II. 17. fejezet és fél(47.)

Sziasztok!
Mielőtt belekezdenék a bocsánatkérésbe, elmondanám, hogy egy meglepetéssel, vagyis ilyen játék féleséggel szeretnék kedveskedni Nektek, hogy kicsit Ti is benne legyetek a történetben.
A lényeg az, hogy a két fejezettel későbbiben a srácok egy twitcamot fognak csinálni, amiben Ti fogtok közreműküdni.
Olyan lesz, mint egy igazi twitcam: írhatsz nekik, kérdezhetsz és kérhetsz is Tőlük bármit.
Találj ki (vagy akár igazi is lehet) egy twitter nevet. Utána pedig, hogy mit írsz nekik.
(A feltüntetett nevek kitaláltak.)
Pl.:
@11RekaLove1D: Kérlek köszönjetek Magyarországnak!
@jenna_mc11: Mi a kedvenc filmetek?
@fionagaracia11: Szeretlek titeket! <3
Bármit, tényleg bámit (káromkodást kerüljük azért...). Mintha tényleg egy igazi twitcam lenne!
És azért is fontos lesz ez, mivel lesz benne egy kérdés, aminek majd a későbbiekben (nagyon a későbbiekben) még szerepe lesz. S majd ráfogtok jönni, hogy melyikre értem ezt.
Ha játszani akartok, akkor a fejezet alá, megjegyzésben, vagy akár a Twitteremen is írhatjátok. (@Tekla30)
Határidő: 2012.09.28.És akkor most jöjjön a feketeleves: nagyon, nagyon sajnálom a késésést! De tényleg nincs laptopom, nem tudom megírni a részeket, csak a nővéremén, aki ritkán adja ide a netbookját, és akkor se mindig van "hangulatom" az íráshoz. Ezt a fejezetet így is félbe kel szednem, hogy legalább hozzak valamit, szóval ez amolyan 17. fejezet és fél. A következő is lehet kicsit késni fog, mert nem mindig van ahoz kedvem, hogy az iskolámba maradjak egy infó terembe és gépeljek, amíg rám nem zárják a sulit... De igyekszem! Tényleg! S hulla is vagyok az óráim után, de hát kinem? Ha már itt járunk, remélem Nektek jobban és rugalmasabban indul a tanév, és remélem a Ti órarendetek már sokkal jobb, mint az enyém. :]
Szóval még egyszer sajnálom, és köszönöm a türelmeteket!
Nos, jó olvasást, és kitartás: mindjárt nyár! :D
Puszi, Tyra

Louis:
Nem akadtam ki, legalább is látszólag nem. Azonban – ahogy Zoé is tudja jól – belül összezuhantam híre után. S ha tegnap az ép eszem nem lett volna nálam, akkor minden tehetetlenségemet kikiabáltam volna magamból, tudván, hogy szavaim fölöslegesek lettek volna, és nem Zoét illették volna meg. Így visszagondolva, csak veregetni tudom vállaimat, hogy higgadt maradtam, annak ellenére, hogy szörnyű nagy teher nehezedett rám. Bár még most se nagyon tudom felfogni közlésének következményét, de talán nem is akarom. Mi több: nem lehet. Igenis makacs leszek ebben a témában – is-, és nem fogom hagyni azt, hogy minden harc nélkül elengedjem Zoét, s Ő se fog ölbe tett kézzel várni arra, hogy magától rendbe jön majd minden. Ez nem rá vallana, ezért se látom itt annak az idejét, hogy feleslegesen kiboruljak, most kell megemberelnem és összeszednem magam, s határozottnak lennem. Szeretem, ha magam intézem a dolgokat, ugyanúgy, mint Zoé is. De ma nem akarok erre az egész egyetemes dologra gondolni, elég lesz nekem ez később, hisz még a terveim közt szerepel az, hogy meggyőzöm a nagyszülőket abban, hogy unokájukat ne vigyék magukkal szeptemberbe. Hiszen még a próbaidő is két hónap! S ha minden rendben megy - és most reménykedek abban, hogy nem -, akkor meg további három évig marad kint. Három évig! Képtelenségnek tűnik megérteni, hogy miért kellett nekik ez az egész egyetemi dolog, hiszen Zoé nem léphet ki a bandából, egyszerűen nem! És most igenis önző leszek: engem se hagyhat itt! Végre összejöttünk, végre minden rendben van, és erre meg... Valamit ki kell találnom.
Viszont a fontosság listán - vagy inkább az időrendi listán - az első helyen most nem ez szerepel, hanem ami már tényleg itt van a nyakamon: Zoé születésnapja. Holnap lesz húsz éves, és nemcsak egyszerűen meg akarom lepni valami széppel, valami giccses dologgal, hanem inkább egybe szeretném kötni az első randinkkal az Ő napját. Mert hát mi lenne a legemlékezetesebb első randevú, mint a lány szülinapján eltöltött romantikus vacsora?! Csak ezen kívül a megfelelő ajándékkal is meg kell lepnem, ami azért nem egy könnyű menet. Tavaly valamelyest gyorsabban tudtam az ajándék kérdését megoldani, hiszen mint egyik barátja adtam neki, nem mint A barátjaként. Mindenki tudja, hogy jobban ki kell tennünk magunkért, mint a sima ismerősüknek.

