ll. 11.fejezet(41.)

Aloha! :]
Meghoztam a 11. fejezetet a második évadból, vagyis összesen ez már a 41-ik! Uff! :D Köszönöm az eddigi megjegyzéseket, látogatókat, rendszeres olvasókat. :]
A múltkori részhez viszont nem tudtam mindenkinek válaszolni, mert valami folytán hiába voltam bejelentkezve, mégis azt jelezte, hogy ez nem így van. Nem tudom mi a probléma, hátha már megjavult.
Aztán még van itt valami: megyek nyaralni és most ez érdekesen fog hangzani, de nem tudom mikor jövök haza. :D Lehet, hogy 4 nap, 1 vagy 2 hét múlva. Ezért csak hazaérkezésemkor lesz új fejezet. :]
Köszönök mindent, és jó olvasást!
Ui.: A könyveknek most nagy hasznom lesz az utazáskor. ;]
Puszi, Tyra

Zoé:

A lépcsőfokokat kettesével szedem, nagyokat lihegve számolgatom az emeleteket, majd egy éles kanyar után befordulok a bejárati ajtóhoz, ami előtt két biztonsági őr üti el az idejét két széken. Szegénykéim 6 órát itt poshadnak - szó szerint -, csak azért, hogy "illetéktelen" ember ne kerüljön be a kibérelt apartmanunkban, mely igazából egy három emeletes lakást foglal magába, ahol a legfelső szint csak a miénk. Lift természetesen nincs, ezért is levegőért kapkodva köszönök a két férfinak, majd még hozzáfűzöm:

- Látod Norton, túléltem egyedül is. - Az említett férfi egy vigyor kíséretével lemondóan megrázza a fejét, majd kinyitja nekem az ajtót, amit meg is köszönök, és megvárom míg magam mögött újra becsukja azt. Táskámat ledobom a földre, pontosan egy kacsás sapka mellé(?). Egyensúlyomat megtartva igyekezek lehúzni cipőimet, miközben betérek a nappaliba, s így kissé botladozva esek be a kanapéra, egyenesen Liam-re.

- Neked is szia, Zoé - tol le magáról nem túl kedvesen a lelapított barátom, kinek lökdösődésére sikeresen legurulok a földre. Halk felszisszenés után feltornázok a lábaimra, miközben szúrós pillantásokkal díjazom Liam-et.

- Ezt most miért kellet? - háborodok fel önkénytelenül is, míg ruhámról porolom le a nem létező porszemcséket.

- Mert kegyetlen érzés, ha egy magassarkú és egy 160 cm nagyságú női egyed - bök rám a kezében tartó magassarkúmmal -, könyököl beléd, miközben épp aludtál.

Válaszra se méltatva borzolom össze eleve elaludt haját, majd a konyha felé veszem az irányt, s vállaim fölött visszaszólok: - Louis itt van?

- A szobájában - szűrődik ki egy másik hang, mire az felé indulok, s kopogás nélkül betörök a szobába.

- Üdv Louis - intek a személynek, majd a másik fiúra pillantva, neki is biccentek: - Harry.

- Miben lehetek a segítségedre Tündérke? - Ágyáról feltápászkodik, és Harry is ülő helyzetbe teszi magát Louis mellett, míg én mellkasom alatt összefonom a karjaimat és az ajtófélfának dőlök.

- Beszélhetnénk négyszemközt Lou? - kérdezem már bizonytalanabb hangnemben, és egy sokatmondó nézéssel fordulok Harry felé.

- Előbb hadd mondjuk mi valamit - kezd bele Harry, és összenéznek Louis-val. Szemöldökeimet összeráncolva bólintok, és elrugaszkodok az ajtóból, s óvatosan becsukom magam mögött azt.

- Mondjátok.

- A lényegre térünk, mert már így is húztuk az időt - fújja ki a levegőt Harry, majd tovább folytatja -,  bocsánatot akarunk kérni Tőled.

