ll. 12.fejezet(42.)

Üdvözletem!
Sajnálom a kimaradást, de ugyebár nyaralni voltam. Köszönöm azért így utólag is a jókívánságokat, a megértéseteket és a türelmeteket!
Még annyit, hogy most konkrétan a fejemet a falba verem... Eleve nem voltam megelégedve (még a szokásosnál is) a teljesítményemmel, elég lassan tudtam írni, nem annyira jöttek a szavak, mint azok kellenének. Nagy nehezen megírtam... és aztán semmi. Szó szerint. A gép nem menette el, és tudom, hogy nem a világ vége, de én most jelen pillanatban úgy érzem: igenis az. Komolyan...Bőghetnékem van! Nekem! Tizennégy oldal...Tizennégy oldal ment kárba, négy képpel együtt. Tizennégy oldal... És ha ez még nem lenne elég: az eddig részek is csak félig lettek elmentve, hála a telefon alkalmazásnak, amin csak félig lehet elolvasni a fejezetet, és aztán azt úgy is menti el... De ezt én nem tudtam... Annyi jó, hogy legalább az a három rész pendrive-on van, viszont a képek el tüntek... Legalább is a második feléből... És most nem tudom mihez kezdek, de kicsit utolsó cseppnek érzem ezt most, mivel mostanába "válságban" vagyok az írás terén. Én úgy látom, hogy amit kitudtam hozni magamból, azt már kihoztam és lehet nem kéne tovább rontanom, nem kéne lejebb csúsznom. Hogy is mondják... A csúcson (már amennyire ez nevezhető csúcsnak) kell megállni.
Talán a laptop hiány miatt, hogy nem akkor ülhetek le a gép elé amikor nekem írhatnékom van, hanem megszabott időközönként, amikor nincs hangulatom hozzá, talán most olyan időszakakomba vagyok, és ezért van a labilitásom. Nem tudom... az biztos, hogy azért 15. fejezetig megvannak a részek, és ha más nem, addig felteszem, viszont a befejezés most elárulom: kérdéses. Pedig már úgy örültem, hogy végre egy írásomat befejezem... és tessék.
Na mindegy, előre elnézést mindenért, és a mostani részt se olvastam végig leellenőréskép, így nézzétek el... Nem volt elég "lelkierőm" ehhez...
Köszönök azért mindent.
És remélem mindenki nézi majd este a 30. Olimpiai játékokat, egyenesen Angliából. :]
Puszi, Tyra




Zoé:
Hajamat laza kontyba kötöm fel, míg az ablak előtt állva szememmel követem az utcán szaladó kislányt, aki anyukáját lehagyhatta, s most próbálja utol érni a fiatal nőt. Rá se nézve lányára, fogja meg kezét és úgy húzza magával egy bolt bejáratához, ahol az ajtó mögött eltűnnek látóterületemből. Lemondó sóhajjal vágok át a szobán, ágyamon végig lépkedve térek be a kis konyhába. Ott a francia orvosom által felírt szívgyógyszerem kutatásába kezdek a fiókokban, s pár másodperc után unottan veszek ki a dobozból egy levelet, majd onnan egy szem kapszulát. Víz kísérete nélkül nyelem le a fehér orvosságot miközben már vissza is csomagolom a többit, amiket  gondosan elrejtek az eredeti helyükre. Nem szándékozom többször bevenni, morgom magamba, most is csupán elővigyázatosság kedvéért: a múltkori futás nem úgy sült el, ahogy én azt szerettem volna…

Telefonomat sportmelltartómba csúsztatom, a konyhapultról felkapom a kulcsomat és a bejárati ajtót magam után zárom vele, amit pedig a cipőm szárába rejtek el. Minek ide táska?

…

Testem újra vágyakozott a futásért, és agyam is egyaránt. Újra át kell gondolnom mindent. Újra vissza kell játszanom az egészet, hogy rájöjjek, hogy észre vegyek valamit, amit eddig nem, s ami megtalálása után megérthetem az egészet.  Most már nem szolgál örömömre, hogy ezeken kell kattognom, már nem akarom, hogy egyre bonyolultabb legyen a helyzet, nyugalmat akarok. Azonban ahogy Ken Follett könyvében is olvashattam: „Most megeheted, amit főztél, bébi.”