Miközben ezeken gondolkozok, a banda közös házának konyhájában ügyködök. Kezeim automatikusan járnak a palacsinta elkészítésekkor, a serpenyő megemelése és a tészta megpörgetésére már nem is figyelek, inkább fejben végig megyek a lehetséges ötletek listáján. Zoé nem szereti a drága dolgokat, merengek el ismét. Egyrészt azért, mert úgy érzi, nem tudja egy "Köszönőmmel" teljesen meghálálni, másrészt meg valljuk be, Ő is simán megtudja venni, hála a munkánknak. Mindig csak azt mondja, hogy jelképeset, valami hozzászólót, valami személyeset szeretne Tőlünk kapni. Ez mind szép és jó, de megnehezíti a dolgunkat. Nagyon!

- Mikor lesz kész a palacsinta? - kérdezi egyszer csak mögülem Niall, hangjára pedig összerezzenek, és kezem alatt megremeg a sütő. Kissé bosszúsan csúsztatom át a megsült tésztát a többihez, majd csak ezután válaszolok.
- Megijesztettél - jegyzem meg először is, - és már készen van pár, de egyél nyugodtan.
- Nem kell kétszer kérned - felel Niall vigyorogva, és félszemmel látom, amint egy darab helyett, az egész tányért maga elé veszi. Újabb adagot mérek ki a masszából, a palacsintasütő sercegve reagál a ráérkező folyadéktól. Erősen a piruló korongot szuggerálva gondolkozok tovább, hiszen szeretném, ha minden tökéletes lenne. De ez csak természetes, nemde?!
- Louis - dörmögi Niall teli szájjal, mire hümmögve teszem fel a "Mi az?" kérdést. - Hallottad mit mondtam?
- Nem - válaszolok kurtán, és meg se fordul az a fejembe, hogy rákérdezzek, helyette ismét megpörgetem a tisztát a levegőben. Szőke barátom ismét mond valamit, ám nem törődve vele, válaszul inkább én teszek fel egy kérdést: - Te mit adsz Zoénak?
- Ez hogy jön a palacsintákhoz? - értetlenkedik, és annak ellenére, hogy háttal állok neki, lemerem fogadni, hogy szemeit kidüllesztette, és talán még ajkai is szétnyíltak, ami miatt hálát adok, hogy nem szembe van velem, mert továbbra is, szüntelenül a palacsintáimat pusztítja el. - De amúgy egy CD boltban véletlenül rátaláltam a The Lovin' Spoonful bakelit lemezére. Tudod melyik az...
- Amit eltörtél neki még az X-Factor házban - felelek bólogatva. - Mert frizbiztél vele - fűzöm hozzá, és hátrapillantva jelentőségteljes pillantást küldök felé, aztán ismét a palacsintákhoz fordulok.
- Igen az! - erősít meg benne, majd nagyot nyelve, már üres szájjal folytatja. - Na azt megvettem neki. Tökre megörültem amikor rátaláltam. Ja! és három sapkát, hogy többé ne csórja el az enyéimet.


