ll. 13.fejezet 1.rész(43.)

Drága Olvasóim!
Szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik mind a pillanatnyi, mind a huzamosabb idejű bizonytalanságomba segített, és mellettem állt. Nem mondhatnám, hogy az a bizonyos "írói válság" eltűnt, de már kezd csillapodni. Eldöntöttem, hogy csak azért is befejezem a végéig ezt a blogot, és lehet, hogy a teljesítményem a következőkben ingadozó lesz, viszont azért (is) írom ezt a történetet, hogy az írói képességeimet (már ha van ilyen) fejlesszem, hiszen tudom jól, hogy van hova fejlődnöm.
A fejezetről annyit, hogy mint láthatjátok, ennek is két része van. Nem tudom ki emlékszik még, de eddig kétszer volt olyan, hogy kettőre bontottam volna, és mind kétszer kisebb vagy nagyobb fordulópontra került a sztori, és most sincs ez másképp.
Jaj, és ki ne felejtsek még valamit: Nagy örömömre, a rendszeres olvasók száma túlhaladta a 100-at. Nagyon köszönöm Nekik, hogy - mint nevükről is kiderül -, rendszeresen olvassák a blogomat! És több mint 60.000 ember nyitotta meg az oldalt, február óta! Iszonyatosan hálás vagyok!
Köszönök mindent! Nekem vannak a legjobb Olvasóim! :] (L)
Puszi, Tyra

Egy héttel később…
Zayn:
- Hadd nézzelek már meg benneteket mielőtt elmentek! - kiált fel Zoé, s a zárt fürdőszoba ajtó ellenére is tisztán felhallatszik hangja. Hajamon utolsó simítást intézek a tükörrel szembe, majd lomhán kilépek a fürdőből és letrappolok a lépcsőn, ami alján Zoé csípőre tett kezekkel várakozik. Mivel eminens, hogy mint lány nem jöhet el a legénybúcsúra, így elfoglalásképp  egyik fényképész barátjának a kiállítására megy el, ami ha jól tudom húsz perc múlva kezdődik.
- De kicsípted magad - vigyorog rám Zoé és feltűnően végigmér, amit elégedett mosollyal nyugtázok.
- Srácok gyerünk már! - kurjant fel ismét Zoé és türelmetlenül dobbant egyet a lábával. Válaszul a többiek is le-leszállingóznak az emeletről, szintén bulizásra hajlamos öltözékkel. –Csinik vagytok.
- Tudjuk - rántja meg a vállát Harry és hiú mosolyt ereszt felém. Zoé csak fejcsóválva felkapja táskáját, de még mielőtt kilépne a bejárati ajtón, hozzáfűzi:
- Legyetek jók és ügyeljetek Márkra, hogy ne csináljon semmi baromságot.
- Jó szórakozást, anya! - mondjuk egyszerre a fiúkkal, Zoé pedig kinyújtott nyelvel távozik és a kintről beszűrődő autómotor hangja jelzi: elhajtott a sofőrünkkel.
- Én vezetek - jelenti ki Liam friss jogsijával a kezében, és felkapja a pultról Louis kocsi kulcsát. Az autó tulajdonosa unott fejjel legyint és kedvtelenül az előszobába lépked. Amióta visszajöttünk Párizsból, azóta ilyen melankolikus hangulatban van, a Tőle megszokott vidám helyett. Senki nem tudja miértjét, még Harry sem(!) így csak abban reménykedünk, hogy az esti ivászat némileg jobbkedvre fogja deríteni.
- Mehetünk? - villantja ki fogszabályozóval fedett fehér fogsorát Niall s válasz nélkül kitárja az ajtót és kimegy a vakvilágba. Kérdő tekintettel nézünk utána ám mi is követjük Őt, egészen a fekete autóig, ahová aztán beülünk. Liam rögtön beindítja a motort és elkezd furikázni a sötét utcákon. London nevezetességei csupán az utcai lámpák fénye miatt rajzolódnak ki, miket unaloműzésként az ablakainkon keresztül nézzük.