Cipőm talpa ütemesen dobban fel a betonnal való érintkezéskor, behajlított könyökökkel növelem a lendületemet, míg figyelve az egyenletes légzésre, feldobom a sötétített napszemüvegemet az orrom tövére.

Pislogás nélkül elemzem le a címlapot, s könnyedén beugrik a kép készülésének időpontja. A főoldalon hatalmas mosollyal a számon virítok, míg Raul a kockás terítővel lefedett asztal felett hajol át hozzám. Arcunk között tény és való: nincs sok távolság, s épp hátsózsebébe rejt el valamit. Helyzetünk nem sok találgatásra ad lehetőséget, hogy vajon mi is történhetett akkor. Külső szemlélőként akár egy csók utáni pillanatképre is voksolhatnék, de mivel tudom, hogy épp barátnőjének fényképét mutatta a telefonján amit épp akkor csúsztatott vissza a zsebébe, így ártatlannak érzem magamat.

Két napja repültünk vissza Londonba, azóta se beszéltem Louis-val. Se erről, se másról. Nem keresi a társaságomat és én meg túl büszke vagyok ahhoz, hogy a semmit magyarázzam ki. Szavak nélkül is le tudom venni, hogy azzal vádol: mindenkivel játszok, és mindenkit magam köré csavarok és a többi. Pedig már két éve ismer! S kitudja?! Lehet még rosszabb is megfordult már a fejében, de ebben még belegondolni se merek. Egyáltalán kinézné? Már miért ne nézné?! Hisz én is ugyanúgy játszottam Vele/Velük. Igaz nem fogadásból, de saját önzőségemre és ez ugyanúgy hiba, ugyanúgy megvetésre méltó mint az Övéké.

A Napot két hatalmas felhő takarja el, ám napszemüvegemet még ezután se veszem le. Egyenletes légzésre ügyelve figyelem a téglából készült, tipikus angol házakat, amik előtt gyönyörű zöld pázsit virít. Néhol nagyobb, néhol kisebb felületen.

Bal kezemben tartó cipőmet elengedem fogásomból, amik kisebb csattanással érkeznek le a földre. Immár mindkét tenyerem a magazint szorongatja, s többször át kell futnom a címlapra rányomtatott szalagcímen, hogy felfogjam a jelentését. "One Direction-os Zoé francia vizekre evez?" Ajkaim akaratlanul is szétnyílnak a csodálkozástól, lefelé hajtva a fejemet farkas szemezek az újsággal, tökéletesen elkészített hajam az arcom elé hullik. Kapkodó mozdulatokkal lapozom fel a pletykalapot, míg végre a kívánt oldalra nem érkezek.
"Zoé Thomson(19), a One Direction női tagja majdnem egy hónapos eltűnése után egy kis francia étterembe bukkant elő. Természetesen nem egyedül, az énekesnő szintén francia férfivel ebédelt, akivel úgy tűnik közelebbi kapcsolatban van. A képen is látszik, a 19 éves bandatagot nem zavarja a férfi közelsége, egyes szemtanúk szerint csók is csattant a találka folyamán. Ez persze nem lenne bűn, ha Louis Tomlinson(20), (szintén One Direction tag) nem lenne a barátja, kivel immár három hónapja hivatalosan együtt van. Nem csak menedzserük erősítette meg ezt a hírt, több kép és rajongó is beszámolt már arról, hogy kézen fogva sétálnak, mi több: olaszországi koncertjükön szenvedélyes csókkal pecsételték meg kapcsolatukat. Három nappal ezelőtt egy nem rég nyílt üzletközponton is fellépett az angol banda, ahol szintén összekulcsolt ujjakkal énekelték végig a számaikat. Újságunk nem kapott olyan hírt, hogy a két énekes szakított volna ezalatt a pár nap alatt, ha mégis így lenne, akkor Zoé hamar túl tett bandatársán. Ha meg nem, akkor vajon meddig tart még ezek után a kapcsolatuk? Mit szól ehhez Louis Tomlinson? És a többi bandatag? A rajongók? Mi lesz a One Direction sorsa ezek után?
Ejnye-bejnye Zoé, hát átvetted Harry Stylest-tól(18) a szívtipró titulust?