 - Ezek jók - motyogom az orrom alatt, kissé irigykedve és elzárom a gázt. Sóhajtva teszem a pult közepére a többit is, és egy kiáltással jelzem a srácoknak a palacsinta elkészültét. Talpdobogások szinte egyszerre, különböző irányból erősödnek fel, végül a lábak tulajdonosai is becsörtetnek a konyhába. Mindenkit, kivéve Harry-t.
- Harry? - tudakolom szétnézve a társaságon, amint én is leülök a bárszékek egyikére és kezeimbe veszek egy felgöngyölt palacsintát.
- Caroline-nál - válaszol Zoé gyorsan, de egy percre se néz fel a tányérja felől, valószínűleg azért, mert sejti, hogy a fiúkkal erre egy szemforgatással reagálunk. Egyedül neki nincs semmi baja Caroline Flack-kel. Bár nem értem, hogy miért...
- Nem kéne megint beszélni a fejével? - Zayn elhúzott szájjal, tanácstalanul néz rám, minden bizonnyal azért, mert ha a többiek válasza netán pozitív irányú, akkor ez a feladat rám hárul. Ismét.
- A múltkoriból is mi volt... - felelek, szinte azonnal, hogy emlékeztessem a többieket arra, amikor Harry és Caroline először összejött, akkor sem néztük jó szemmel a kapcsolatukat, és hogy akkor is hiába győzködtük a szakításról, eredményül csak azt értük el, hogy olyan szinten megsértődött ránk, hogy alig akart hozzánk szólni. Elég sokáig. De aztán valami csoda folytán Ő is belátta - na meg az újságok és a rajongók is közrejátszottak a szétmenésben. Még egyszer azonban nem akarok végigmenni ugyanazon, mint a múltkorin.
- Egyenlőre hagyjuk Őket, amíg az emberek nem jönnek rá - zárja le a témát Liam, és mindenki felé küld egy "Megértetted?!" pillantást, kivéve Zoét, aki még mindig a palacsintáját fürkészi. Szem forgatva pattanok fel helyemről, s miután lemostam a kezeimről a lekvárt, előrehajolva rövid csókot adok az arcára, Zoé pedig rögtön mosolyogva fordul ki székén és ajkait rátapasztja az enyéimre. Nem foglalkozva a srácok köhögésével, vagy Zayn esetében hangos nem tetszésével; csókunkat elmélyítjük, miközben Zoé karjait nyakam köré fonja.
- Ez egy konyha, fiatalok! - háborodik fel drámaian Niall, így kelletlenül eltávolodunk egymástól, ám már csak azért is miután követjük a többieket a nappaliba, a kanapéra levetődve Zoé az ölembe ül. Diadalittas mosollyal az arcunkon fordulunk Niall és Zayn felé.
- Olyan gyerekesek vagytok - jegyzem meg komolykodó fejjel, és a nevetésemet alig tudom magamba tartani, nehogy elrontsam ezáltal az összhatást.
- Mondod ezt Te - néz le rám Zoé felvont szemöldökökkel, és a fiúkkal egyszerre kezdünk el röhögni, míg az ölemben tartó lány csak megcsóválja a fejét.
- Hol vagytok? - Harry hangja rögtön azután csendül fel, miután az ajtózár kattan egyet, nem sokra rá pedig Harry maga bukkan elő az előszoba és a nappali közti boltív alatt, kezében egy 20-30 cm-es nagyságú dobozzal. Postai dobozzal.
- Az meg mi? - kérdezi Liam összevont szemöldökkel, ahogy fejével a csomag irányába bök. Harry válaszul megvonja a vállát, és a kanapé előtt lévő dohányzóasztal mögé áll, miközben ujjai között megforgatja a barna kartondobozt.
- Valami rá van írva - mondja, szinte már dünnyögi saját magának, összeszűkített szemeivel erősen a címkét szuggerálja, az összképet pedig még segíti a kissé összébb görnyed háta is. - Eléggé furán - teszi még hozzá, ismét csak magának.
- Biztos bomba - viccelődök, hogy ezzel is menjen az idő, de nevetés helyett csak Liam-től kapok egy megsemmisítő pillantást, így inkább csendbe várom, hogy végre eltudja olvasni azt a két sort göndör hajú barátom.
- Vicces vagy Louis - reagál dörmögő hangon Harry az előbbi megnyilvánulásomra - kisebb fáziskéséssel -, majd már élénkebben ismét megszólal: - Zoénak jött!
- Nekem? - pislog nagyokat az ölembe ülő lány, aztán csak annyit hallok, hogy a homlokára csap és máris Harry előtt áll. - Ez magyarul van rá írva, észlény.
- Hát honnan is tudnám? - tárja szét a karjait Hazza felháborodva, de mivel választ nem kap, így lehuppan a kanapéra, és velünk együtt figyeli, hogy Zoé mit fog kezdeni a dobozzal.
- Te Jó Szagú Ég - suttogja, és óvatosan a szája elé helyezi a kezét.
- Mi az? - dőlök előre ültembe, megkönnyebbülésemre azonban Zoé elveszi arcától a tenyerét és előbukkan a hatalmas vigyora.
- EVANA LÁNYOK! – sikkantja csillogó szemeivel, és szinte széttépi a csomagolást, majd belőle egy CD vagy DVD féleséget emel ki. Ismét belenéz a dobozba, somolyogva csóválja meg még a fejét, azonban a fedelét visszahajtva leteszi a csomagot, így a kíváncsi tekintetektől elzárva azt. A DVD karikát ügyesen a lejátszóba helyezi, majd nem törődve, hogy mi is ott vagyunk: bevágódik Liam és én közém.
- Mi az az Evana ’lajok’? – kíváncsiskodik Niall, erősen megbajlódva az utolsó szóval.
- Evana lányok – javítva ki nem is odafigyelve a szőke fiúra, hiszen szemei már rég a képernyője tapadt. A Tv-ben most egy 12-13 éves lány jelenik elő, a képben csak a hasától kezdve a fél arcáig van benne, minden valószínűleg a kamerát igazgatja még, majd hirtelen eltűnik onnan.