- Ránk fér már egy kiadós buli - töröm meg a közénk beálló csendet, mire egyetértő hümmögésekkel reagálnak. Az elmúlt egy hónap volt talán a leghosszabb és a legeseménydúsabb az eddigi 2 évünk alatt. Együtt és külön-külön is. A banda hanyatlása Zoé amnéziája miatt, nekem ez az egész Lena-s dolog és a levele, Harry és Louis bár már újra beszélő viszonyban vannak, eddig nem volt rájuk jellemző ez az elmúlt hetekben, Niall mostanság ingerültebb és Liam…hát…talán Ő az egyetlen akiről nem lehet levakarni arcáról a mosolyt. Ideje lesz erről kifaggatni Őt, na meg Louis-t is a „Nem törődöm semmivel” stílusa felől.
Egy jó hírben álló klub előtt parkol le Liam az autóval. Az épület sötét téglából van kirakva, bejáratából több féle színű fények szűrődnek ki, mégse kellteti azt az érzést, hogy ez egy disco lenne. Izgatottan szállunk ki a járműből, majd a két biztonsági őrhöz lépünk, kik heccettel a fülükben akadályozzák meg, hogy idegenek belépjenek a szórakozóhelybe.
- Nevetek? - kérdezi rezzenéstelen arccal az egyik, testét pedig jobban kihúzza, melyből tisztán lelehet olvasni, hogy itt „Ő a főnők!”.
- Harry Styles, Niall Horan, Louis Tomlinson, Liam Payne és Zayn Malik - mutat rajtunk végig Harry majd újra a férfira néz, ki a másikkal kezdeményezik egy rövid szemkontaktust, aztán ismét felénk fordítják tekintetünket.
- Mehettek. - Áll el előlünk mind a kettő, s mi engedelmesen belépünk a bejáraton. Futtába még hátrapillantok a két méteres fickókra, de egy percig sem lepődök meg itt tartózkodásuktól. Van egy olyan érzésem, hogy Zoé kérte meg bátyát, hogy béreljen fel valakiket, elkerülve a felmerülhető incidenseket na meg az őrült rajongók bejutását is. A helységbe beérve rögtön a kisebb színpadot veszem észre, ahol egy mikrofonállvány álldogál csupán, a fal kis részét pedig egy kivetítő takarja el. Úgy 20-30-an lehetnek, állapítom meg a félhomályban, majd mindannyian a főszereplőt kezdjük el keresni.
- Srácok! - kiált fel mögöttünk valaki, mire rögtön hátrafordulunk. A valószínűleg alkohol miatt magasabbá vált hang tulajdonosa Márk az, aki mellett fél fejjel alacsonyabb, igencsak Rá hasonlító fiú áll.
- Sziasztok! - köszönünk egyszerre a fiúkkal, majd kezet rázunk velük, bemutatkozás nélkül. Egy éve annak, hogy utoljára láttuk Martint, s most boldogan tesszük fel hogy létéről szóló, érdeklődő kérdéseinket.

- Jól, kösz. Ez itt – bök rá ingével takart mellkasára, aminek két gombja között kilógó drótot rejt vissza -, nem bomba. Messze van még tőlem a terroristás hajlamok - nevet fel saját viccén, és mi is megeresztünk egy vigyort. - Ez a kis aranyos szerkezet méri a szívveréseimet. Szóval nem kell félni, nem robbantok. Még…- fűzi hozzá sejtelmesen és szeme játékosan felcsillan. Tény, hogy Zoé két bátyjához egyáltalán nem hasonlít, ellenben a két fiútestvérrel, kik majdnem hogy egyforma vonásokkal vannak ellátva, így az ikrekről szóló feltevésünknek azért csak volt igazság alapja valahol. Egyetlen egy dolog jelzi, hogy rokoni kapcsolatban vannak, ez pedig a pontosan ugyanolyan, erősen világító kék íriszeik.