Harry-vel beszéltem. Őt is egyaránt meglepte az olvasottak, de neki egyáltalán nem kellett semmit se mondanom, Ő persze tudta jól, hogy az újság fújta fel az egészet és hogy nem nézi ki belőlem, hogy csak úgy csókolózgassak valakivel, egészen pontosan Raul-val. Úgy tűnik Harry sikeresen elhagyta a féltékeny énjét, amit azonban Louis vett át Tőle. De miért? Miért zavarja ennyire ez? Ha még tényleg történt is volna valami Raul és én köztem, akkor is minek kapja fel a vizet? Hisz nem szeret! Csak a fogadást csinálta! Mit érdekli Őt, hogy én mit csinálok és kivel?

Fejemet megrázva futok tovább a járdán. Mivel szám már kiszáradt, arcom pedig forró és valószínűleg piros színben pompázik, ráadásul levegőt is egyre többször kell vennem, így megtorpanok az utcán. Előre hajolva fújom ki magamat, míg mellkasom fel és le mozog, ahogy a szívem is gyors tempóban dobog alatta. Kiegyenesedve végig ropog a gerincoszlopom, közben megakad a tekintetem a mellettem álló épületen. Arcomon gyors mosoly fut át ahogy rájövök hol is álltam meg, majd két kézzel betolom a vaskaput, előtéri udvaron átvágó járdán lépkedek tovább egészen a fehér bejárati ajtóig. A csupán egy földszintes háznak a vörös téglás falán vadszőlő fut végig, ablakok szintén fehér kerettel vannak ellátva, ami mögé piros függönyök miatt nem lehet benézni. Mivel kulcscsomóm helyett csak a lakásomét hoztam, így kénytelen vagyok kopogásra vetemedni és nem betörni szó nélkül. Még mindig lihegve eresztem le jobb karomat magam mellé és türelmesen várakozok a házigazdára, s kisebb csörömpölés után ajtózár kattan, majd ki is nyílik előttem a bejárat. Az ajtófélfát fogva Liam áll velem szembe, bár szája szélén mosoly bujkál, kérődően néz végig rajtam. Válaszra se méltatva hajolok át felemelt karja alatt, s jól ismerve a házát: befordulok szobájába és hassal bedőlők a még bevetetetlen ágyába. Párnába fúrva fejemet hunyom le a szemhéjamat szívverésem lelassítása miatt. Nyugodtabb levegővételre váltva próbálom átadni magamat az alvás világának, azonban lábaimra egy súlyosabb test nehezedik, így ez meggátol benne. A padló tompa reccsenést hallat, amit Liam bejövésének könyvelem el, s mivel Ő áll és nem feküdhet rajtam, így kezemet felfedező útra terelem. Saját hátamon tapogatok végig egészen a combomig, ahol nyirkos bőrt, nem is: szőrt érzékelek. Miután tovább időzött a kezem a meleg felületen rájövök ki is lehet alvótársam személye.

- Mit keres itt Danielle kutyája? - morgom fáradt hangon a párnába, és az említett állat fejét ezzel egy időben megpaskolom, ki halk nyüszítéssel díjazza kézmozdulatomat, ám persze esze ágában sincs lemásznia rólam.

- Jackie? - kérdez vissza teljesen természetes hangnembe, amitől szinte én érzem magamat hülyének, amiért számomra nem alap dolog ha az exem háziállata nálam tartózkodik, aki amúgy tudtommal Párizsban éldegéli napjait.

- Nem. Lessie! - dünnyögöm enyhén cinikusan, és átfordítom arcomat a másik oldalra, s így végre levegőhöz juthatok.

- Én hoztam magammal - válaszol első kérdésemre egy női hang, mire azonnal felemelem fejemet, de még így is csak a bordó fal tárul elém. Lábaimat megemelkedve uszítom a kutyát, hogy evickéljen le rólam aki bár vonakodva is, de leugrik lábszáramról és végre én is felülhetek az ágyon. Összeráncolt szemöldökökkel mérem lábujja helyétől, feje búbjáig a válaszolómat, ki csak egy félénk mosollyal tűri alapos szemügyrévévesemet.