- Tőlem? - kérdezek vissza hitetlenkedve, majd heves fejrázásba kezdek-, Nem-nem. Nekem kell bocsánatot kérnem. Mivel azonban Harry-től már megtettem, ezért is akartam most Louis-val beszélni. - Ezért is...fűzöm hozzá magamba, majd leülök az ággyal szembe lévő fotelbe. - Nézd Lou... elég rossz dolgot tettem azzal, hogy hazudtam neked, na meg Harry-nek is.

- Tudom. Harry már elmondta nekem az egészet amit tegnap neki magyaráztál, és szeretném ha tudnád, hogy bár rosszul esett és kiakadtam rajtad illetve rajtatok először, utána belegondoltam és megpróbáltam megérteni a helyzetedet, amit sikerült is. És mellékesen: nem haragszom rád - mondja Louis hivatalos hangon, és helyet foglal az ágy szélénél. Arcomra halvány mosoly ül ki, kicsit megkönnyebbülök, hogy nem utált meg, azért még se hagy nyugodni hűvös hangszíne.

- Pedig meg lenne rá az okod. Mindkettőtöknek is. Én...én tényleg szörnyen sajnálom. Addig játszottam veletek amíg nem lett egyre és egyre bonyolultabb a helyzetünk, minek köszönhetően elterelhettem gondolataimat a gondjaimról. És bele se gondoltam abba, hogy ez mennyire rossz lehet nektek.

- Ne! Ne kérj már folyton bocsánatot - háborodik fel Harry, bár komolynak szánta a parancsolását, szája végében apró mosoly görbül, s Louis is helyeslően bólogat.

- Mondtam már, felejtsük el és hadd fejezzük be amit mondani akarunk - szól közben Louis ellentmondást nem tűrő hangon, és újra összenéznek Harry-vel. Mindkettejük arcáról lefagy a legkisebb boldogságra utaló jel is, fejüket felém fordítják, és szemeikből most én olvasok ki sajnálatot, megbánást... és... és félelmet?!

- Kezdetek megijeszteni - nevetek fel erőltetetten, megtörve a kínos csendet, ám a fiúk továbbra is komoran fürkésznek.

- Mi sem vagyunk ártatlanok az egészben - böki ki végül Louis, és fájdalmas sóhajjal kíséri mondottját. Szemöldökeim felszaladnak, és kérdően nézek rájuk, de türelmesen várom, hogy mire akarnak kilyukadni.

- Hidd el Zoé, mi sem gondolkoztunk. De jobb ha tőlünk tudod meg, mintsem mástól - nyel egy nagyot Harry, és nagyokat pislogva meredek most már rájuk, hogy jelezzem: még mindig nem tudom, mit akarnak közölni.

- Kötöttünk egy fogadást, amit nem is gondoltunk végig, mégis elkezdtünk versenyezni - veszi át a szót most Louis, így most rá viszem a figyelmemet. - Elkezdtünk "játszani", majd el is felejtettük, ám miután tudod... összehoztak minket a médiában, ismét...hát...ismét érdekelni kezdett bennünket.

- Milyen fogadás? - kérdezem halkan, lehunyva a szemeimet. Ám válaszul csak a szoba csendje szolgál.

- Milyen fogadás? - ismétlem meg már hangosabban, és újra rájuk nézek.

- Aki... - kezd bele elfojtott hangon Harry, majd megköszörüli a torkát, és folytatja: - aki hamarabb elcs…szóval… akivel elkezdesz járni, az nyer.

