ll. 13.fejezet 2.rész(43.)

Ahi! :D
Bocsánat! Tudom, hogy szerda környékére ígértem, de rokonok jöttek és még vannak is itt, így nem volt időm még a régi gép közelébe se menni. De most itt van, meghoztam a második részét! :]
Köszönöm a díjakat! ♥
Puszi, Tyra

- Zoé? - szólal fel csendesen és bátortalanul egyben Louis, miközben cipőm orrát veszem szemügyre.
- Hm?
Ismét nem mond semmit, szinte már fojtogató az újra közénk ülő némaság, de szomorkás sóhaja végül megtöri ezt:
- Szeretlek.

Zoé:
A telefonom egyenletes és szaggatott sípolása jelzi, hogy a hívó fél letette. Döbbenten húzom el fülemtől a készüléket, aminek képernyőjét nyitott szájjal nézem meg.
Jól hallottam? Azt mondta, hogy szeret? Szórakozott volna vagy igazat mondott? Miért van egyre több kérdés, és miért van ennyire kevés válasz?! – kérdezem magamtól keserűen és lehunyom egy pillanatra a szememet.
- Zoé? - A hang irányába kapom ijedten a fejemet, aminek tulajdonosa nem más mint Chad. Érdeklődve fürkészi arcomat, majd pár másodperc után ismét megszólal: - Jól vagy?
- Mi? Ja…igen! - vágom rá kicsit hebegve miközben besüllyesztem a telefonomat a táskámba. – Chad, még egyszer gratulálok a kiállításhoz, viszont szörnyen sajnálom, mennem kell. - Válaszra se méltatva az üveg bejárat felé iramodok, aminek küszöbének átlépésével elhagyom a fehér falakkal ellátott, tágas galériát. Mivel a sofőrünket hazaküldtem mert arra számítottam, hogy még tovább maradok, így jobb ötlet híján türelmetlen intéseket intézek az sötét utcákon elhaladó taxisoknak. Egy fékcsikorgással mellém leparkoló fekete angol autóba sietve beülök, miközben a táskámból egy papírdarabot keresek, amin Márk legénybúcsújának címe van.
20 perccel később…
Intenzíven nézve a szórakozóhelyet becsapom magam mögött az autóajtaját, aminek csattanó hangja után már el is hajt a taxisofőröm. Határozott léptekkel közelítem meg a két férfit, kik mellkasuk előtt összefonott karokkal terpesztenek a bejáratnál, ahonnan többféle színű fények világítják meg hátulról az alakjukat.
- Hova-hova? - kérdezi az egyik biztonsági őr és bal tenyerét szinte az arcomba tolja, hogy az megállítson a tovább haladásomba.
- Be - válaszolok szűkszavúan és nem foglalkozva a méretkülönbségekkel: amerikai focistákat meghazudtolva töröm ki magamnak az utat a két férfi vállai között.
- Nyugi kislány! - morog rám immár a másik és két kezével felkap, mellyel kis időre elhiteti velem, hogy pehelysúlyú tollpihe vagyok. Csalódottan konstatálom a fogás elmúlásával, hogy ismét a szórakozóhelyen kívülre érkezek, így gyilkos pillantásokkal díjazom meg a két pókerarcú férfit.
- Nőknek belépni tilos - közli velem Mr.Izomagy és újra felveszik a rájuk annyira jellemző pózukat: kicsit szétterpesztett lábak, összevont karok. Túl sok Men in Black-et néztek, jegyzem meg inkább csak magamnak és idegesen fújtatok egyet.
- A vőlegény húga vagyok! – érvelek hisztérikusan és ismét neki iramodok egy próbálkozásnak. Sikertelenül.
- Akkor meg főképp nem engedhetünk be - mondja, és apró lökésekkel elterel a klub közeléből. –Menj szépen haza. – Száját gúnyos mosolyra húzza, mellyel megtöri a kifejezéstelen arckifejezését, de valahogy mégse tudok sikeremnek örülni, tekintve a cinikus megjegyzése és a be nem jutásom miatt.
- Hívjak taxit? –kérdezi immár udvariasan a férfi, ahogy kikerülünk a társa hallótávolságából és a szórakozóhely 4 méteres körzetéből, majd megállunk a járda szélén. Dacosan megrázom a fejemet, Ő pedig vállát megrántva visszamasírozik a helyére. Ha ismerne tudná jól, hogy nem szabadna így itt hagyni: ezzel még nem fogom feladni!