- Hát te? - Hangom kb. négy oktávval magasabban szól, s ezt a meglepődésemnek tudatom be, amit azonban gyorsan egy torokmegköszörüléssel igyekszek orvosolni.

- Hát én - mondja, s bő válaszát egy apró vállrándítással és mosollyal fűszerezi.
Összecsücsörített szájjal és összeszűkített szemekkel nézek rá Liam-re, majd pár másodperc után lényegesen felemelem bal szemöldökömet. Zsebre vágott kezeit most kihúzza helyükről és zavartan elkezdi vakargatni homlokát, valószínűleg így próbálja elhárítani átható pillantásomat.
- Ha ti nem beszéltek, én komolyan kifaggatom azt a szerencsétlen állatot - bökök rá a sarokba lekuporodó kutyára, s az megérezve a ráfordított figyelmet, felkapja a fejét. Liam kérdőn pillant Danielle felé, majd kis habozás után meg is fogja a kezét.
- Ezt célzásnak vegyem? - kérdezem már nyugodtabb hangnemben. Válaszul két néma, de annál intenzívebb bólogatást kapok, s mivel ismerem mindkét félt, nem kérek Tőlük további magyarázatot. Szó nélkül levánszorgok a puha ágyból, fájó szívvel még lenézek rá, majd egy-egy-egy puszit adva otthagyom a kissé megdöbbent Liam-et és Danielle-t. Jackie, azaz a drapp színű jószág természetesen hűen lohol utánam, ám csalódottságára egy újabb fej paskolással becsukom előtte a bejárati ajtót. Ásítást elnyomva kószálódok végig a kis úton, vaskaput kilökve pedig lassacskán hazafelé lépkedek.

Harry:

-…és most jöjjön Jessie J legújabb száma…-hallom meg a rádiós műsorvezető hangját, amit az említett énekesnő hangja vált fel. A  ritmusnak megegyezően dobolom ujjaimat a fekete kormányon, amíg a szabad kezemmel lejjebb húzom a sapkám szélét. Várva, hogy a közlekedési lámpa engedje további utamat, addig hálát adok az időjárásnak, hogy a közelgő eső miatt nem lesz feltűnő fejfedőm, bár a napszemüvegem annál inkább. Rátaposva a gázra kanyarodok ki a főútról, s akaratom ellenére is az anyósülésen heverő magazinra pillantok. Sokat gondolkoztam a cikken. Mármint nem magával a híren. Továbbra sincs semmilyen kivetni valóm benne, hisz ha lett is volna ott valami köztük, végül is alapjába véve Zoé egyedülálló - csak ugyebár ezt a nagyközönség nem tudja. De nem is ez aggaszt hanem az, hogy pár hónappal ezelőtt szétvetett volna a féltékenység, most meg semmi. Be kell, hogy lássam: vágyaimat tökéletesen kielégítette a tudat, hogy magaménak tudhattam. Ezzel igaz  tönkretéve a testvéri kapcsolatunkat. Viszont Zoéval jobban belegondolva:sose volt meg a báty-nővér párosunk, túl vonzóak voltunk ehhez egymásnak. Nagyképűségről szó sincs, csupán tisztában vagyok adottságaimmal, s ugyanúgy rajtam is vannak olyan dolgok, amikkel nem szimpatizálok, de ettől függetlenül, hogy is mondjam…”Tudom mitől döglik a légy.” Zoé meg úgyszintén, bár Ő kevesebbszer dobja be magát mint én. Nálunk már jól bevált a legjobb baráti titulus, s nem is tudnék vagy tudnánk ezen változtatni, hisz továbbra is vonzónak találom Zoét. De sajnos vagy sem, igaza volt: szerelmes vagyok. És nem belé.  Abba vagyok akibe ellentétben Zoéval érzem, hogy nem fellángolás, nem lesz elég az egyszeri  tudat, hogy Ő már igenis az enyém, többet akarok. Sokkal többet. Azt akarom, hogy kimondja Ő is szeret, és hogy nem érdekli a mások véleménye, velem szeretne lenni.