Tekintetemet elfordítom róluk, és üvegesen nézek magam elé, hogy felfogjam az imént közölteket. Tehát Ők is kihasználtak, viszont nekik még legkisebb okuk sem volt rá, maximum a büszkeségük vagy a férfiasságuk. Szó szerint játszottak velem. Tárgy lennék?
- Nem akartunk megbántani - zökkent ki Louis, s rápillantva a bűnbánó arcával szembesülök. - Kérlek ne haragudj ránk. Hülyék voltunk.
Kezemet számhoz emelem, és automatikus kezdem el rágni a körmeimet, miközben elszakítom tekintetemet róla. Magam elé bámulva futok át az elmúlt fél évben, és a felismerés szele szörnyen gyorsan csap meg. Akkor minden hazugság volt? Harry csak a cél érdekében mondta azokat a parton vagy a liftben, s csak a nyerési vágya miatt akart a barátom lenni? Mi több, direkt fektetett volna le a szülinapján? Louis pedig…nem is szeret? Ez tűnt a legjobb ötletének, hogy visszakerüljön a nyeregbe Harry mellé? Minden csak ezért volt? Hiába volt a beismerésem saját magamnak, hogy szeretem Louis-t, amikor Ő nem is érez irántam semmit. Minden a fogadás miatt volt?
- Zoé? - ránt vissza Harry hangja, s egy fürkésző szempárral találom magam szembe.
- Hm? - nyögöm ki kelletlenül, és nagyot nyelek.
- Ha tudtuk volna, hogy a háttérben van a bátyád ügye, akkor egy percig se fordult volna meg a fejünkbe ez a hülye fogadás.-mondja Harry, majd még sietősen hozzá teszi: - Meg eleve, nem is szabadott volna kitalálnunk ezt a fogadást. Nem akartunk játszani veled, csak…csak…nem is tudom. Volt már bennünk jó pár ital, mentségünkre legyen. De csak, hogy tudd: egyikünk se hazudott neked semmiről - átható pillantása más helyzetben zavarba hozna, most mégse tudok vele foglalkozni. Aprókat bólintva tépázom tovább az ujjbegyeimen lévő bőrt.
- Mondj valamit, kérlek - lép egyet előre Louis, és kérlelően lenéz rám, én pedig rá. Ujjamat leválasztva a fogaimról szívom be az alsó ajkamat időnyerés gyanánt.
- Kicsit összezavarodtam - bököm ki a cikázó gondolataimat magába foglaló kifejezést, és fölállok a fotelból. Számat ismét szólásra nyitom, majd bezárom és a karomat is leeresztem magam mellé. – Én azt hiszem, most elmegyek. Vagyis kimegyek. Elnézést - szemkontaktus kerülve ráfonom a tenyeremet a kilincsre, aminek lenyomásával kitárom az ajtót, majd halkan magam után zárok és válaszok nélkül ott hagyva a kíváncsi Liam-et, kilépek a két biztonsági őrhöz. Míg Mr. Philip továbbra is mozdulatlanul ül a székén, Norton arcára mosoly ül ki ahogy meglát, ám ahogy észre veszi valószínűleg üveges tekintetemet, már gyorsan le is biggyeszti ajkait.
- Mi a baj Miss Zoé?-tudakolja Norton összeráncolt szemöldökökkel, és elém lépked. Két méteres magassága miatt látóterembe egy széles, fekete pólóval takart mellkas kerül, majd tulajdonosának szemébe nézve megrántom a vállaimat és elhúzom a számat.
- Csak nincs kedvem a holnapi koncertre - válaszolok, és van is benne igazság, hiszen ezek után nem igen füllik fogamra a pörgős fellépés, és egy újabb színjátékot eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben van köztem és a fiúk között.

