ll. 9.fejezet(39.)

 Hali! :]
Először is nagyon szépen köszönöm, hogy a múltkori fejezethez annyian írtatok és azt is, hogy sokan ajánlottatok könyvet! :] Már kész "Bevásárlólistám" van!
Aztán köszönöm MissMe-nek ezt a csodálatos fejlécet! Nekem nagyon tetszik és végre normális kinézete van a blognak. Szóval tényleg nagyon hálás vagyok Neki! :]
Amúgy személy szerint nem vagyok megelégedve ezzel a fejezettel, nem tudom miért. Talán a kissé melankolikus hangulatom miatt, ami a mai bizonyítványosztásnak köszönhető. Nem...nem a jegyekkel van bajom, hanem a két legjobb fiúbarátommal valószínűleg ma fogunk utoljára így hárman lenni és ez nem valami jó érzés. Na mindegy, mit traktálom Rátok a gondjaimat? :D Elég, ha csak Liraa kap belőle! ;]
A lényeg az, hogy köszönök mindent, drága Olvasóim! :]
Puszi, Tyra



-Ki...Kitől?-dadogja falfehér arccal Harry, akinél szinte már félő, hogy mindjárt helyben esik össze.
-Kitől, kitől?-kapálózok a levegőbe felháborodottan a kezeimmel, -Hát tőlem!-válaszolok nemes egyszerűséggel, és átdobom karomat Zoé vállán... 

Zoé:
-Hát ez hülye!-temetem vigyorgó arcomat a tenyerembe, és egy hasba ütéssel díjazom Zayn felszólását.
-Most mért?-kérdezi tetetett háborodottsággal a "gyermekem apja" és ujjaim közül kikukucskálva előbb azt veszem észre, hogy Zayn fájópontját vakargatja füléig érő mosollyal, majd előrefordítva a fejemet pedig a srácok leforrázott ábrázatukkal találkozom. Kis híján nem tör ki belőlem a hangos röhögés, -és szerintem ez Zayn-nel sincs másképp,- de az ismét összeszorított ujjaimmal elérem azt, hogy eltűnjenek látóterületemből.
-Ti most együtt vagytok?-köpködi szinte már a szavakat, s Louis hangjára lecsúsztatom kezemet a szemeim elől, így sikeresen megláthatom a grimaszát, ami már keverve van némi undorra is. Arckifejezése rögtön lehervasztja rólam a vigyoromat és arra határozok, hogy ideje véget vetni a játéknak. Ajkaimat magyarázásra nyitnám, ám hogy onnan szavak kijövetelének hiányába inkább Zayn-re bízom ezt a nemes feladatot és egy halvány mosollyal és kérdő pillantással jelzem is ezt neki.
-Hát hogy nektek sincs humorérzéketek, az fix.-kezd bele fejcsóválva Zayn, mire ha lehetséges: még kérdőbbé válik a fiúk tekintete. Látva a Malik fiú, hogy a köntörfalazással nem megy semmire inkább kerek perec belevág: -Zoé nem terhes ti nagy eszűek! Mégis hogy a francba, ha 1 hónapja még kómában volt és ha meg netán régebb óta akkor azt észrevennénk, nem is tudom...-mereng el tetetett naivitással, majd éles hangjával válaszol saját magának: -mondjuk a hasáról?!-teszi fel lenéző kérdését és ennek hála a fiúk arcszíne is egy fokozattal feljavul.
-Na jó semmit sem értek.-rázza meg a fejét Niall és szaggatott mozgással leül a dohányzóasztal szélére.
-Jaj az Istenit!-csapok combjaimra ingerülten, aminek következtében a tenyereim alól hangos csattanás hallatszik fel, és nem törődve a csak most fellépő égető érzéssel:  felpattanok a kanapéról. Némán és határozott tekintettel rámutatok az eddigi helyemre,ezáltal jelezni akarom nekik, hogy üljenek le, s miután ez bekövetkezik, eléjük állva felvilágosítom a drága társaságot.
-Szóval, nem vagyok terhes, csak Zayn érzi magát ma humoros kedvében,-itt megállok és rásandítok az említett személyre, ki csak egy vigyorgó tekintettel jutalmaz, majd minden szót nyomatékosítva folytatom: -Emlékszek. Mindenre. Minden. Egyes. Pillanatra. Az. Életemből. Értitek már?