- Figyelem - szól bele a mikrofonba egy férfi, mi pedig a színpad felé fordulunk. Szórakozott mozdulattal beletúr szőkés-barna hajába, majd megvárva, hogy mindenki Rá figyel, tovább folytatja egy hiú mosollyal: - Shane vagyok, a dögös násznagy, a mai este egy közös haverunknak lett szervezve. Ez az utolsó estéje, mielőtt unalmas papuccsá válik, így hát még utoljára hagyjuk, hadd élvezze ki a Paradicsomot. Márk Zane Thomson egy öntörvényű, türelmetlen, harsány, sznob és húgától kapott infóból tudván: büdös lábú férfi, ám a világ legőszintébb embere, aki élete árán is megvédi szeretteit. – Mindannyian egyetértő mosollyal reagálunk beszédére, miközben némi hatásszünetet hagy Shane. - 5 nap múlva, szombaton elveszi Kylie-t, egy szőke bombázót s valljuk be: egyikőnk sem érti, hogy egy ilyen jó nő, hogy a francba mehet hozzá egy ilyen alakhoz. -A vendégek nevetve fordulnak az említett személyhez, aki csak lemondó fejrázással tűri a gúnyolódásokat.
- Na már most - veszi ki a mikrofont a tartójából és az állványt arrébb pakolja -, szeretnénk a legélvezetesebbé csinálni a legénybúcsúját. Mint sokan tudjátok Márk félig angol, félig magyar. És ez fontos, mivel Magyarországon igen csini lányokat lehet találni, akik stílusossá tehetik az ivászatunkat. Nyugi,- mutatja fel kezét védekezéskép Shane-, nem sztriptíz táncosok, csupán édes kis magyar lánykák, akik szívesen szolgálják fel az italokat és lényükkel izgalmasabbá teszik az esténket. Nos lányok, gyertek fel - invitálja fel a nyolc, bájosan mosolyogó lányt. Vagyis nőket.
- Gyere ide szépségem - hívja magához az egyiket, ki ártatlanul mellé áll és engedi, hogy Shane vállára tegye karját. - A ruhájukról még pár szót - szólal bele ismét a mikrofonba, majd vigyorogva folytatja: - Azért fontos a megemlítése, mert nem csupán dögösen áll rajtuk, hanem ezek itt magyar, népi hímzéssel vannak díszítve. Bár gondolom Magyarországon nem teljesen így néz ki, mi angolok kicsit átalakítottuk. - Mikrofont tartó kezét ezután leereszti és a másikkal megpörgeti a mellette lévő lányt, kinek combközepéig érő fehér ruhája hullámzik a mozgás miatt, ám szintén fehér, piros szegélyű top szerűsége mozdulatlanul feszül felsőtestére.
- Jó szórakozást, és igyunk a vőlegényre! - veszi át az egyik lánytól a neki hozott poharát és nekünk is felkínál egy magyar szépség tálcáján barna, tisztán fénylő alkoholt, amit Shane-vel együtt lehúzunk, sőt még Liam is. Alaposan végigmérve a pincérnőinket elkell, hogy ismerjem: a magyar nők tényleg szépek, legalábbis Ők biztosan azok. Na meg Zoé is.
Shane a színpadról leugorva hagyja, hogy tovább tegyük az eddigi cselekvésünket, így vissza fordulok Márk felé, aki azonban már egy másik férfivel társalog, pontosabban röhög. A hangszórókból ütemes, de nem túl hangos zene szólal fel, így a kezembe tartó pohár szélén ujjammal ritmussal megegyezően dobolok, miközben Liam-et és Martint nézem, akik valószínűleg összefognak a szeszesital fogyasztásukról szóló tiltásuk miatt.

Louis:
- Egy whisky-t - intek a pincérnek, miközben leülök a bárszékre s alkarjaimat a bárpultra helyezem fel. Talán nem a legjobb dolog alkoholba menekülnöm, mereng el hirtelen, azonban megrázom a fejemet. Most ez kell, győzködöm magam és az elém kerülő italért nyúlok, amit egy korttyal letűrök. Torkomon végigfut a maró folyadék, szemeimet összeszorítva várom meg az elmúlását, majd ennek bekövetkeztével ismét rendelek egy kört.