Másnap…

Kelletlenül nyitom fel a szemhéjamat a reggeli napsütésre, ám ha menni kell, akkor kelni kell. Takarómat lecibálva magamról kúszok oda lapos pislogásokkal a felnyitott tetejű bőröndömhöz s mivel bennem van, hogy Párizsban vagyunk, kicsit erre hangolódva húzom ki a ruhadarabokat. Fáradt mozdulatokkal húzom magamra a szoknyát és a felsőt, majd laza kontyba lévő hajamat megvakarva a fürdőbe indulok. Két kurta kopogás után beesek a küszöbön, majd fogkefémmel a már berögzült körökkel megtisztítom fogsoromat, s a szénaboglyát leengedve, kifésülöm azt. A tükörbe belepillantva, mily meglepően, pontos képmásomat veszem észre. Hátam közepéig érő fekete hajam tökéletes kontrasztban van a hófehér arcommal, amire sminket fel se teszek, úgyis rám vakolnak minimum 10 kg mennyiségű alapozót a koncert előtt. Nagyot sóhajtva kitessékelem magamat a fürdőszobából, és a konyhába csoszogok, miközben folyamatosan a cél lobog a szemem előtt, a kávé személyében.
- Jó reggelt Zoé! - ugrik elém Mr. Hiperaktív, hivatalos nevén Niall Horan, s egy fehér porcelánú poharat tol a képembe, amire már mindjárt csillogni kezd a szemem.
- Az én hősöm - mondom folyamatosan a fekete nedűt bámulva, majd pár korttyal kiürítem a csészét.-  Hányra kell mennünk?
- Egy óra múlva jön értünk a kocsi - válaszol, és szendvicsének elpusztítására iramodik. Összeszűkített szemekkel végig követem az alkarnyi nagyságú kenyér eltűnését, s még mindig nem tudom elhinni, hogy hogyan tudja két pislogásom ideje alatt eltüntetni magába a kajákat.
- A többieket nem kéne felkelteni? - térek vissza a hitetlenkedő gondolatmenetemből, és már érdeklődve nézek Niall-re, ki épp szája körül töröli le a morzsákat.
- Keltsed. Én nem fogom! Magukra vessenek, ha nem állították be az órájukat - rántja meg a vállát, és feláll a bárszékről. Jobb szemöldököm a magasba emelkedik, és kérdőn nézek a fiú után, aki unott léptekkel vágódik le a kanapéra. Na ennek meg mi a baja?
- Azért én felkeltem őket, mert nem szeretnék kollektív büntetésben részesülni Kira-tól - szólok be a nappaliba, s válasz hiányába a hálók felé lépkedek. A koffein már mindjárt elkezdte tenni a feladatát, lábaim könnyebben szedését legalább is ennek könyvelem el. Apró résre kinyitva az ajtót, félszemmel kukkantok be Liam szobájába, nehogy véletlenül „Ádám kosztümben” találjak rá. Szerencsémre – vagy sem, kinek mi… -, békésen szundító Liam-et pillantom meg, mintsem a pucért, így lábujjhegyre kilökve magamat, halkan közelítem meg az ágyát. Két eshetőségen is átfutok míg oda nem érek, melyek vagy az atomrobbanáshoz hasonlító kiáltásomat vagy a kedves és csendeset, de kevésbé szórakoztatót foglalja magába. Az aranyközéputat megragadva így a halk, de annál fájdalmasabb kelést biztosító lehetőségre teszem voksomat. Az ágy mellé megérkezve, önkénytelenül is elvigyorodok, s mivel tegnap csúnyán lelökött, bosszú gyanánt elhatározom, hogy nem kímélem a drágát. Helyből, kezeimmel löketet nyerve rugaszkodok el a padlóról, s nem ügyelve a különböző testrészekre, szétterülten rávetem magam a hátán alvó Liam-re, ki csukott szemmel nyög fel fájdalmasan, gyomránál összegörnyedve. Vigyorom örömittas mosollyá változik, s könyökömmel feljebb tornászkódok a mellkasánál, mire egy újabb felszisszenést kapok, és egy dühös szempárt.
- Szépet álmodtál? - kérdezem ártatlanul, hatalmas szemekkel megspékelve, és lábaimat még jobban széthajítom rajta.
- Miért van olyan érzésem, hogy „Édes a bosszú” című játékot folytatsz - dünnyögi reggeli rekedtséggel áldozatom, mire megpaskolom az arcát és lefordulok róla, immár magamtól, nem úgy ahogy tegnap…
- 50 perc és jön értünk a kocsi - válaszolok hátat fordítva, majd fütyörészve kászálódok be a következő célszemély ajtaján. Rettegj Zayn!

