ll. 18. fejezet(48.)

Hola!
Szörnyen bánt a tudat, hogy egyre gyakrabban kell úgy kezdenem ezeket a bejegyzéseket, hogy bocsánatot kelljen kérnem Tőletek a kihagyások miatt. Tényleg nem akarok szabadkozni, de szeretném ha megértitek és - remélhetőleg - elnézitek a részek késéseit: kötőhártya gyulladásom van, s úgy kellett az iskolámból riadóztatom Anyukámat, mert homályosan láttam, miközben a szemem is kegyetlenül fájt. Nem kívánom senkinek se azt az érzést, s még azt se, amit még mindig érzek. Nem sajnáltatásért írom le mindezeket, csak azt akarom, hogy tisztában legyetek a körülményekkel. Most se szabadna itt ülnöm, de már nem tudok mit kezdeni magammal, és a szúró érzések mellett nekem megéri mindez. Nem lett ez a rész így hát olyan, mint szerettem volna. Kapkodva lett kész, bár az elejét örömmel írtam, azért teljesen megérte minden csípés és szúró érzet. Azért mert szeretem a krimiket.A fejezetről annyit, hogy fény derűl Niall utóbbi időkben észrevett rossz kedvének okára - lesz ennek még később szerepe -, na meg lesz még valami, amit igazából a következő részben fogok taglalni. (18. fejezet és fél lesz a címe...)
A TwitCam-os játékra sajnos nem sokan jelentkeztek, de nagyon örültem azoknak, akik mégis írtak nekem. Bár nem így terveztem azt az egész jelenetet, ám muszáj ezt is a kötőhártya gyulladásomra fognom. A következő rész rövid, de lényeges, és kedden érkezik! Ha törik, ha szakad!
Köszönöm és sajnálom!
Puszi, Tyra

Ui.: Még egy rövid idejű szereplő jelenik meg, s mint az Evana lányoknak, Neki is szerepe lesz a későbbiekben valamely módon.
Ui2.: Nagy kedvencem lett a fiúk új száma. :]

 ♪LIVE WHILE WE'RE YOUNG♪

Zoé:

Fáradtan dőlök végig a kanapén, a kezembe akadó párnát arcomba temetem, és egyszerűen élvezem, hogy a testem valami puhán pihen. Nyúzottságomon egy percig se csodálkozok, hiszen egész nap azon voltam, hogy a még három napig Angliába tartózkodó nagyszüleimhez ingáztam Sheffield-be - hogy próbáljam az utolsókig még meggyőzni Őket -, vagy a menedzsmenttel szálltam harcba, hogy összehozhassak Velük egy megbeszélést. Mert hát nem olyan könnyen megy a bandából való kilépés, mint azt nagyi-ék gondolják, mivel nekem szerződésem van. Persze ez Őket egyáltalán nem hatja meg, szüntelen csak azt mondogatják, hogy meg kell oldanom, mert szeptemberbe, ha törik, ha szakad: egyetemre megyek. Hogy miért akarják ezt mindenáron, arról fogalmam sincs, hiszen ha úgy vesszük, én vagyok a családban az első nő, aki tovább tanulni készül, és az első, akinek ezt megengedték. De hát, ha én még nem akarok! Ezt miért nem érti meg senki sem?! Az életem sikeres, akkor minek szüntessem meg az állandó jövedelmemet, csak azért, mert ösztöndíjat kaptam. Ja, igen, és egy újabb jó kérdés: Honnan és miért kaptam én támogatást? Annyi biztos, hogy erre se szándékoztak válaszolni nagyszüleim.
 Fújtatva nyomom arcomat még jobban az anyagba a dühöm levezetéseként, mely az esküvő óta alig akar megszűnni, és a higgad énem ellenére pedig szörnyen frusztrált vagyok egész álló nap. Kisebb megnyugvásomat pedig csak Louis-nak köszönhetem: az álomszerű randink felért egy békés világgal, amiben csak mi voltunk, ám egyszer mindennek vége szakad, ígyhát három napja már ennek is, a szinte már fojtogató stresszelés pedig azóta ismét hatalma alá kerített. Ráadásul két napja volt egy elég hosszadalmasabb beszélgetésünk Louis-sal, amiben minden olyan témát felhoztunk, amit a tökéletes randevúnkon kerülni akartunk. Úgy mond kerülgettük a forró kását...