Szájuk szinte egyszerre nyílik szét, talán a döbbenettől, talán meglepettségtől, vagy Niall esetében talán azt a bizonyos sült galamb várásától, nem tudom; de Zayn kivételével az összes srác csendben ül, majd szerintem végre leeshetett nekik a tagolt és nyomatékosított mondottaim és ahogy nemrég Zayn tette, ők is rám ugorva ölelgetni kezdenek és egymásszavába vágva kiabálják a tetszésüket.
-Most tényleg emlékszel mindenre?-üti meg a fülemet egy kérdés is, és bár nem tudom behatárolni az arcomba kerülő mellkas tulajdonosát, igyekszek halhatóul válaszolni:
-Nagyon úgy tűnik.
Levegőhiányomról szóló szabadkozásom után sikerül csak meggyőznöm őket az elengedésemről, s ezután ismét a vigyorgó tekintetükkel helyet foglalnak, míg csípőre tett kezekkel eléjük állok, hogy szemtől-szembe kaphassam a további kérdészuhatagokat.
-Miért voltál az utca közepén éjszaka?-vág rögtön a közepébe Niall, és magamba elhatározom: őszinte leszek velük. Eddig néhány információt már elhallgattam előlük most nem fogom ezt tenni, bár arra a részről amiben Louis és Harry is közrejátszik nem nyilatkozhatok teljes igazsággal, hiszen ennek a feltárásáról nem csak én döntök.
-Kiborultam. Elmenekültem egy olyan dolog elől, amiben bármit is válaszoltam volna, egy nagyon erős barátságot tehettem volna tönkre bármelyik eshetőséggel, és én ezt nem akartam: így elfutottam. Szó szerint.-válaszolok komoly hangon és próbálom nem feltűnően kerülni a két főszerepet játszó személy tekintetét, így csak magam elé bámulva bólogatok válaszom megerősítésként, mind nekik, mind magamnak.
-A doktor azt mondta, hogy pánikrohamod volt. Ez-e miatt volt?-interjúvol tovább Liam és felemelem rá a figyelmemet.
-Igazából nem teljesen. Benne volt a pakliban, hogy "Úristen, mit művelek?!" és ettől kissé kiakadtam, de nem csak ez állt a háttérben. Valójában nagyon mérges voltam magamra több ok miatt. Elszúrtam mindent, cserben hagytam Martint, a családomat, és azokat akik eddig mellettem álltak és próbáltam kifutni magamból a lelkiismeret furdalásomat, ezáltal sikeresen elérve azt, hogy nem kaptam levegőt és ettől bepánikoltam és bumm: kész is a pánikroham. Ilyen egyszerű.-nevetek fel saját szerencsétlenségemen erőltetetten, majd látva, hogy senki nem fog csatlakozni hozzám, inkább elcsendesedek.
-Mi történt Martinnal?-tudakolja félszegen Harry, látszik rajta, hogy hajtja a kíváncsisága de nem biztos abban, hogy firtatni kéne ezt a témát. Mély levegőt veszek és újból lehajtom a fejemet, halántékom masszírozásával akarok időt húzni, de ismét felcsendül bennem az, hogy őszintének kell lennem, így kibököm:
-Beteg, én meg nem vagyok mellette.
-Szívbeteg?-kérdez rá magabiztosan Louis, én pedig bólintással közlöm, hogy igen, az.
-Te is az vagy, nem?-néz velem határozott farkasszemet Liam, ezzel elérve azt, hogy úgy érezzem: teljesen belém lát és nincs köntörfalazás.
-Honnan tudjátok?-teszek egy gyenge próbálkozást témahalogatásként, de úgy hiszem ez úgyse lehetséges náluk.
-Az orvos mondta, hogy neked és Martinnak is van örökölt szívbetegsége.-szólal meg Zayn és fejét a kanapé háttáblájára dobja.-Miért nem mondtad el?-hangja őszinte kíváncsiságot, megvetést és féltést tükröz, sikeresen megcsavarva bennem azt a bizonyos tört a hangszíne miatt.