40 perccel később…
Levakarhatatlan mosollyal ülök a kanapén, egyenes háttal és tökéletes lábtartással, míg a fiúk fáradt, morcos, sértődött és még e fajta ábrázattal sürögnek körülöttem, néha-néha megjutalmazva egy-egy gyilkos pillantással, melyekre még felfelé görbül a szám. Bár már többször is végig futott az agyamon, hogy Niall valami felpörgető szert rakott a kávémba, s innen van a kicsattantó életkedv, mégse kérdezek rá, mert még kiderülne, hogy igaz, így ráfoghatnám a keltésüket erre, és én ezt nem akarom. Ó, hát miért is akarnám?! Még soha nem keltettem őket, mindig én kapom meg tőlük e nemes feladatot, hisz utolsókként történik a felkelésem, és most volt az első alkalmam, melyre kijelenthetem: felemelő érzés volt. Zayn-nek első ötletnél fogva csupán befogtam az orrát, és hagytam, hogy prüszkölve és kapálózva lökődjön ki az ágyból, ám Louis és Harry-nél testi érintkezést elkerülve, óvatosan rájuk tettem a fülhallgatójukat: hangerő fel, zene be, és mindjárt kipattant a szemük, ám a párnák hada előtt már hűlt helyem volt a helyszínen, és persze ügyeltem is, hogy ne tudják meg, hogy én voltam a "reggeli kakasuk", hiszen nem akarom, hogy azt higgyék, mindent elfelejtettem.
Állkapcsom szétrepedni készül, ahogy meglátom Harry-t, amint fülét kezdi el piszkálni. Ám Ő észre se veszi a kivirult arcomat, csoszogva gombolja be az utolsó gombját az ingén.
- Indulhatunk? - kérdezem nagyokat pislogva, mire válaszul Liam és Zayn egyszerre kapják rám a tekintetüket, melyekre mindent ellehet mondani, csak azt nem, hogy bármiféle kedvességre utalna.
- Itt az autó - lép be Norton a bejárati ajtón, kezei mellkasa előtt össze van fonva, így karjainak izomzata még jobban kidomborodódik. Szó nélkül ugrok fel ültemből, s míg Ő készségesen tart, hogy ne essek fel a cipőm felhúzásában, addig a srácok az utolsó igazítást végzik el a reggeli teendőikben.
- Köszönöm - mosolygok Norton-ra, ki egy fejbiccentéssel letudja az egészet és kitessékel a lakásból, majd a fiúkat is utánam. A bejárati ajtó mögött még három biztonsági őr tartózkodik, kiket eddig még soha nem láttam, s egy halk "Bonjour"-t morogva, megpördülök a tengelyemnél. Szemeim elé azonban nem a többiek kerültek, hanem egy szürke színű póló, kinek hordójára félve nézek fel, s kinek hordója zsebre vágott kezekkel pillant le rám, összepréselt ajkakkal. Hálát adok az égnek, hogy igéző kék íriszeit egy napszemüveg takarja, így valamelyest könnyebben tudok kiszabadulni közelségéből. Kikerülve az akadályomat, azaz Louis-t, trappolok lefelé, s a cipők csattanásáról ítélve, két őr is követi példámat, vagy csupán utol érni próbálnak, nehogy elszökjek. Pedig megfordult az agyamba. Ám már csak nem ijesztem meg újra Őket, még a végén azt hinnék, hogy direkt szeretem rájuk hozni a szívbajt... Kicsit ironikus, gondolkozok el, majd magamba felkuncogok, és bevárom a két egyenruhás férfit, kiknek morcos tekintetüktől rögtön lehervad a mosolyom. Az egyik hátamra teszi tenyerét, és így irányít a parkolóig, s meglepettségtől ellenkezni se nagyon tudok.
- Ennyire féltenek? - morgom magamnak, ám a férfi felmordulásából sejtve, hangosabbra sikerülhetett a költői kérdésem, így jobbnak látom az autóig csendbe maradni. A férfi udvariasan elhúzza előttem az autóajtót, így bekúszok középre, majd az ülés besüppedését a fiúk megérkezésének tudatom be.