A videón mint kiderült négy lány és nagy megdöbbenésünkre, Zoé volt. 13 évesek voltak, végig bohóckodták a felvételt, miközben ott is a barátnőm szülinapját ünnepelték, na meg közben Zoét énekeltették. Bár végig magyarul beszéltek – és énekeltek -, előrelátóan angolul is feliratozták, ennek hála pedig mi is nevethettünk a hülyébbnél hülyébb megnyilvánulásokon, na meg eleve a kicsi Zoén, aki a fél órás műsor alatt le se vette figyelmét a képernyőről, s csillogó szembogarakkal követte a történéseket, vagy fel-felröhögött akár a saját gyerekes tettein. Zoé elmondása szerint öten voltak a legjobb barátnők, szoros kapcsolatuk volt. Két éves koruktól fogva ismerték egymás, s miután 11 évesen Angliába költöztek, akkor is tartották a beszélő viszonyt, majd két év elteltével amint visszamentek Magyarországra: még jobban összenőttek, mint valaha. Ez a felvétel is bizonyítja állítását.
- Amikor viszont ismét elköltöztünk onnan 15 éves voltam – folytatja tovább Zoé. - Azután egyszerűen nem kerestük egymást, valahogy nem tudtuk sose elérni a másikat, meg persze javában a kamaszkort éltük, és nem kicsit bántotta meg Őket, hogy újra elhagyom az Evana lányokat. – Ahogy Zoé a beszámolójának ehhez a részéhez ér, hangja lehalkul, és szomorkás mosollyal meséli a történetet, de továbbra sem szakítja el tekintetét a Tv-ről. – Velük az lehettem, aki valójában voltam, nem voltak velem szembe elvárásaik, elviseltük a másik stiklijeit és fura szokásait – mondja maga elé nézve, monoton bólogatást intézve. – Hiányoznak – fűzi hozzá kisebb hatásszünet után, ám az angol szavakra egyszerre kapjuk vissza a szemeinket a képernyőre.
- Boldog Szülinapot Zoé! – kiáltja négy, Zoéval egykorú lány, és nem kell sokat gondolkoznunk azon, hogy a fiatal lányok ugyanazok, mint a videón látott 13 évesek.
- Bizony-bizony. Húsz éves lettél. Reméljük, emlékszel még, hogy ez mit jelent… - mosolyodik el a barna hajú lány pajkosan, majd arcáról lefagy a mosoly és kissé zavartan folytatja tovább: - Ha nem, mi attól függetlenül igen. – A többi lány szinkronba csapják tenyerüket a homlokukra, míg barátnőjük értetlenkedve fordítja feléjük az arcát. – Mi az? – mered rájuk nagyokat pislogva, mire mi újabb nevetéssel díjazzuk naivitását.
- Amint láthatod, Hanna nem változott semmit – bök fejével barátnője felé a szőke hajkoronájú lány, miközben egy grimaszt vág. Zoé felröhög a jelenetet látva.
- Nemhogy Hanna nem változott semmit, de Kinga sem – állapítja meg két levegővétel között Zéé, majd csak lemondóan megcsóválja a fejét.
- Magyarországon nem 18 évtől van ott is a nagykorúság? – ráncolja össze a szemöldökeit Niall, és kérdését szinte a számból vette ki. Ugyan miért olyan különleges a húsz?
- Nálunk is a nagykorúság 18 évesen van, de mit már lekövetkeztethetitek: nem vagyunk normálisak és szabálykövetőek, na meg maradiak sem – felel somolyogva Zoé. - És pontosan ezért találtuk ki ez az egészet: azt, hogy a húsz, a mi bűvös számunk. Az lesz a mi „varázs határunk”, és ha elérjük azt a kort, onnantól kezdve miénk a világ, ez után nem törődünk semmivel és senkivel sem. Ekkor váltjuk valóra az álmainkat, ekkor tűzünk ki egy célt magunk elé. – Hümmögve gondolkozunk el szavain, és még valahogy értelmét is látom a tervüknek. Az biztos, hogy jó az elképzelésük, hiszen mindenkinek kell, hogy legyen egy kikötés az életében.
- Nos – veszi át a szót az egyetlen sötétebb barna hajú személy -, míg ezek itt lecsitítják a másikat, addig folytatnám a kis rituálét.
- Olyan hülye szó, hogy rituálé. Valami jobb nem jutott az eszedbe? – háborodik fel a másik szőke csaj, aki megjátszva a világfájdalmas arcot, széttárja a kezeit. Egyiknél szórakoztatóbb a másik, jegyzem meg magamba vigyorogva.
- A barna Alexandra, a másik szőke drágaság meg Vanda – világosít fel minket gyorsan, de le se veszi Zoé a képernyőről a figyelmét. Szinte issza a szavukat, és szeméből azt tudom kiolvasni – most először -, hogy honvágya van. Vállán átteszem karomat, és biztatóul kicsit magamhoz vonom, aki hálásan rám pillant és egy puszit nyom arcomra, majd ezzel rögtön vissza is fordítja fejét a tv felé.
- A videó további részében megmutatjuk, hogy mit fogadtál meg a jövőre nézve – konferálja fel hivatalos hangnemben… hm… Kinga(?) de ahogy a többi három lány elneveti magát, Ő belőle is kibukik a nevetés, majd csak hirtelen átváltódik a kép a régiebbi felvételhez.