-Oké akkor most elmagyarázom, de előbb a Martinos dolgot. Ugyebár azt tudjátok, hogy nekem és Neki is Apától örökölt szívbetegségünk van. Apa már jobban van, talán 4 éves koromba volt egy szívrohama és leállt a szíve, de az országban az elsők között próbálták ki rajta a műszívet és azóta is minden rendben van, jól működik és csupán félévente kell vizsgálatra elmenni. Ellentétben velünk, de inkább Martinnal. Márciusában bekerült a Kórházba erős szívritmuszavarokkal, többször is leállt a szíve és bár Kira engedélyt adott a turnéról való hazautazásomról, én képtelen voltam elmenni. Akármennyire is erősnek mutatom magamat, iszonyatosan gyenge vagyok és nem volt rá elég bátorságom, hogy mellette legyek és így lássam, netán felkészülve a legrosszabbra...Még 3 évvel ezelőtt raktak be neki próbaszívet vagy mit, bevallom nem igen jegyeztem meg, csak azt, hogy teste nem fogadta el, így maradnia kellett a saját le-leálló szívénél. Nem tudom mi van vele, most is félek belegondolni, hogy miről maradhattam le ezalatt az 1 hónap alatt, de még mindig megvetem saját magamat, hogy még most sem vagyok képes szembenézni a sorsával, cserbenhagytam Őt, pedig tudom, hogy mennyire szüksége van rám, ugyanúgy ahogy nekem szükségem van Rá. Ráadásul kórházba kerülése miatt halasztania kell az egyetemen és az iskola mellett folytatott munkájából is kirúgták.-fejezem be, majd kisebb hatásszünet után belevágok az én részembe: -Születésünk után apabetegségéből kifolyóan kivizsgáltatást kértek, hogy megörököltük-e mi is azt, és Márk kivételével sajnálattal vették észre, hogy igen. Kaptunk Martinnal gyógyszereket, de csak 10-11 éves koromba éreztem csupán néha, hogy gyorsabban ver a szívem, de utána nem volt semmi gondom, majd az X-Factor kezdetével, s anyáék óvó figyelmének megszűnésével már nem vettem be őket, de persze nekik azt mondtam, hogy szedem és hogy én veszem meg a gyógyszereket, és nem is volt baj, egészen egy hónappal ezelőttig, amikor futásközben úgy elkezdett dobogni a szívem, hogy nem kaptam levegőt és utána már tudjátok: ettől bepánikoltam, összeestem, amnéziás lettem és most itt vagyok.
-Még mindig nem értem, hogy miért nem mondtad el ezeket nekünk.-töri meg elsőként Liam a csendet, és apró fejrázással jelzi tényleges nemértését.
-Nem tűnt fontosnak, még én is elfelejtettem néha, hogy lenne bármiféle betegségem.-rántok vállat lazán, de félénk bocsánatkérő mosolyt küldök feléjük. -Anyáék persze kibuktak először, hogy nem megyek haza, de arra fogtam, hogy nem engednek és megértették ezt, pedig nem is sejthették, hogy csupán egy gyáva dög a lányuk. Szóval így sikerült a családom cserbenhagyása, ráadásként még az is nyomja a lelkiismeretemet, hogy Márk menyasszonyát se ismerem személyesen, pedig már két éve együtt vannak...
-Nem vagy gyáva.-szólal meg rögtön a monológom végeztél Niall, majd hitetlenkedő arckifejezésemet látván folytatja: -Csak ember, akinek érzései vannak és aki annyira szereti a bátyját, hogy nem tudja elviselni azt, hogy szenvedni látja Őt.
Kész. Eddig bírtam. Mikor sírtam utoljára előttük? Úgy Istenigazából soha. Igaz, hogy egyszer-kétszer már előfordult, hogy pár könnycsepp eleresztésemmel megtiszteltem az adott helyzetet amikor véletlen Ők is jelen voltak, de nem sírtam. Mostanáig.
Szemeimet könnyfátyol borítja el, a fiúk alakjai elhomályosodnak és nehézkesen bár, de látva, hogy Niall feláll és kikerüli a dohányzóasztalt, én is bizonytalan lépessel közeledek felé és széttárt karjai közé ugrok kisgyerekeket meghazudtolva. Mellkasom ezt a pillanatot választja ki, hogy őrületes tempóba kezdjen el fel- és lemozogni a sírásom miatt kialakult levegőhiányom által, és bár Niall gépies kézsimogatása arra utal, hogy még mindig nem tud mit kezdeni a sírólányokkal, mégis jólesik a tartása. Kiadom magamból a sok szomorúságot, csalódottságot, hiányt, tehetetlenséget a könnyek által. Szaggatott hüppögésem felhangosodik, miután több testet is megérzek körülöttem, akik szintén óvókarokkal zárnak közre magukhoz. Nem tudom, hogy hogyan érdemelhettem meg a barátságukat, de hálás vagyok, nagyon. Arcomat a már így is eléggé elázott pólóval takart mellkasba fúrom és igyekszek eleget tenni a nyugtatásomra szolgáló kezeknek. Mély levegőt véve és heves könnytörölgetéssel eltávolodok Niall-től és kikászálódok a többi fiú fogásából is, és nekik címzett mosolyomba próbálok beletömöríteni minden érzésemet, főképp köszönetet.