Nem szól hozzám, amit végül is teljesen megértek. Hiszen az egészet csak én fújtam fel, hiszen mint kiderült nem is történ semmi köztük, és én szó nélkül, Zoé helyett az újságíróknak hittem. De hát eleve: Mi alapon kértem Őt számon? Pont én!
- Tessék - tolja elém ismét ugyanazt az italt a fickó, mire bólintva magam elé húzom azt. Oldalra sandítva a kivetítőn akad meg a tekintetem, amin épp Márk és Zoé fényképe van.

A vőlegényt kihagyva inkább Zoét veszem jobban szemügyre: hosszú combjait és vékony derekát szinte megbabonázva nézem, s a poharat szám elé emelve, az alkohollal próbálom legyűrni a vágyakozásomat. Az átlátszó üveget fáradtan csapom le a pultra, melynek koppanása a zene miatt nem hallatszik meg. Elfordulok a színpad felől, fejemet pedig lehajtom miközben kurtán felemelem a kezemet jelezve, hogy jöhet a következő.

Úgy 2-3 pohár után…
Hazudott nekem, gondolkozok tovább, ahogy magát a whisky-s üveget kocogtatom meg körmömmel.
- Mégse hazudott - jövök rá, s a pincér rám fordítja tekintetét, kezében épp egy csészét törölget el.
- Halljam, mi miatt iszod le magad ennyire ahelyett, hogy a vőlegénnyel őrjöngenél - szól hozzám az egyenruhás srác, de csak egy legyintésre futja és tovább elemzem a whiskey címkéjét.
- Nő áll a háttérben. - Hangja határozottan szólal most meg, amire muszáj felemelnem tekintetemet, aztán némi habozás után röviden bólintok.
- Megcsalt, elhagyott vagy csupán nem tudod megszerezni? - kérdezi komolyan és felakasztja a kávéscsészét a fülénél fogva.
- Egyik se - válaszolok rekedtesen, amit az alkoholnak tudatok be. - Tudod, ez hosszú történet.
- Én ráérek - rántja meg a vállát a fickó, majd magyarázatkép még hozzáteszi: - A magyar lányokhoz többen fordulnak rendeléssel, mint én hozzám.
- Csodálkozol?- húzom gúnyos félmosolyra a szám, s laposan pislogok mellé. Fejét megrázva kíváncsian várakozik, szenvedő sóhajjal így hát belekezdek:
- A lényeg az, hogy mindketten játszottunk a másikkal, mígnem beleszerettem. Aztán féltékeny lettem, számon kértem pedig nem volt jogom hozzá - és ha nem lenne elég, mástól megtudtam, hogy alaptalanul háborodtam fel -, azóta viszont nem beszéltünk és nem tudom, hogy mit is kéne most tennem - vázolom fel lassan, tagoltan ejtve ki a szavakat.
A srác elgondolkozik, majd kiböki:
- Kérj bocsánatot Tőle.
- Az nem olyan egyszerű - fújom ki a levegőt gyorsan és töltök magamnak egy újabb pohárral.
- És hogy érted azt, hogy játszott Veled? - tudakolja őszinte kíváncsisággal és kérdését nem találom tolakodónak. Látszik rajta, hogy sokaknak a gondját végighallgatta már, amikre minden bizonnyal tanácsot is szokott adni.
- Ez kicsit bonyolult - vágom rá egyből és beleiszik az italomba. - A legjobb barátomat és engem végül is kihasznált, hogy a problémáiról elterelje a gondolatait és helyettük a „szerelmi háromszögünkön”- kaparok macskakörmöket egy kézzel a levegőbe -, gondolkozzon és találjon rá kiutat. De ami a legjobb, hogy nem volt semmilyen megcsalás és végül is hazugság sem, de kiderült, hogy a legjobb barátommal járt, aki elmondása szerint nem a fogadás miatt akarta barátnőjének, hanem mert vonzódik hozzá.