- Hali – integet bele a kamerába kicsi Zoé. A gyerekszobában felállított széken ül, kék, két részes pizsamában, miközben bájos mosollyal néz bele egyenesen a lencsébe. Szám széle akaratlanul is felfelé görbül, és határozottan állíthatom, hogy mosolya nem változott a hét év alatt.
- Thomson Zoé – hallatszódik a készülék mikrofonjának közeléből egy másik hang, s nevének megcserélésére értetlenül fordulunk barátnőm felé, aki csak leint minket. – Most mond ki hangosan, hogy milyen céljaid vannak a jövőben. – Ha minden igaz, Alexandra az interjúvoló. A kicsi Zoé a padlófürkészés mellett elgondolkozik, reflexszerűen emeli fel kezét, hogy aztán körmét rághassa. S amikor ez bekövetkezik, a fiúkkal egy emberként röhögünk fel.
- Nos, kezdjük a lehetetlennel – kezd bele kisebb szünet után a tizenhárom éves Zéé -, világhírű popénekesnő akarok lenni! – kiált fel viccelődve. S hogy a sors mit is hozott Zoénak, mind a hatan megjutalmazzuk nevetésünkkel a lány kijelentését. Talán nem is volt badarság ez a „rituálé”.
- És mi leszünk a háttértáncosaid – vág közbe egy újabb hang a felvételben, s most a kicsi Zoén a sor, hogy felkacagjon.
- Úgy bizony, Vanda - helyesli diplomatikusan.
- És mi az, ami már annyira nem is lehetetlenség? – kérdez tovább Alexandra, s Zoé fiatal arca azonnal elkomorul. Hosszan kifújja a levegőt, egyik vállát megvonja és keserűen elmosolyodik.
- Meg akarom mutatni Anyuéknak és Nagyiéknak, hogy van eszem, és hogy én is képes vagyok azokra, amikre a bátyáim.
- Szóval dolgozni akarsz? – tudakolja elképedve, immár – azt hiszem – Hanna, és Zoé válaszul csak bólint. Mi, a kanapén ülve némán követjük szavait, és bátortalanul Zoéra pillantunk, aki észre véve a feszült csendet, erőltetett vigyorral fecsegni kezd:
- Alexandra ha minden igaz, riporternek tanul. Látjátok, már itt is látszott, hogy van érzéke hozzá.
Nem mondunk semmit, inkább bölcsen visszaszolgáltatjuk figyelmünket a DVD felvételre.
- Mit szeretnél dolgozni? – faggatja tovább Alexandra, és el kell ismernem, tényleg van benne tehetsége.
- Mindegy, csak szervezni kelljen – vágja rá azonnal, és még a nem túl jó képminőség ellenére is látható lesz, hogy Zoé szemei felcsillannak az izgatottságtól. – Rendezvényszervező, menedzser vagy esetleg tanár – felel konkrét válaszokkal, és magabiztos bólintása érzékelteti, hogy ambíciós személyiség.
- Ú! – kapja szája elé kezét Harry. – Tanár néni! – rötyög fel kajánul Hazza, és nem hogy Zoétól kap egy nyakon csapást, még én is hason dobom egy díszpárnával.
- Lám-lám! – vált vissza a képernyőn a frissebbik felvételre, ahol Kinga kezdi el rosszallóan csóválni a fejét, ám arcán a vigyor ott lapul. – A lehetetlenség csak bejött valakinek.
- Bár Neked sikerült húsz év előtt valóra váltanod az álmodat, úgy gondoltuk, hogy ezt azért elküldjük, ajándékul – felel Vanda, zavarában a hajtincseit kezdi el csavargatni ujja körül.
- Reméljük, minden rendben van Veled – mondja halkan Alexandra, amit Zoé kedves mosollyal vesz tudomásul.
- Szóval… - kezd bele Hanna, majd összenéz barátnőivel, és egy emberként folytatják tovább:
- Az Evana lányok még sok-sok boldog és őrült szülinapot kíván neked! – Újabb néma pillantások következtével ismét visszafordulnak a kamerához, majd még hozzá teszik, egy-egy sóhaj kíséretével: - Hiányzol, Zoé.
- Puszil, Kinga – vetődik hátra immár vigyorogva az ágyon a szőke hajú lány, mellyel eltűnik így a képről.
- Alexandra kijelentkezik. – Szemeit kidülleszti, orrát befogja és felfújja az arcát, majd Ő is hátravágódik.
- Vanda el! – kurjant fel erélyesen és már sehol sincs.
- Puszcsi, Szercsi, Lávcsi, Hanna! – sikkantja kuncogva és azzal a lendülettel már csak a falat mutatja a kamera.
- Hanna! – szidják le egyszerre dühösen a barátnői, ami egyben a felvétel utolsó kép és hangkockája.