A sötétséget kihasználva lábujjhelyen megkerülöm a klubot, majd ahogy a konténerhez érek: ismét leereszkedek a talpaimra és hagyom, hadd kísérjen a magas sarkú cipőm kopogása a betonon. A helyzetből és környezetből adódóan magabiztosan és egyenesen előre nézve haladok a kicsit sikátornak tűnő utcarészen. Azonban szerepemből – amiért ismét csak a filmeket hibáztathatom-, kiesek, ahogy egy tengerkék színű autó parkol le, valószínűleg a hátsóbejáratnál s én ösztönösen simulok a falhoz, így takarásba kerülhetek a kíváncsi szemektől az egyik fának köszönhetően. Szívem akaratom ellenére is gyorsabban kezd el dobogni a hirtelen rám törő adrenalintól, mely a lebukás kockázatával merül fel.
- Siess már! Így is elkéstünk! – Csendül fel egy női, egyben türelmetlen hang, ám mégis a magyar szavaktól lepődök meg, mintsem a gyengébbik nem itt tartózkodásától. Fejemet előredöntve kerülöm ki a fa beárnyékolását, így két térdig érő, ballon kabátot viselő lányt látok meg. Míg az egyik a kocsiból igyekszik kievickélni, a másik idegesen a cipőjét húzza lábára. Összeráncolt szemöldökökkel futok át az agyamon, hogy találjak valamiféle kapcsolatot a két személy és a legénybúcsú között és vonásaim rögtön ellágyulnak, ahogy megcsap a felismerés. Shane mondta, emlékezek vissza nehézkesen, hogy magyar lányokkal szeretné meglepni a bátyámat.
Hirtelen ötletnél vezérelve kiugrok a búvóhelyemről és folyamatosan lecsillapítva a józan eszemet: a két lány elé futok, akik zavartan mérnek végig, ugyanúgy mint én Őket.
- Segíthetünk valamiben? –kérdezi a szőke hajú, előbb még cipőjével szenvedő nő, s jól ismert akcentusa apró mosolyt csal szám szélére, de gyorsan el is tüntetem onnan és inkább magyarul fordulok hozzájuk.
- Igen. Lenne itt valami, amiben segíthetnétek…

Eközben…
Louis:
Még mindig duzzogva farkasszemezek az előttem álló pincérrel, aki továbbra sem hajlandó visszaszolgáltatni telefonomat, melyet egy ügyes mozdulattal kikapott kezemből, megszakítva a Zoéval folyt beszélgetésemet.
- Add már vissza! –kiáltok rá elfogyó türelemmel és indulatosan rácsapok a pultra. Hitetlenkedve mér végig a srác, legalább is felháborodott, dühtől eltorzult arcomat.
- Fel fogod hívni még egyszer? – teszi fel immár sokadjára ezt a kérdését és megrázza a kezében tartó mobilomat. Ismét végigfut az az őrült gondolat, hogy nekivágok egy újabb egyet nem értésemet firtató beszédcsatába, ám jobbnak látom beadni a derekamat mintsem ellenszegülni: így egy lemondó sóhajjal megrázom a fejemet. Bátortalanul felém emeli a tenyérnyi nagyságú készüléket, amiért fáradtan nyúlok fel és teszem le magam elé azt. Elgondolkozva nézem az érintés miatt világító képernyőjét, mellyel a telefonom háttere is megmutatkozik a látóközösségnek.
- Hát…- gondolkozik el hangosan a pincér, mire kelletlenül felnézek rá amint épp nyakával ágaskodva vizslatja a háttérképemet -, egy férfit se láttam még rajongani ezért az angol bandáért.
Összevont szemöldökökkel meredek rá, majd kis idő múlva rájövök, hogy még mindig nem sikerült felismernie, mely persze nem baj, viszont az ezzel felmerülő kínos beszélgetéshez nincs hangulatom, így valami kitérőn kezdek el gondolkozni.
- Négy húgom van – reagálok rá unottan magyarázatkép, és ismét csak ráfordítom figyelmemet a képre. Hatan vagyunk rajta, még Norton, a biztonsági őrünk készítette anno három hónapja Olaszországban. Önfeledten csimpaszkodunk a másik hátára, ahogy szánk majd’ szétreped a fejünket körbeölelő vigyorunktól.