- Fogadás? - teszi fel újabb kérdését, szemöldökét összébb húzza.
- Fogadtunk a barátommal, hogy aki hamarabb megszerzi Őt, az nyer. Ám nem számítottam arra, hogy beleszeretek, miközben Ő kitudja mit csinál vagyis már csak csinált a barátommal.
- Szakítottak? - A pincér már a pultot törli le egy rongy segítségével, míg szinte issza a szavaimat. Bátran osztom meg vele a történetünket, hiszen a félhomálynak köszönhetően elkerülhetem a felismerés veszélyét.
- Legalább is nekem azt mondta. Ha ez igaz, akkor úgy két hete már - mondom, és teljesen kiürítem a poharamat.
- Szappanopera ’feeling’ - nevet fel jó ízűen, de sértődés nélkül értek egyet meglátására. - Akkor mit fogsz csinálni?
Fájdalmas ábrázattal emelem fel a fejemet a plafon felé, s csak ezután válaszolok:
- Kérek még egy üveg whiskey-t.

Az üveg megkapása és néhány deciliter elfogyása után…
- Akkor hadd összesítsem, - mutatja fel várakozóul ujját. Már a pult mögött Ő is helyett foglalt velem szembe egy széken, elkerülve azt, hogy elálljon a lába a mesélésem közben. - Te szereted, a barátod csak vonzódik hozzá, a „Nő” pedig a barátod elmondása szerint Neki is csak tetszik a haverod, viszont azt nem lehet tudni, hogy mit érez Te irántad.
- Ja - bököm ki nehézkesen, ahogy az alkohol egyre jobban a fejembe száll.
- Nem akarok beleszólni, de szerintem elég lesz ennyi ital - tolja el előlem az üveget, ám hisztisen visszahúzom magamhoz és plüssmackónak nézve: magamhoz ölelem.
- De még érzem, hogy fáj - biggyesztem le az ajkaimat és megszorítom a szívem felett a pólóm anyagát, hogy megmutassam mi is a fájópontom.
- Azért csinálok egy kávét - mondja ellentmondást nem tűrően és feláll, szememmel azonban nem követem tevékenységét, inkább a poharamat pöckölöm és tovább gondolkozok.
Annyira nem ér, hogy Harry mindenkit megkap, míg én sose! Nekem kell Ő!
- Nagyon jószívű - szólalok fel hirtelen és félig látom, ahogy kíváncsian hátra fordul a srác.
- Ki?
- Ő - válaszolok röviden, majd egy újabb sóhaj után folytatom:  - Okos is és kedves is. Vicces és mindig vidám.
- Elhiszem - mosolyog a lelki szemetesem és a kezembe adja a kávét, amit először ugyan vonakodva is, végül letűröm.
- És dögös - jegyzem meg élénkebb hangszínnel, mire vigyorogva ismét leül és vigyorogva hallgatja tovább. - Ha tudnád milyen dögös! Olyan… olyan…- megakadva keresem a legjobb jelzőt rá, és elgondolkozva a homlokomat kocogtatom meg.
- Dögös?
- Igen! - vágom rá örömittasan és megcsillan a szemem.
- Hogy néz ki? - Fejét oldalra biccenti és feltűnés mentesen lassan lecsúsztatja a whiskey-s üveget a pultról.
- Csinos - szögezem le rögtön, Ő pedig bólint. - Alacsony viszont hosszú, hosszú és vékony combjai vannak. Darázs derekát látva legszívesebben felrobbannék. Hófehér, selymes bőre és hosszú, fekete egyenes haja van, ami puha és szinte érzem az orromba a zöld alma illatát. És a kerek mellekről se feledkezzünk meg. - Mutatóujjamat felemelve jelzem annak megemlítésének fontosságát, amíg Ő felnevet. Magam elé nézve felidézem Zoét, és csak ezután folytatom, már csendesebb hangszínben - Gyönyörű kék szemei vannak, amik mindig őszintén és megbabonázva figyelnek engem, picit kiálló arccsontja miatt még törékennyé teszi arcát. És a legnagyobb gyengém: rózsaszín, duzzadt ajkai vannak. –Nagyot nyelve gondolok szájára és hirtelen ötletnél fogva a zsebeimbe kezdek el kutakodni.