4 órával később…
Zoé:

- Félek - jelentem ki őszintén, s óvó karjai közé vetem magamat, ezáltal újra kislánnyá válok biztonságot adó ölelésében.
- Tudom - mondja megnyugtató hangján, és még jobban magához húz.
Már besötétedett, a kiadós eső után a hőmérséklet csökkent, mi mégis a kórház előtt állunk egymásba kapaszkodva. Szemeimen hiába is próbálok, egy csepp könny se szökik ki, így csak jobban belefúrom arcomat mellkasába. Állapotáról való beszámolója - amit az idevezető úton mondott el - még jobban megnehezít abban, hogy bátorságot gyűjtsek.

Talán több óráig is így lehettünk, amikor aztán nagy levegőt vesz és az ajtó felé fordít, míg hátamra helyezi tenyerét.
- Mehetünk? - néz le rám érdeklődve kék íriszeivel, s én automatikusan hezitálni kezdek.
- Még egy picit várjunk - szűröm ki fogaim közül a szavakat halkan és felemelem a fejemet a már csillagos égre. A tudat, hogy állhatok még itt kint, - hiszen elkülönített szobája miatt bármikor belehet menni hozzá -, nem engedi, hogy rávegyem magamat a megmozdulásra.
- Te mikor voltál bent legutoljára? - kérdezem félénken bátyámtól, ki elkerüli a szemkontaktust és leviszi tekintetét a pocsolyás betonra.
- Három hete.
- Félsz? - tudakolom kislányos kíváncsisággal és elé állok.
- Rangidősként nem szabadna.
- Ezek szerint igen - következtetem le magamnak, s válaszul aprót bólint. Az érzés hirtelen kerít maga köré, hogy átvegyem a határozott fél szerepét, így szó nélkül belé karolok és az elektromos ajtók felé indulok vele. Kissé meglepetten kezd el csoszogni mellettem, s miután beérünk a recepciós pult elé, már csak akkor szólalok meg újra, amit nem a nővérnek, hanem Márknak intézek:
- Nem kell.
Testtartását kijelentésem után kihúzza és a fáradtan ránk néző nőhöz fordul:
- Martin Zack Thomson-hoz jöttünk, második emelet, 239-es szoba.
- A testvérei vagyunk - fűzöm hozzá még gyorsan és előveszem a személyimet, mely bizonyítani tudná kilétemet. A nővér maga elé húzza a kártyát, pár billentyű lenyomása után vissza is tolja, s egy bólintással jelzi, hogy mehetünk.
A liftbe némán állunk be, kezeinket szorosan összekulcsoljuk –természetesen, mint ahogy apa szokta lányát-, s magunkba meredve várjuk, hogy a kívánt emeletre felvigyen a szállító. A kabinba érezhető nyomás eszméltet fel, hogy megérkeztünk, s az ajtó elhúzódás után balra fordulunk és hagyjuk, had kísérjen minket a csempéről visszhangzó talpaink érintkezése. A fehér ajtó, mely a 239-es számmal van ellátva csukva van, így némi felkészülési időt szerezhetünk magunkat. Lopva felpillantok két fejjel nagyobb bátyámra, ki lehajtott szemhéjjal szorítja meg a kezemet. Így jelez, gondolom magamba, s halkan ráfonom szabad tenyeremet a kilincsre, lenyomom és azzal a lendülettel ki is tárom a szobaajtaját. A kórteremben sötétség van, a kislámpa fénye az egyedüli ami segít minket az utunkban és a feltérképezésben.
- Alszik-közlöm magyarul, ahogy pár lépéssel megállunk az ágya mellett.
- Nem alszik - tagadja a fehér paplan alól egy hang, ami ezután meg is moccan. Szemei ugyanúgy mint bátyámnak szokott: szinte világít a sötétben, arcomra nyugodt mosoly ül ki.
-Végre betoltátok már a seggeteket - ül fel lassan Martin, és gúnyos pillantást lövell felénk. Tekintetemet bűnbánóan leszegem és lerogyok mellé, ösztönösen dobom át karjaimat nyaka köré, mint ahogy kiskoromba is tettem, ha rosszat csináltam és így próbáltam jobb nézőpontra juttatni fiatalabbik bátyámat.
- Úgy sajnálom - suttogom vállába, és akaratom ellenére is végig szánkázik egy könnycsepp az arcomon. Keze csak ezután fonódik át hátam körül, majd a matrac lejjebb süllyedése Márk leülését jelzi.