- Akkor ismerős a helyzet – zökkent ki a nosztalgiásan mosolygós srác, kezében egy újabb frissen elmosott poharat törölgetve. Folytonos és apró bólogatással értek vele egyet, pedig az igazságtól messze áll a kistestvérek csínye, sokkal inkább tudatosan választottam ezt a fényképet telefonom hátterének.
- Kérsz még egy kávét? – kérdezi immár figyelmesen csengő hangjával, ahogy ismét feltérképezi arcvonásaimat, hogy leolvasson valamit rólam. Igazán nem értem, hogy minek próbálkozik: rájöhetett volna, hogy a fényviszonyok ellene szolgálnak, mintsem ellenem.
- Gondolom több alkoholt nem szándékozol kiadni - közlöm a tényt keserűen inkább csak magamnak és elfordítom a fejemet a színpad felé. A vendégek ugyancsak jó hangulattal bírnak, ki-ki a magyar lányokkal táncolnak és vannak akik csupán egymáson fetrengve röhögnek saját hülyeségén, esetleg bárgyú tekintettel ülnek a klubban lévő, bordó bőrhuzatú kanapékon. Ilyen például ír barátunk, Niall.
- Mivel kötelességem kiszolgálnod, így szándékozhatok – mondja a pincér kissé sértődötten-, de nem akarok. Jobb ha nem iszol többet, mielőtt tovább rontasz a büszkeségeden.
Utolsó szavaitól agyam rögtön elborul, szemöldököm egy vonalba ugrik ahogy lassan visszafordítom tekintetem a pingvin ruhába öltözött férfi felé.
- Már megbocsáss – kezdem lesújtó és egyben lenéző hanggal-, ki a francnak képzeled magad, hogy ítélkezz felettem vagy netán döntést hozz helyettem? – Dühben forgó szemekkel mérem fel meghökkent arcát, ahogy nyugtatásként egy mély levegőt veszek, majd újra kimérten folytatom tovább: - Lenyeltem a telefonos akciódat, de hogy még sértegess is…Azt már nem! Tény, hogy köszönettel tartozom amiért végig hallgattál, de ez nem hatalmaz fel Téged arra, hogy felém kerekedj vagy beleszólj a dolgaimba – fejezem be végül és kissé előrehajolok, hogy elérjem a zsebembe lapuló pénztárcámat, ahonnan a kelleténél azért több fontot emelek ki és teszem a pincér elé, a telefonomat pedig ezzel a lendülettel elteszem. A leforrázottan álló srácnak egy flegmaszalutálással köszönök el, miközben a bárszékemről csúszok le. Lábaim kissé összehanyatlanak a leérkezéskor, ingatag egyensúlyomból rájövök, hogy lehet a kávét még megvárhattam volna a kirohanásom előtt mivel még nem egészen vagyok józan állapotomban, ám „büszkeségemen nem ronthatok tovább”, így lezseresnek… talán nem mondható léptekkel hagyom ott a bárpultot és egy üres kanapéhoz botorkálok. Utolsó métert inkább vonszolással teszem meg, végül lecsapódok a díványra, ami csikorgó hangokkal reagál a lehuppanásom miatt. Szenvedő pózba ülve: vagyis kissé szétvetett lábakkal és az alacsony háttáblára felrakott karokkal nézem a velem szembe lévő, üres színpadot. Mellette a vészkijárat vagy a hátsóbejárat található, aminek derékszögben álló oldalánál, onnan úgy 4-5 méterre már a bár van. Az én nyugalmi bázisom tökéletes rálátást ad mindegyik oldalra és mindenkire. Így a középen kinevezett táncparkettre is, amin amúgy pár férfi mozgolódik néhány magyar „lánykával”, de jókedvükből látva és a ruhákon, színpadon, falon és földön lévő festék foltokból rádöbbenek, hogy míg én két üveg whiskey társaságával töltöttem el a bánatos időmet, addig itt azért javában folyt a legénybúcsú.