- Mit csinálsz? - érdeklődik kicsit félve és nyakát kinyújtja, hogy lássa a mozdulataimat.
- Felhívom!- mondom ki izgatottan és örült nyomogatásba kezdek a telefonomon.
- Biztos vagy benne?
Okos telefonom képernyőjéről felnézve farkas-szemezek vele, majd egy határozottat bólintok és hozzáérintem ujjbegyemet a hívás gombra.

Zoé:
- Még meg gondolom - válaszolok mosolyogva a fényképész ismerősömnek. –Mikor is, Chad?
- Két hét múlva. - Fejemet elfordítva a felakasztott, kinyomtatott fényképet kezdem el szemügyre venni, miközben Chad várakozóul arcomat fürkészi. A kép fekete-fehér - Chad legfőbb reszortja -, amin egy öreg fa lombkoronáján átvilágító naplementét örökíti meg.
- Csak egy sima fotózás?- kérdezek rá ismét a biztonság kedvéért és felé fordulok újra.
- Ha arra vagy kíváncsi, hogy nem-e egy aktfotózás akkor erre a válaszom nem. Fel lennél öltöztetve szép ruhába és én lefotóználak. –mondja, s zsebébe helyezi mindkét kezét. - Egy pályázatra kellene és mint már gyerekkorod óta mondogatom: tökéletes vagy a kamera számára.
- Semmi sem tökéletes - kötözködök vigyorogva, hogy elhagyjam végre a komoly szerepemet.
- Akkor fotogén vagy és érdekes is - javítja ki magát szintén száz wattos mosollyal a száján. - Na?
Mielőtt bármit is mondanék, táskámban lévő telefonom rezgésétől kissé összerezzenek, majd egy pillanatot és elnézést kérve kihalászom helyéről és összeráncolt szemöldökökkel olvasom le a kiírt nevet. Agyamba több minden végigfut, majd gyorsan felveszem.
- Haló? Louis?
- Szia!- köszön, s hangja annyira boldogan cseng, hogy engem is mosolygásra késztet.
- Van valami baj? - komorodok el rögtön és arrébb megyek pár lépést a hallgatózó fülektől.
- Igen. - Szívem kicsit gyorsabban kezd el dobogni, és optimizmuson ide vagy oda: a legrosszabb eshetőségeken kezdek el gondolkozni.
- Louis mi történt?- kérdezem kétségbeesetten és automatikusan kezdem el rágni a körmeimet.
- Te történtél - motyogja alig hallhatóan, amit a háttérzajnak köszönhetek. Összevonom szemöldökömet és némán próbálok rájönni a jelentésére.
- Louis?
- Tessék?- kérdezi kíváncsian, s olyan mintha az előbb nem mondott volna semmi félreérhető dolgot, bár hangszíne kicsit fáradtan hangzik.
- Mit mondtál?
- Azt, hogy tessék?! - röhögi el a végét, amiből rájövök, hogy nem túl józan a telefon túlsó oldalán lévő személy.
- Jól vagy? - tudakolom féltően, ahogy tekintetemet egy másik kiállított képre viszem.
- Soha jobban!- vágja rá harsányan. Ezután csönd telepszik kettőnk közé, csupán a szórakozóhelyen szóló zenét lehet hallani. Mindketten gondolatainkba vagyunk belemerülve, legalább is én. Kezemmel a falat kezdem el kaparászni és immár a padlót kezdem el pásztázni.
- Zoé?- szólal fel csendes és bátortalanul egyben Louis, miközben cipőm orrát veszem szemügyre.
- Hm?
Ismét nem mond semmit, szinte már fojtogató az újra közénk ülő némaság, de szomorkás sóhaja végül megtöri ezt:
- Szeretlek.