...
A stábtagok sürgése, az izgatott hangfoszlányok, az összeszedett munka és a felpörgött munkások. Ezek azok, amik már annyira hiányoztak.
Levakarhatatlan vigyorral ülök a székemben, s a sminkesem dorgálására se tudom eltünteti a vidámságomat, így Kelly csak fejcsóválva próbál valamit kihozni a helyzetből, miközben azt hallgatom tőle, hogy mennyire várt arra, hogy felépüljek, de a folytonos mozgolódásomat egyáltalán nem. Vállvonogatva, és továbbra is száz wattos mosollyal reagálok az okítására, majd egy idő után feladva az egészet, csendben serénykedik fölöttem.
- Elég lesz már - nevetek fel kelletlenül, s egyik szememet felnyitom, hogy ránézhessek, na meg a kezében szorongató alapozóra. - Kissé feltűnő, ha három árnyalattal sötétebb vagyok, mint általában szoktam.
- Ezek a fekete karikáidnak mond - teszi maga elé védekezőileg a szabad kezét, majd ismét felken egy újabb réteget, amit már sóhajtva tűrök el.
- Kelly, átadnád Zoét? - torpan meg előttem Lawrance, festette szőke haja mint mindig, most is tökéletesen fel van zselézve és öltözékében sincs semmilyen kivetni való. Kelly, azaz a sminkesünk utolsó simításokat elvégez még rajtam, majd minden szó nélkül Lawrance karon ragad és embereket fellökve tör magunknak utat az öltözőkig. Csuklómon az ujjainak nyoma máris piros színben pompázik, s míg próbálom lefejteni magamról, addig Ő katonás léptekkel kerülgeti ki a srácokat is, akik már fellépőruhájukban vannak.

 

- Lawrance! - kiáltok rá végső ötletként, de nem is foglalkozva ezzel, a tükör elé állít és lefejti rólam a kardigánomat.
- Sietnünk kell, mert amit tegnap kiválasztottunk azt sikeresen eltüntették. Így újat kell keresnem, vagyis nincs duma, neked 15 perc múlva a színpadon kell lenned! - mondja ellentmondást nem tűrő hangon, és az állványok között el is tűnik. Az órára sandítva rájövök, hogy igaza van, a sminkes székben nem csak úgy éreztem, hogy több órákon át ülhettem ott, tényleg így volt. Egy órát! Egy óráig kenegetett!
- Hol vannak a női ruhák? - csattan fel kétségbeesetten Lawrance, valahol a fogasok és jelmezek tömege közül, s lábával való dobbanását az idegességének könyvelem el. Hogy időt nyerjünk, addig amíg stylist-om egy újabb kollekciót gyűjt nekem, cipőmtől megszabadulok és a szoknyámat és felsőmet is lekapom magamról, majd egy köntöst aggatok magamra, nehogy valaki most találjon belépni az öltözőbe és meglásson fehérneműben.
- 10 perc a kezdésig! Figyelem! 10 perc! Énekeseket a színpad mögé! - szólal meg a hangszóróban egy monoton férfi hang, mire Lawrance feje előbukik a ruhák mögül, de egy hangos fújtatás után ismét az állványok takarásába kerül.
- Ki fogsz nyírni, de nincs jobb. Felveszed és kész. Hacsak nem akarsz bugyiban szambázni több ezer ember előtt.-mondja Lawrance, és kezembe nyom egy fekete anyagot. Kérdőn pillantok rá, nem találok eddig semmilyen kivetni valót sem a ruhában amiért "kinyírnom" kéne Őt. Fejét rázva kap el a vállamnál, és betessékel a fülkének szolgáló függöny mögé.
...
- Bonjour Paris!-üvöltik egyszerre a fiúk a színpadra felugrálva, míg én az mögött várok türelmesen a "Nagy belépőmre". Körmömet rágva húzogatom a szabad kezemmel a ruhámat, s már értem, miért kellene kinyírnom Lawrance-t. Drága stylist-om egy combom közepéig se érő fekete, testhez simuló ruhát választott ki nekem. Hangos nem tetszésemmel pedig csak egy szintén fekete színű nylon harisnyát tudtam szerezni magamnak, egy normál hosszúságú ruha helyett.
- You're insecure, Don't know what for. You're turning heads when you walk through the door, Don't need make up, To cover up, Being the way that you are is enough - csendül fel Liam hangja a közönségtér sikoltozósásával együtt.
- Everyone else in the room can see it, Everyone else but you - folytatja Harry, aminek vége az én "varázsszavam", előttem az ajtók széthúzódnak, lábaimat gondosan összeszorítva és csípőre tett kezekkel kezdek el mosolyogni a közönségtért felé, kik szerencsémre újabb őrjöngésbe kezdnek.
- Baby you light up my world like nobody else. The way that you flip your hair gets me overwhelmed, But when you smile at the ground it aint hard to tell - éneklem a pódium magaslatán, majd a lépcsőfokokon lehaladva nézek Harry-re és Louis-ra, kik középen állnak és akik befelé fordulnak s felém nyújtják a karjukat, hogy közéjük menjek. Tenyerembe a mikrofont feszülten kezdem el fogni, majd egy éles kanyarral Liam és Niall közé fordulok be, s ruhámat lejjebb húzva, kezdek el ugrálni a közös részünknek ritmusára.
Arcomra hatalmas vigyor ül ki, szabad karomat felemelve táncolok és hülyéskedek a fiúkkal, míg boldogan konstatálom, hogy hiányoztam a rajongóinknak. Az adrenalin szintem a magasba szökik, fejemet rázva kezdünk el mozogni össze-vissza a színpadon, majd Kira ötletének hála, a „You don’t know a beutiful” résznél az öt srác rám mutatnak, melyet mint mindig, ezt a részt nekem nem kell énekelnem. Most is csak mosolyogva kell reagálnom az enyhe célzásnak, mely más esetben jól esne, de tekintve, hogy nem a fiúk agyából pattant ki, már még se olyan szívhez szóló, de meghagyom a közönségtérben lévő lányoknak, hogy ezt higgyék: a bandatársaim annyira romantikusak.