Újabb behatározhatatlan ideig csimpaszkodtunk egymáson így hárman, amit Martin szokásos beszólása szakított meg, miszerint „Rosszabbak vagyunk mint egy latin szappanopera szereplői”. Amire Márk reagálásképp kijelentette, hogy Ő  Alejandro vagy Umberto-Hoseé akar lenni. Most már értem a hülyeségeimet, hogy honnan jöhetnek.
-Ja csak hogy tudd Martin, ha egy hónap múlva nem szánkázol kifelé a kórházból és jössz el az esküvőmre én komolyan lefejellek-fenyegeti meg Márk Martint, ki a hatás kedvéért még mutatóujját felemelve hadonászik előtte, ám játékos mosolyát még ez se tudja leplezni.
- Zoé nagyobbat tud fejelni - jegyzi meg gonosz vigyorral Martin, mire én is ugyanígy fordulok legidősebb bátyámhoz. Unott arckifejezése alatt apró sértettség bujkál, amit valószínűleg azért nem szeretne jobban kimutatni, mert „Ő már felnőtt és nem az óvodában vagyunk, hogy bedurcizzunk. Öri hari van gyerekek.”  Mellesleg nem tudom, hogy ki emlegeti mindig, hogy két éve karácsonykor otthon hagytam az ajándékát… Véletlenül. De ezt azóta is minden összejövetelkor megemlegeti, melyből tisztán lekövetkeztetem, hogy „öri harit” fogadott ebben a témában.
- Az orvos végre megengedte, hogy jövő héten kimenjek, mivel immár három hete nincsenek szívritmus zavaraim. S csak ilyen kis ’szar izét’ raknak a szívem felé, ami kimutatja a pulzusomat meg a szívverésemet - mondja Martin, miközben felhalmozódott takaróját simítja ki. –Tücsök…-kezd bele, s tekintete továbbra is a huzaton pihen, arca arra utal, hogy valamin elgondolkozik. Kíváncsian fordulok felé, de Ő nem viszonozza a figyelmet, végül csak befejezi mondatát:
- Te kajak együtt vagy azzal a csíkos gyerekkel?!
Száját őrült vigyorgásra húzza, szemei csíntalanul kezd el csillogni és hangjába enyhe gúnyt passzírozott bele, ezzel sikeresen tönkre téve a komoly hangulatát. A „gyerek” megszólítás nála és Márknál már megszokott volt, hiszen pasijaimat vagy közelemben lévő hímneműeket mindig így nevezték meg.
- Ó te kis…- préselem össze ajkaimat, s rosszalló fejrázással megragadok egy kezem ügyébe kerülő párnát, ami felemelkedésének egy idejében Martin összébb húzza magát és védekezéskép maga elé teszi karjait. Elfojtott nevetésem kitör a lecsapásomkor, s nem törődve érvelésével miszerint „Beteget nem szabad bántani”, kímélés nélkül verem tovább fejét.
- Dedósok - jegyzi meg nemes egyszerűséggel Márk, s ennek következtében szintén rásózok a tarkójára. Jajveszékelése finoman szólva is túlzó, ám eljátszva a tehetetlen áldozatot, lebiggyesztett ajkakkal vakargatja a már-már pirosló területet.
- Mitől lettél te ennyire harcias? - kérdezi röhögve a még mindig ütéseimet tompítani próbáló Martin, majd ügyes mozdulattal kikapja kezem közül a fegyveremet és diadalittasan rám villantja fogait.
- Miattatok! - vágom rá egyből, és fújtatva kidőlök az ágyon.