Pár percig még némán ülve meredünk az elsötétült képernyőre, végül a szótlanságot Zoé hangos röhögése töri meg. Döbbenten konstatáljuk, hogy ahelyett, hogy egy ilyen – még számunkra is – eléggé megható kisfilmre kissé megszeppenve reagálna, addig Ő itt már annyira nevet, hogy fejét kénytelen hátravetni a kanapé háttámlájára, miközben már hasát fogja.
- Ezek hülyék! – nyögi ki elfúló hangon, de már mi is mosolyogva figyeljük a díványon való vonaglását.
- Te se vagy normális – csóválja meg a fejét Liam.
- És még mi van a dobozban? – kíváncsiskodik kisebb szünet után Niall, és nem túl feltűnően a még mindig dohányzóasztalon lévő doboz felé araszol.
- A kedvenc magyar édességem: Sport szelet! – felel örömittasan Zoé, majd ahogy eljut a tudatáig, hogy mit is mondott, arcáról lefagy a mosoly és szinte rávetődik a csomagra, ezzel a mozdulattal pedig még épphogy sikerül Niall karmai közül megmenekíteni a csokikat.
- Eszedbe ne jusson, Nialler! – fenyegeti meg szikrákat szóró szemekkel, s miközben a megilletődött szőke fiúra nézünk, kibukik belőlünk újra a nevetés...

Másnap, Július 30.

Zoé:
Talán nem vagyok egyedül ezen a Földön, ha azt mondom: szeretem a születésnapjaimat. Lehet, hogy öregszem, lehet, hogy vészesen múlik az idő, ám mégis csak más a mai nap. Már ahogy felkelsz reggel, érzed, hogy a légkör is más körülötted. Egy körülírhatatlan varázslat lep el Téged, mintha csak tudná az, hogy a mai napod különleges. Valahogy mindig benne van az emberben, hogy születésének évfordulójával változhatnak a dolgok, s hogy ugyanúgy, mint az először, idén is elkezdődhet valami új: akár egy ígéret, akár egy saját cél megvalósításának kezdete, annak alapköve. Nem biztos, hogy már rögtön tudjuk, hogy mi is a mi ambíciónk, azonban innentől kezdve ott van feletted a változás hatalma, s míg elkezdődik egy korszak, addig a másiknak itt a vége. És ez így van rendjén. Minden egyes születésnapkor. Egy éve van az embernek arra, hogy bebizonyítsa saját magának, hogy mire is képes, és ha jó úton halad, újabb egy éve van a folytatásra. És még egy, és még egy…

Mosolygok, szinte ok nélkül mosolygok. Szemeimet vakmerően az erős napsütésbe vezetem, mély lélegzetet veszek, hogy magamba szippanthassam ezt a megmagyarázhatatlan érzést, majd kiugrok az ágyamból, bármennyire se vall rám ez a cselekedet. Egy percét se akarom elvesztegetni az én napomból.
Vigyorgok, s egyszerűen képtelennek tűnik nem ezt tenni. Kilépek a szobámból, füleimet lentről suttogások ütik meg, és szám széle csak tovább húzódik. Talán ha most látna valaki, félnótásnak gondolna, merengek el magamba, amint végigsasszézok a folyosón. Hiába is húsz éves vagyok – lettem -, visszaszökik belém a gyermeteg énem, ezáltal pedig lopózva közelítem meg a lépcső. Egy pillanatra igaz elcsodálkozom magamon, főleg az egyre növekvő adrenalin szintemet és az izgatottságomat, majd egy vállrándítással elhessegetem idősebbik felemet.
Kuncogok, amint óvatosan térdeimre nehezedek, és négykézláb közelítem meg a folyosó vége és a lépcső teteje közötti részt. Bárgyú vigyorom továbbra sem pártolt el tőlem, miközben kimérten mászok tovább, nem törődve akár a bőröm lehorzsolását, akár a női büszkeségemmel. A mai nap kijár ez nekem, egy évet vártam rá, most aztán senki sem veheti el ezt a kis örömömet. Viszont halk lopózásom és tervem a kuksolásról sutba dől, ahogy a kisszőnyeget magammal húzom, ami pedig kirántja állásából a vázát, s az gyors gurulásba kezd. Hirtelen nem is fogom fel szerencsétlenségemet, majd csak azután csapom homlokomra tenyeremet, mikor az üres dísztárgy egy íves kanyarral a lépcsőn kezd el lefelé szánkázni, hangos csörtetést hagyva maga után. Tompa szidásaimmal kísérve tápászkodok fel térdeimről, majd minden mindegy alapon kiugrok a fal takarásából és már rögtön az első lépcsőfokra állok. Nem kell csalódnom: a nappaliból az összes szempár rám szegeződik, majd egyszerre viszik át tekintetüket az immár földszintre ért vázára.
- És íme – kiállt fel Harry, ahogy visszafordul felém -, megérkezett a szülinapos!
Kínos csend áll be a hat fős társaságunk közé, s míg próbálom Őket szuggerálni, Ők csak némán és rezzenéstelen arccal merednek rám. Azt hiszem, gondolkozok el magamba, ilyenkor szoktál a filmekbe benyomni a tücskök hangját. Hmm… Cirip-cirip…
Felnevetek, s a fiúk is követik cselekedetemet, majd levágtázok ugyanazon az útvonalon, mint amelyen ment az előbb is a váza, ám az utolsó két fokot ugorva teszem meg, hogy egyenest az elsőként odarohanó Zayn széttárt karjai közé essek.
- Boldog szülinapot, Csajszi! – kurjant fel megpörgetve a levegőben, miközben idiótán nevetgélek, és még akkor is, amikor újra megérzem talpaimat a földön és két puszit ad arcomra. Niall és Liam együttes ölelésében hiába is összepréselődöm, örömmel fogadom el Tőlük is a cuppanós köszöntéseket a profiljaimra.
- Hé! Boldogat, Tündérke! – Egyszer csak újabb két kéz ragad meg, és fejem most egy mellkasnak csapódik, s muszáj vigyorogva felnéznem az engem szorosan nyomorgató Harry-re.
- Most már nekem is ideadjátok végre? – kérdezi tetetett felháborodással mögülem Louis, és ahogy ellazul a testem körüli fogás, megpördülök a tengelyem körül és újabb kacajjal vetődök barátom nyakába, aki csak vigyorogva tűri hiperaktivitásomat. – Boldogságos születésnapot, édes – búgja ajkaim közé, amik ezután rögtön találkoznak. Belemosolyodok csókunkban, miközben derekamat hátul átfonja karját és ide-oda billegtet, és még vidámabb leszek, ahogy meghallom a fiúktól körülöttünk a Happy Birthday-t, csupán az Ő változatukban.
- Köszönöm szépen, srácok – mondom egy őszinte mosollyal fűszerezve, mikor nagy nehezen, de eltávolodunk Louis-tól.