A szám végeztével az Up all night-ot adtuk elő, melyben még mindig ruha lehúzgálással fűszerezve dalolásztam végig és próbáltam nem a színpad szélére menni, nehogy holnap nem túl előnyös képet lássak meg magamról az interneten. Ám a fiúk hülyéskdéséből képtelenség kimaradni. Miután Zayn kitalálta, hogy rácsimpaszkodik Liam hátára, akkor már én se hagyhattam ki a felmerülő lehetőséget: mikrofonomat a kanapéra ledobva és ruhámat szorosan fogva nekifutásból Liam-re ugrottam, ki felnevetve tartott meg a térdeimnél, és fülébe kiáltva kérésemet, háttal sose fordult a nézőtérnek. Felszabadult nevetéssel jutalmaztam kinevezett lovamat, ki végül a szófához „vágtatva” lehajított magáról, s háttal érkeztem le a puha ülőgarnitúrára. Lábaimat összeszorítva törölgettem kifelé a kicsorduló könnyeimet, majd Niall segítsgével újra talpra álltam egy újabb ruha lehúzigálással.

Még mindig nagyokat lihegve rázom meg a fejemet a lovacskás játékra visszagondolva, és egyszerűen nem fér meg a fejembe, hogy hogy lehetnek ilyen őrültek, hogy ilyet találtak ki. Mondanom sem kell, ez az ötletük sokkal jobban tetszett, mintsem a Kira által kigondolt rám mutogatós jelenet. Ruhámtól még mindig nem sikerült megszabadulnom, ám cipőmtől annál inkább, így igaz nem teljesen mezítláb – figyelembe véve, hogy még mindig nylon harisnyában vagyok -, azért már szorító lábbelik nélkül megyek végig a lélektelen stadion folyosón. Gyors hátrahőkölést intézve azonban sikerül elérnem, hogy a hirtelen kivágódó ajtó ne pofozzon fel, s miután az becsapódik mögüle előkerül Louis. Arcán meglepettség suhan át ahogy meglát, majd összeráncolja szemöldökét és szinte villámokat szór felém szemeivel. Kezét ökölbe szorítja, minek hála fogásában tartott újság összébb gyűrődik. Dühét nem leplezi, a feszültsége teljesen ellepi a kettőnk közti levegőt. Nagyokat pislogva nézek rá, mire csak mégjobban összepréseli az ajkait.
- És még Te vagy megsértődve - jegyzi meg felháborodott hangon és kezembe tolja a magazint, keserűen végig mér rajtam, s ezzel további magyarázat nélkül hátat fordítva elviharzik. Összezavarodva simtom szét a papírlapokat, majd félve pillantok rá az újság címlapjára…