-Hát ezt a napot is megéltük.-sóhajt egyet felszabadultan Louis, s apró vicce nevetésre késztet mindegyikünket. Ez is bizonyítja, hogy tényleg nem sírtam előttük. Szégyelltem, és most is kicsit zavarban vagyok, hogy ennyire kiborultam, mégis most jólesik fellélegeznem. Mintha megszabadultam volna valami szorító dologtól.

5 órával később...
-Harry, beszélhetnénk?-lépek határozottan a konyhában ülő fiú felé, ki előbb kérdő tekintettel néz rám, majd bizonytalan bólintással az erkély felé biccent. Az oda vezető pár méter alatt próbálom magamba összerakni a következő monológomat, de sajnálattal veszem észre, hogy máris az 5x2m kerületű, inkább terasz, mintsem erkélyen vagyunk. Maga után gondosan becsukja az üvegajtót, és csak ezután fordul felém, szemeibe kíváncsiság lappang, de türelmesen vár rám. Az idegesség és a hideg miatt -utóbbit az éjjeli órákra fogom,- összefonom mellkasom előtt a karjaimat és kibököm a legelső gondolatomat:
-Szeretnék bocsánatot kérni.
-Tessék?-szemei oly szinten kidüllednek, hogy félek, azok mindjárt kiesnek helyükről, pedig nagy kár lenne.-Pont, hogy nekem kéne. Figyelj, nem lett volna szabad választásra kényszerítenünk téged, tényleg irtó nagy hülyeség volt a részünkről. Csak...-itt ajkát beharapva, tekintetét elkapva rólam lefelé szegezi az előbb még kiesni készülő szemeit. Bal szemöldökömet akaratlanul is felvonom, -bár jól tudom, hogy ezt nem látja,- és derekamat a korlátnak támasztom.
-Csak?-kérdezek rá, és igyekszem hangomon megütni a tapintatos mércét.
-Mindegy.-rázza meg a fejét és újra fölnéz rám.-A lényeg, hogy itt nekem kell bocsánatot kérnem.
-Egyáltalán nem. Mert tudtam, hogy szerelmes vagy és én mégis összejöttem veled.
Arcára döbbenet ül ki, valószínűleg nem számított arra, hogy ezt fogom mondani. Homlokát erősen összeráncolva, zavartan megvakarja halántékát és látszik rajta, hogy most azon gondolkozik bevallja és rákérdezzen, hogy én ezt honnan tudom, vagy azon, hogy erős tagadásba kezdjen.
-Nem igaz.-böki ki, és cseppet sincs hangszínében semmiféle határozottság, sőt, szerintem sikerült magát még jobban elbizonytalanítania.
-Harry, ismerlek. RÉGÓTA.-nyomatékosítom az utolsó szót, majd miután kellő hatásszünetet hagytam, folytatom: -Tudom jól, hogy szerelmes vagy, és ennek köszönhetően jöttem én is rá valamire, és ez a valami itt most lényegtelen. A lényeg, hogy míg Te nem is voltál biztos érzéseiddel, én tudtam, és mégis így egyeztem bele a "titkos kapcsolatunkba". Önző voltam. Bizony.-bólogatok magamnak, majd szemeim lehunyásával próbálok erőt gyűjteni magamnak.