Fél órával később…
A legjobb ajándékokkal leptek el a fiúk, nem volt egyik se túl drága, vagy személytelen. Mind-mind fontos jelentésűek, vagy ha nem is, akkor egyedi, találó vagy személyes. Amiért még most is csak hálálkodni tudok, miközben már a csokis tortát faljuk a konyhában. Tekintetem a falnak nekidöntött, A2-es nagyságú paravánra kúszik, a festmény eredeti Zayn Malik. Némán felnevetek egy fejcsóválás kíséretében - az engem ábrázoló mesefigurát nincs az az ember, aki ne illetné meg legalább egy vigyorral. De aminek jobban örültem az Ő meglepetéseiből, az egy utalvány az Ő, Harry és az én kedvenc tetkós szalonomba, ahova több hónapig le van már foglalva az időpont, ám ezzel a gesztusával én akár a következő napokban, bármikor meglátogathatom a boltot. Zayn igenis jó hallgatóság, és pontosan ez bizonyítja állításom: még régebben megemlítettem, hogy szeretnék egy újabb ábrát magamra varratni, de nem gondoltam volna, hogy emlékezni fog erre, vagy hogy egyáltalán figyelte a beszédemet.
- Mondd meg Danielle-nek, hogy nagyon szépen köszönöm a tortát, isteni finom volt – mondom Liam-nek címezve, aki büszkén kihúzza magát barátnője sikerét hallva, és boldogan biccent felém jelzésként. Tőle egy napszemüveget kaptam – személyre szólót: Zoé névvel belegravírozva a szemüveg oldalába -, és cipőmániámat ismerve, egy hiányzó darabot adott még ajándékul, melyre örömmel nézek le a lábaimra, az újonnan kapott bordó lábbelikre.

Louis egy hatalmas dobozt adott, amit még tilos kibontanom, így még mindig nem csillapodik a kíváncsiságom, pedig azt hittem, ilyenkor már nem lesz bennem ilyesféle érzés. De hát Louis, az Louis…


1 órával később…A telefonomat sokadjára kezd el rezegni: hol jókívánsággal teli sms-eket, vagy hívásokat kapok, vagy egyszerűen a Twitterem jelzi az újabbnál újabb értesítőt. Az ágyamról felkelve veszem kezeimbe a tenyérnagyságú készüléket, hogy megnézhessem az előbb említett közösségi oldalt, és rögtön két képpel találom magamat.


@Harry_Styles: Boldog Szülinapot, Tündérke!

Elmosolyodok, és szemem a sarokba ültetett óriásmackóra vándorol. Harry az ajándékát azzal a megjegyzéssel ruházta rám a több mint félméteres plüssállatot, hogy minden embernek kell lennie egy pihe-puha plüssnek, mivel történetesen nekem sose volt. Fejemet megcsóválom, és további figyelmemet a második képre viszem, amin mily meglepő: szintén én vagyok.