- Szánalmas – vetem oda magamnak hangosan, de a már igencsak felerősödő zene miatt nem félek, hogy őrülten titulálnak a magamba beszélésért. Oldalra biccentve fejemet könnyítem meg a jobb kezemnek, hogy elérje szemeimet, melyeket fáradtan dörzsölök meg, onnan pedig halántékomra csúsztatom ujjaimat, amikkel megtámaszthatom az „agyamat”. Látásomnak így ezzel csak arra adok esélyt, hogy pontosan előre nézzen a színpad felé, melyet egy alak se takar ki. Unott ábrázattal viszem íriszemet előbb balra, majd jobbra - de nyakamat továbbra sem mozdítom,- amivel netán megláthatom a fiúkat. Azonban így csupán Liam-et és Martint veszem észre a szemem sarkából, a zaj ellenére is nyugodtan beszélgetnek. Niall, a kis szőke Niall se nagyon mozdult el eddigi helyéről: átlósan helyezkedő kanapén Ő is üldögélve tölti az idejét, viszont se Zayn-t, se Harry-t nem találom. A szokásosnál hosszabban hunyom le szemhéjamat, közben a csípőmet felemelve előszedem a telefonomat. Kelletlenül kezdek el pislogni a sötétség utáni fényáradatra, melyet a mobilam ad ki magából, homályos látással olvasom le az órát, ami 23:40 percet mutat.
Még csak most jöttünk! – háborodok fel magamba, hiszen 7 óra már nem most volt, így a megérkezésünk se.
A hátsóbejárat kinyílik, a mozgásra pedig automatikusan odaviszem a figyelmemet. Fáradtan nézem meg a két lányt, kilógó ruhájukból aztán rájövök, hogy újabb két magyar felszolgáló érkezett. Az egyik magabiztosan veszi le a testét takaró, combközepéig érő anyagot, szőke haját megigazítva Shane felé masírozik. A másik háttal állva csak annyit engedtet magából, hogy hosszú fekete haját lássuk, miközben finoman leereszti karjain a kabátját, majd amikor csípője alá hullik, felakasztja azt a fogasra és vontatottan megfordul. A fény viszonyok továbbra sem kedveznek a kíváncsi tekinteteknek, ám hófehér bőre szinte világít a sötétben, erős kék szemeit ahogy rám viszi: azonnal gúzsba vág. Arcát továbbra se látom, ám testét annál inkább: csinos lábait a szoknya tökéletesen kiemeli, lapos hasa kilóg az előtte összekulcsolt karok alól, ezzel azonban félénk testtartást keltet. A felismerés gyorsan jön, kételkedve meredek a tőlem 6-7 méterre lévő lányra, aki szintén kiszúrt már magának. Egy lépést előrébb lép, ruhájának szegélye vele mozog, s a rákerülő reflektorfény azonnal megvilágítja vonásait. A döbbenettől vagy csupán az izgatottságtól szaggatottan fölállok ültemből, de nincs az a pénz, hogy elfordítsam róla a tekintetemet, így továbbra is Őt bámulva veszem észre bátortalan mosolyát, melyet biztosan nekem intéz.
- Zoé? – suttogom alig hallhatóan és a hirtelen megcsapó érzéstől kiráz a hideg. Nem is értem mi történik velem, magyarázkodok saját magamnak, ahogy saját lábaim maguktól indulnak el felé, gondolkozás nélkül közeledek egyre gyorsabban és gyorsabban hozzá, míg Ő is megszünteti az utolsó méter távolságot. Egymás előtt állva némán nézünk a másik szemébe, légzésünk szaporább a másik közelségétől és látom, látom rajta, hogy nem hagyom Őt hidegen. Nagyot nyelve, továbbra is megtartva a szemkontaktust: húzza elő bokacsizmájának szárából a telefonját, s míg egy pillanatra sem viszi el figyelmét rólam, valamit elkezd rajta nyomkodni. Kutatva próbálok valamit kiolvasni a máskor annyira kifejező szempárból, most viszont semmit se tudok. Farzsebembe telefonom rezgésétől megrezzenek, ahogy kizökkent a világunkból. Képernyőre se nézve, emelem fülemhez a készüléket és Zoé és hasonlóan cselekszik.
- Haló? –szólok bele monoton hangon, mivel figyelmemet jobban leköti az előttem álló arcát tanulmányozni. Zoé ezután félmosolyra húzza a száját, erősen szemeimbe nézve szólásra nyitja száját:
- Szeretlek.