3 órával később…
- Holnap délután jövök. Jó éjt - nyomok egy cuppanós puszit bátyám örömére, ki kamaszkorából megszokva: grimasszal letörli arcáról a szám nyomát. Fejcsóválva borzolom össze a haját, mire azonban szívmelengető mosollyal reagál és laposabban kezd el pislogni. Márk öleléssel köszön el a már félig bealvó testvérünktől, végül csendesen kilépünk a folyosóra, mely még kihaltabb, mint amikor idejöttünk, s a világítás is már enyhébb.
- Megszeretném hívni a srácokat a legénybúcsúmra - vált bele rögtön Márk, miközben kezével beterel a liftbe.
- Személyesen? - kérdezek rá komor arccal, s Ő bólint. - Akkor gyere velem a közös házunkba, ugyanis holnap reggelre összehívott minket Kira és mindenkinek oda kell menni. Most hajnali fél négy van, már ne vezess haza hanem gyere velem és meghívhatod Őket.
- Igenis, Prücsök! - szalutál drága bátyám, valószínűleg gépies hangomra mely a fáradtság miatt alakult ki. Fejemet rázva dőlök rá oldalról. - Úgysincs otthon most Kylie.
- Kiskorom óta bennem lappang egy kérdés - töröm meg a hirtelen beálló csendet közlésemmel, s fejemmel érzékelem, hogy Márk érdeklődővé válik. Legalábbis testhelyzetének változását annak veszem.
- És milyen kérdés lappang benned? - tudakolja elfojtott röhögéssel, ám direkt hagyok egy kis hatásszünetet a válaszom előtt.
- Mi a francért szerettek Ti bogárnevekkel ellátni?
Nevetése rögtön kiszabadul helyéről, melyet nem igen díjazok, hiszen teste rázkódása miatt én is egyaránt mozgok, főképp nyaktól felfelé.
- Mi bajod van a Prücsökkel meg a Tücsökkel? - kérdezi teljes naivitással drága bátyám, s erre automatikusan is megsemmisítő pillantással fordulok vele szembe.
- Ízeltlábúnak néztek?
- Őszintén? - gúnyolódik tovább, amit már vállba veréssel jutalmazok. Ismét eljátszva a hőshalált, végre kitérünk a fertőtlenítőszagú kórházból, anyósülésre behuppanva hunyom le szememet a háttámlára nekidőlve. A motor zaját már csak tompán hallom meg, az alvás világa, melyet már reggel óta várok: végre magával ragad.

…
Ajtózáródás és egyhelyben állás.
Erre a kettőre kelek fel, ám lustaságom győzedelmeskedésével továbbra is alvót játszok. Mellettem az ajtó kinyílik, az éjszakai friss levegő szinte azonnal megcsapja arcomat, amitől enyhén megborzongok. Két kéz nehezedik rá vállaimra, s alig tudom magamba tartani mosolyomat, hogy ne bukjak le. Ó de aranyos, gondolom magamba, felfog vinni az ölébe.
- Keljé’ már fel! - kiabál rám imádott, hőn szeretett bátyám, ki az általam hitt felemelő kezeit a testem rázására használja.
- Nyugszik - dünnyögöm fáradtan és erőteljesen lefejtem tenyereit magamról, s apró résre felnyitva szemhéjamat fölállok. Az autóajtó rögtön magam mögött bezáródik, - hála Márknak,- lassú léptekkel indulok a még számomra igen messze lévő házhoz. Lelki szemeimmel szinte látom, hogy tökéletesen megformálok egy élőhalottat, melyre csoszogásom is rásegít. Fura érzés fog hatalmába, olyan mintha repülnék, jegyzem meg. Derekamnál egy kar fonódik körbe, míg alhasamat valami széles dolog szörnyen nyomja. Karjaim esetlenül hullnak alább, amik néha-néha hozzácsapódnak valamihez. Lomhán felnyitom szemhéjamat, és először nem is jut el tudatomig, hogy fejjel lefelé látom a világot, majd kisebb megszédüléssel és kidülledt szemekkel mérem fel a helyzetemet.
- Mi a…? - kiáltom fel értetlenül.
- Nyugszik - mondja cipelőm az „én szövegemet”, s végre rájövök, hogy hogyan lehetséges az, hogy repülök. Márk épp vállán átdobva közelíti meg a bejárati ajtót, lábai azonban ebben a pillanatban meg is állnak. Külsőszemlélőként igazán jól nézhetünk ki…
- Kulcs? - kérdezi kurtán és minden felkészítés nélkül lekap magáról. Kezeimmel kapálózva igyekszek megtalálni egyensúlyomat, s elkapó kezek hiánya miatt végül a verandára huppanok.
- Kösz - morgom magam elé, és kihúzom a kulcscsomómat a pulóverem zsebéből. Márk szó nélkül elveszi, utasításaimnak köszönhetően pedig kinyitja az ajtót. Ismét átdob vállán és lábával becsukja a magunk mögött hagyott  fekete faajtót. Halk sóhajjal tűröm, hogy rovarból zsák lettem, mely egyre jobban beigazolódni látszik, ahogy ledob a kanapéra. Nem törődve, hogy én is ott vagyok Ő is lefekszik mellém, s tompa morgása jelzi: innentől kezdve hiába is szólok hozzá, ezt Ő már nem hallja.