@Louis_Tomlinson: Hamar felnőnek, nem igaz?! Boldog Szülinapot, Zoé! <3 xxx

Mielőtt bármit is reagálhatnék, a kopogások félbeszakítanak, s kénytelen vagyok kitárni a fehérajtómat, hogy rájöjjek, ki is áll a másik oldalt. - Liam? – vonom fel a szemöldökömet kérdőn, ahogy végigmustrálom az öltönybe öltözött fiút, és hirtelen azt se tudom, hogy ledöbbenjek vagy nevessek az abszurdum helyzeten.
- Miss Thomson – biccent fejével illedelmesen, komoly és arisztokratikus arckifejezését képtelenségnek tűnik megtörni, így zavartan hümmögök valamit. Nem szeretnék rákérdezni a kilétére és az öltözékére. – Az Uram üzeni, kinyithatja a dobozt, és ezt a levelet is küldi. – S már a kezembe is nyomja a fehér borítékot, azzal ott is hagy engem a kérdések tömegében. Szaggatottan bezárom magam után az ajtót és az ujjaim közt szorongató papírral odabotorkálok a halványrózsaszín ajándékomhoz. A pecséttel(!) leragasztott részt nehézkesen ugyan, de sikerül feltépnem, és miközben leemelem a csomag tetejét, a levelet olvasni kezdem, és csak imádkozni tudok, hogy Louis nehogy egy puccos, nagy estélyis… valamit találjon ki.

Kedves, szülinapos Zoé,
Először is remélem az első szívbajt sikerült elérnem pincéröltözetbe bújt Liam láttán.
Másodszor pedig előre szólok, hogy ne tervezz estére programot, azt már én elintéztem.
Pontban hétkor (egyeztessük óráinkat…) menj ki a bejáraton, egy autó fog Rád várni. Bármennyire is egy elrablási kísérletnek hangzik, nem az. (Na jó, az…) A lényeg, hogy ne kérdezősködj, ne kíváncsiskodj, és tudom, hogy ezzel a lehetetlent kérem, de NE tedd!
Szeretettel, „a görög félisten, aki mellett minden hímnemű egyed elbújhatna” as. Louis

Ps.: Vedd fel ami a dobozban van, és nincs apelláta!

Muszáj hangosan felnevetnem az utolsó sorok elolvasásával, az ajándékdoboz tetejét így kissé nehezen sikerül levennem róla. Kettős érzés fut át rajtam, ahogy a fehér, vékony védőpapírt tüntetem el – félek és izgatott is vagyok. Nagyokat pislogva emelem ki a pántjánál a ruhát, szám elkerekedik és akaratlanul is kibukik egy: - Ó!
Louis valóban nem hazudtolta meg önmagát: a mell alatt píros szalaggal húzott, fehér alapon fekete pöttyös, A vonalú, fekete tüll alsószoknyás ruhára egyáltalán nem számítottam. Az egész annyira retró, állapítom meg, ám mégis örömmel konstatálom ezt a felfedezést. Hisz ez bizonyítja azt, hogy nem felejtette el Louis a húzódzkodásomat a nagy felhajtásról.

3 órával később…
Barátomat ismerve – ami még magamba mondva is fura, de egyben jóleső érzés is fog el közben -, a 70-es éveket idéző ruhához illő, piros topánkával a lábaimon lépkedek le a lépcsőn, miközben meglepve figyelem az üres nappalit, a kihaltnak tűnő házat. Úgy látszik Louis biztosra akart menni azzal, nehogy valamelyik fiú kikotyogja nekem terveit, legalább is én erre tudok tippelni. Az előszobai tükörben még leellenőrzöm a lófarokba felkötött hajamat, majd kilépek a küszöbön és a kilincset még szorongatva nyújtózom a nyakammal, hogy meglássam azt a bizonyos autót. A nyári időnek köszönhetően még épphogy világít a Nap, ám ezzel könnyedén észreveszem a járda széléhez parkolt a veteránnak számító, világoskék, tetőnélküli cadillac-kat, amiből már ki is ugrik Louis. Szám sarka felfelé görbül, látva barátom erősen felzselézett barna haját és az élénkmintás inget, fehér csőnadrággal kombinálva. Mielőtt bármi megjegyzést is adhatnék öltözékére, vagy egyáltalán, hogy tovább elemezgessem ruházatát, szó nélkül megragad derekamnál fogva és hosszan megcsókol. Óvatosan hajába túrok – ügyelve, hogy még véletlenül se rontsam el bizonyára több órás művét -, és bármennyire is türtőztetni akarom magam, muszáj belemosolyodnom csókunkba.  Végül Louis eltávolodik, nekem pedig hirtelen csak egy dolog jut eszembe.
- És hol volt az oldalra döntés? – kérem számon Őt tetetett felháborodással, hogy a régi filmekben már sokszor látott mozdulat elmaradt.
- Nyugi, bébi, hosszú még az este – kacsint rám tökéletes fogsorát megvillantva, s ahogy stílusos megjegyzését nevetéssel díjazom, belekarolok, hogy aztán az autóhoz vezessen és kezdetét vehesse a randevúnknak…