-Kihasználtalak benneteket. Téged és Louis-t. Nem lett volna szabad, de megtettem. Hogy miért?-teszem fel saját magamnak a kérdését, majd szintén magamnak beismerő mosollyal válaszolok: -Mert amikor először kezdett el az agyam rajtatok gondolkozni, akkor volt az első olyan eset, hogy ne Martinra gondoljak. Minden egyes percben szembesültem azzal, hogy cserbenhagytam a családomat, és tetszett, hogy végre nem ezen, hanem a veletek való kapcsolatomról kellett kattognom. Szörnyű ha belegondolok abba, hogy ha nem is mondtam ki hangosan, de örültem annak ha valami probléma merült fel ebben a "szerelmi háromszögben", mert így csak még jobban erre koncentráltam, és nem a sok gondra. Szó mi szó: sajnálom, hogy játszottam veletek. Mondanám azt, hogy nem akartam, de sajnos igen. De így tiszta fejjel már nem tenném meg még egyszer és magamat egyfolytában szidom, hogy ezt tettem veletek, pedig nem érdemeltétek meg. Pont Ti nem. Egyszerűen, ha lehet így mondanom: a tudatalattim így akarta elterelni a gondolataimat, és lássuk be, sikerült is neki. De mentségemre legyen: ha tisztán gondolkoztam volna, akkor nem így tereltem volna el.
Kissé hosszúra sikeredett monológom után csend borul közénk, a lenti utcákról felhallatszó kocsik zaja csupán a főhang. A hold már feljött, és félkör alakban világít a fekete égen, amit apró és fényes csillagok fognak körbe.
-Mi is hibásak vagyunk.-szólal meg végül, és amolyan legyintésnek szánó vállrántást intéz, és bár sötét van, idelátom, hogy szája sarkába elnéző mosoly bujkál.-Utolsó kérdés, honnan tudtad?
Zöld színben pompázó szemei őszinte kíváncsisággal csillannak fel, íriszeit magamban egy macskáéhoz hasonlítom és a felismerés után én is elmosolyodok, ám komolyan válaszolok:
-Mint már említettem, ismerlek. És azt is tudtam jól, hogy még nem zártad le vele a kapcsolatodat. De ha már ennyire őszinte voltam veled, akkor nem játszom az agyamat... Még áprilisban felhívott.
-És én még csodáltam a mentalistákat meghazudtoló megérzéseidet.-nevet fel fájdalmasan Harry, amibe én is csatlakozok, de azért tetetett sértődöttséggel megvédem a "jó híremet".
-Kihangsúlyoznám: ismerlek, a barátod vagyok és tudom jól, hogy mikor vagy szerelmes és mikor nem. A telefonhívás csak megerősített benne.
-Jó, oké. Elfogadom.-bólint nagyokat az immár hivatalosan is eltitulált lelki-szemetesem és ex-barátom. Az igen! -Viszont egy dologra hadd kérjelek meg. Léci ne szólj még a fiúknak, veled ellentétben nem igen csípték Őt, és míg nem lesz biztos, addig nem akarom nagy dobra verni.
-Ez csak természetes.-mosolyodok el biztatóul, ám le is pereg ez olyan gyorsan rólam, mint ahogy jött, s összeráncolom a szemöldökömet. -Louis se tudja?
-Tudod...ugye bár próbáltad elkerülni azt, hogy ne vesszünk össze, de ez nem igen sikerült mert azóta nem igen beszéltünk, illetve néha-néha próbáltunk leül és átgondolni az egészet, de se energiánk, se időnk nem volt ahhoz, hogy dűlőre jussunk. És ez azóta így is van.-szemeit a végére ismét leszegezi a földre, testtartása és hangja is csalódottságra utal, és látszik rajta, hogy mennyire megviseli legjobb barátjának hiánya.
-Úgy is megbékéltek, Ti sosem tudtok huzamos ideig egymás nélkül lenni.-mondom biztatásképp és hirtelen ötletként vezérelve magamhoz ölelem az elszontyolodott barátomat. Érzem, hogy meglepődik mozdulatomtól, ám mikor felocsúdott: karjait körém tekerve von magához és kissé rám nehezedik a súlyával, vállamra állát helyezi, míg én amolyan "Minden rendben lesz" simogatást végzek a hátán. Elmosolyodok saját magamon, hogy mennyire hiányzott ez már. Mind Ő, mind az őszinte beszélgetések, na meg természetesen a Fiúk.
-Úristen.-dünnyögöm a barna göndör hajzuhatagba, mire karjaimnál fogva eltol magától és kérdő tekintettel kezdi el fürkészni az arcomat.
-Mi a baj?-hangja csak úgy cseng a kétségbeeséstől, szemöldökeimet pedig felvonom és hitetlenkedve megrázom a fejemet.
-Ti találkoztatok Raul-val.-nevetek fel fájdalmasan. Arcvonásai ellágyulnak, s előbb szótalansággal reagál a bajomra, majd hangos röhögésbe tör ki, miközben ismét magához húz.