Harry:
- Későre jár - töri meg a csendet hangja és elfordítja tekintetét rólam. Kósza pillantást intézek az óra felé, majd helyeslő hümmögéssel egyezek kijelentésén, azonban álmosságra utaló jeleket nem veszek észre magamon.
- Akkor megyek - tudatom határozottan vele szándékom, de a remény bennem van, hogy netán maradásra ösztönöz. Azonban bólintásából kiveszem, hogy esze ágában sincs ilyenre kérni, így vele együtt én is felállok a kanapéról. Ajtóhoz lépve - de inkább cammogva -, húzni próbálom az időt, amennyire csak lehet.
- Jó éjt Harry - köszön el két puszival az előttem álló szőkés-barna hajú nő és kezembe adja a levetett zakómat.
- Jó éjt Car.
Arcomat ebben a pillanatban felé közelítem, nyakára rásimítom tenyeremet, és ezzel elérem, hogy ne legyen menekvése. Ajkaimat lágyan ráhelyezem az övéire, s Ő meglepődés nélkül viszonozza csókomat, szája szétnyílik és ezzel utat engedve nyelvemnek, megtalálják egymást. Csókunk hirtelen vált át gyorsabbá és szenvedélyesebbé, magam mögött rögtön be is csukom az ajtót és hagyom, hadd ragadjon magával a vágy, amit Ő iránt érzek…
Mégis csak itt maradok.

Niall:

Fekete taxiban ülve idegesen tördelem a kezeimet, miközben néha-néha kinézek a hátsóablakon. A paranoia oly szintén eluralkodott már rajtam, hogy nem is hallom meg először a sofőr hangját.

- Tessék? - kérdezek vissza kelletlenül, mikor újra előrefordulok.

- Azt kérdeztem, hogy jó lesz az utca végénél, vagy pontosan a címen rakjam ki?

A hangja unottan és fáradtan szólal meg, s mivel idegességemet leplezni akarom, így próbálom felvenni az Ő stílusát.

- A ház előtt.

A sofőr bólint, én pedig hosszan kifújom a levegőt. Már nem tudok otthon maradni, egyedül nem. Szerencsémre Kira összehívott minket a közös házunkba, és reménykedek, hogy ugyanúgy mint én: valaki más is hamarabb odamegy. A taxióra a rendes időt is mutatja, melyen 6:03 percet jelez. A nap már kezd felfelé jönni, az ég halvány narancssárga színben pompázik, mely kicsit lejjebb csillapítja az idegeimet.

-Megérkeztünk. 10 font lesz - zökkent ki ismét a sofőr hangja, mire türelmetlenül belenyomom tenyerébe a bankjegyeket és szinte kiugrok a járműből. Biztonság kedvéért körbenézek, ám az egész utca csendes. A még estére felkapcsolt utcai lámpák fénye kísér a bejárati ajtóig, ami előtt megállok, hogy sporttáskámból kihalásszam a kulcsomat. Kezembe azonban a levél akad és rögtön kiráz a hideg. Fejemet megrázva próbálom legyűrni a feltörő rossz érzéseimet, és inkább kinyitom a zárat. Gyors léptekkel vágok át az előszobán, ahol aztán vállamról leejtem a táskámat és az egy kisebb csattanással érkezik le. A konyhába benézve nem találok senkit se, így onnan kifordulva inkább a nappaliba indulok. A behúzott függönyök miatt nincs világosság a szobában, mégis tisztán kiveszek két alakot a kanapén feküdve. Közelebbről rájövök, hogy Zoé minden bizonnyal Márk az, ahogy békésen alszanak. Csendes sóhajjal hunyom le a szememet és igyekszek eltüntetni vonásaimról a félelem legkisebb jeleit is...