sem.
A gitár hangja elhalkul a végénél, mi pedig -a közönséggel együtt,- tanácstalanul nézünk össze, viszont mielőtt cselekedni kezdenénk, a gitáros fickó máris a Taken dallamát kezdi el pengetni, mi pedig beletörődve a helyzetbe: énekeljük.

Integetés, mosoly, puszi, meg- és elköszönés sorozata után előbb gyors, majd futólépésben viharzunk le a színpadról, egyenesen a folyosókra ahol semmit nem használó fejkapkodásba kezdünk, hátha megtaláljuk a keresett személyünket, vagy valakit aki segíthetne Őt megkeresni.
-Kira!-kiált fel kicsit megkönnyebbülten Zayn, mi pedig egyszerre szegezzük tekintetünket a magassarkú kopogásának irányába.
-Hol van Zoé?-kérdezzük egy emberként elé futva, és nagyot nyelve próbáljuk lég- és normál szomjunkat csillapítani.
-Kifutott az épületből, de nem kell megijedni, utána küldtem két testtört, és az egyik már felhívott, hogy jól van csak arra kérte Őket, hogy vigyék a kórházba.-válaszol higgadtan menedzserünk, teljes ellentétben a mi lelkiállapotunkkal.
-Miért ment vissza a kórházba?-tudakolja Niall homlok ráncolva, s kezeit széttárva teszi hatásosabbá az értetlenkedését.
-Passz. De mivel a testtőrök azt mondták, hogy nincsenek fizikai sérülései, így addig nem fogok tovább kérdezősködni, míg haza nem megy Norton-ékkal.-mondja jelentőségteljes pillantását felénk küldve és mielőtt vitába szállhatnánk vele, telefonja őrült csengése meghiúsítja tervünket. Hátat fordítva nekünk szólal bele a készülékébe, majd hosszas némasága után igazi médiahiéna hangnemét elővéve támadja le hívófelét. Figyelmünket elszakítva róla megrántom a vállamat és az éppen odaérkező maradék 4 testtőrrel elhagyjuk a hatalmas bevásároló központot, hogy a kocsiba szállva, a lakásban megvárhassuk Zoét és kiviharzásának okát is megtudjuk.

Harry:
Az egész autóút csendes idáig. Mindenki magában őrlődik és próbál valamilyen elfogadható választ találni Zoé hirtelen kiszáguldozására, amíg Tőle meg nem kapjuk az indokot. Most sikerült még jobban összezavarnia bennünket, tényleg sehova se tudjuk eltulajdonítanunk kirohanását. Ennyire felzaklatta volna a tömeg? Vagy elfelejtette a dalszöveget és ezen kiakadt? De akkor minek ehhez a kórházba mennie? A szíve? Nem, akkor rosszabbul lenne az állapota. Mégis mi lehet? Mikor lesz már minden a régi? A régi Zoénk, a régi kapcsolatom: a bandával és Louis-val... Nagyon elrontottam... Mindent! Zoéval és Louis-val is. Mindkettejüknek hazudtam és belese merek gondolni ha Zoé állapota véglegessé válna az én, és kicsit Louis hibájából adódna. Mert a mi hibánk, kimondatlanul is tudjuk. Tudtam jól, hogy nem kellett volna játszanom Zoéval, mégis megtettem, sőt még Lou vallomása után is, és az csak a hab a tortára, hogy büszkeségünk miatt választásra kényszerítettük Őt, pedig semmi értelme nem volt, semmi lényege nem volt, mégis emiatt is kapott pánikrohamot, mégis miattam/miattunk lett amnéziás és a lelkiismeretem minden nap, minden órában nem hagy nyugodni. Addig nem, míg nem tisztázódik az egész helyzet. Túl fontos nekem Zoé ahhoz, hogy hidegen hagyjon az egész helyzet.
Az autónk motorzajának leálltjával mindenki kizökken saját világából és egymás után kiugorva trappolunk fel a lakás elé, ahol előbb Louis kezd el szerencsétlenkedni kulcsaival, majd Zayn ideges mozdulattal inkább átvéve helyét, sikeresen becsörtetünk a bejárati ajtón és a nappaliba vesszük az irányunkat. Miután megbizonyosodtunk arról, hogy rajtunk kívül senki sem, főleg Zoé nem tartózkodik ott, így a kanapé és dohányzóasztalnak köszönhetően leülünk és újabb hosszasnak ígérkező síri csenddel társulva várjuk a banda utolsó tagját. A banda egyetlen női tagját, a banda szívét-lelkét, a mi kis Tündérkénket.
Furcsa érzés fog hatalmába, de mindannyiunkat egyaránt. Nem lennénk ennyire bezsongva, ha ez a furcsa megérzésünk nem kerítene ennyire hatalmába minket.

Zaklatott levegővételek és nyelések törik meg a szobában található csendet, néha pedig egy-egy hangosabb motor hangja, ami még a zárt ablakokon keresztül is felhallatszik. S csak most tűnik fel, hogy az előszoba felől apró zaj féleség szűrődik be, gyors körbetekintéssel próbálok rájönni, hogy csak az én fülem szórakozik, vagy mások is hallják. Ám a fülelésüket annak könyvelem el, hogy Ők is igyekszenek rájönni a halk moraj forrására, amit pár másodperc után egy ajtónyitás és záródás vált fel, majd apró léptekkel egy időben állunk fel helyünkről egyszerre. Kíváncsi tekintettel nézzük az előszoba és a nappali közt lévő folyosót, ahol nem is olyan soká Zoé bukkan elő. Feje lefelé hajtva, kezei maga mögött összekulcsolva, és ruhájának kisebb hullámzását annak könyvelem el, hogy ujjai közt csavargatja a fehér anyagot. Türelmesen és lélegzetvisszafojtva várakozunk rá, mire végre arcát felfordítja felénk, szemei felcsillannak és szája apró mosolyra húzódik, majd ajkai szólásra nyitódnak: -Sziasztok Srácok...