Fülemet egyszer csak halk nesz üti meg, a párnát elhúzva fejemtől még időben megpillantom, ahogy mellettem Niall surran el.
- Állj! – kiáltok fel ellentmondást nem tűrően, azonban a szőke barátom csak ijedten rezzen össze háttal állva nekem, majd válaszul csak megrázza a fejét. – Niall! Gyere. Ide. Most – taglalom nyomatékosítva, mire kisebb hezitálás után, egy sóhaj kíséretével megfordul leszegett fejjel. A kanapé oldalába kapaszkodva húzom fel magamat ültembe, míg nyakamat összehúzva bukok alább, hogy jobban szemügyre vehessem a fiú arcát.
- Te sírtál – állapítom meg elképedve, s kijelentésemre rögtön felemeli összeszorított állát. Kék szemeit vakmerően és kitartóan mélyíti bele enyéimbe, szinte belesüppedek a zavaros kékségbe, s magamba megjegyezem észrevételemet, miszerint Louis és az Ő íriszei mennyire is különböznek.
- Nem sírtam – tagadja érces hangon, és idegesen végigszánkázik tenyere a járomcsontjánál, majd fölfelé irányítva beletúr így is kócos, szőke hajába. Ezek után nekem hiába is ellenkezik, gondolom magamba, csak akkor szokta ezt csinálni, ha zaklatott. Ha skáláznom kéne állapotát, úgy hét-nyolc között ingadozhatna a mérce.
- Akkor is valamitől feszült vagy, látszik. – Teóriámból nem engedve, győzöm magamat is egy fejbiccentéssel, s látva megmozdulását: lábaimat felemelve adok helyet a kanapéra való levágódására, majd bokámnál fogva visszahelyezi azokat az ölébe. Miközben vonásairól próbálok valamit is leolvasni, fejben végig megyek a lehetőségeken, hogy mitől is lehet ilyen az állapota. Azonban tudva, hogy Louis-on kívül még egyikőjüknek sem mondtam el a „magyarországi kiruccanásról” szóló tervet, így kifogyok az eshetőségekből.
- Bízhatok benned? – kérdezi felém fordulva, és gyomrom összeszorul kérdése hallatán. Teketóriázásom nem attól van, hogy nem bízhat bennem, sokkal inkább az miatt, hogy míg Niall az igenlő válaszom után meg fogja osztani velem titkát – amit valószínűleg még nem mondott el senkinek -, addig én nem vagyok Vele őszinte. De még magam sem tudom, hogy hogyan tudnám közölni Velük azt, hogy itt hagyom Őket. És bár tudom, hogy minél tovább húzom az időt, annál rosszabbul fog esni nekik, amikor bejelentem, hogy „Hopp, holnap indul a gépem Magyarországra, és ha a két hónapos próbaidő sikerül, akkor három évig Tőletek több ezer kilométerre leszek”, inkább addig nem akarom Őket ezzel traktálni, míg az utolsó esélyem az itt maradásról is el nem úszik.
- Bízhatsz – bököm ki feszengve. Viszont ahelyett, hogy bármit is mondana, kezemet megragadva kezd el húzni maga után, a lépcsőfokokat gyorsan szedve térünk végül be Niall szobájába. Ujjával az ágyára bök szótlanul, s szem forgatva igaz, ám kíváncsian huppanok le a puha hálóhelyre, míg Ő szekrényét kivágva leguggol elé, és ruhái közt turkálva növeli bennem a türelmetlenségemet. Öreges mozdulattal egyenesedik ki, ám továbbra is hátát mutatja, így ide-oda billegve próbálom átlátni a látásomba zavaró, tulajdon testét.
- Fordulj-perdülj – rötyögök fel zavartan, viszont hatásosnak ígérkezik, mivel Niall tényleg megpördül tengelye körül, két lépéssel behozza az ágy és a ruhásszekrény közötti távolságot, majd combomra ejt két borítékot. Kérdőn pillantok fel a papírokról Niall felé, de Ő csak kifejezéstelen arccal mered rám.
- Ja, és még ez – húz elő a zsebéből még egyet, ám a többihez képest ez gyűröttebb, amit az eddigi tartózkodási helyének tudatok be. Alig olvasom el az első sorokat, minden szó nélkül seprem le magamról a leveleket és viharzok át a saját szobámba. Nem sokra rá vissza is térek oda, az ajtót szintén magam után zárom, azonban most a kulcsot is elfordítom, s most Niall-on van a sor, hogy kérdőn nézzen rám.
- Írásmód megegyezik. – Csak ennyit mondok, és kezébe nyomom az általam áthozott levelet. Nem kívánok több magyarázatot adni, okos és értelmes srác, hamar megkapja saját magától az értetlenkedésére a választ. Niall kapkodva nyitja szét a papírost, szemei a sorokkal együtt halad, míg én türelmesen előtte állva várom, hogy valamit reagáljon erre. Erre az összefüggésre. Erre a bizonyára nem véletlen összefüggésre...
- A lényeg ugyan azt, mint az enyémeknél, csak más körítéssel:
„A bandát minden szempontból csak rontod. Zsúfolttá vált veled a létszám, az öt ember sokkal jobban mutat: képeken, posztereken, színpadokon. Miattad nem tudják beazonosítani a bandát: fiúbanda nem lehet, hiszen te ott vagy. (Te sajnálatos módon, mindig ott vagy. Ott is, ahol amúgy nem kellene.) Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha a lány, a gyengeláncszem kilépne! A megnevezéstől kezdve …”
- Jó! Én is elolvastam már! – állítom meg idegesen, és bedőlök az ágyába, tenyeremet arcomhoz emelem, hűs kezeim lehűti felforrósodott bőrömet, s lecsillapodok.
Igazából nem vettem zokon a levelet, naponta kapunk hol interneten, hol postai úton utálkozó üzeneteket, így mint azokat, ezt is félvállról veszem.
Egészen mostanáig.
Azonban úgy látszik a „Jóakaró” névvel ellátott „emberke” feladta az én kiaknázásomat, jobbnak látta, ha Niall-vel folytatja a kipécézést. Ez bizonyítja a tulajdonában lévő, kettővel több levél.
- „A lányok is jobban szeretnék a bandát, ha te nem lennél az One Direction-ban” – emel ki még egy mondatot Niall. - Na ez az enyémbe is bele van írva, ráadásul mindegyik végénél.
- Ettől voltál úgy kibukva? – kukkantok ki ujjaim között alakult rés alatt, hogy ránézhessek a szintén ágyon végigfeküdt barátomra. Vagy  ha úgy tetszik: „sorstársamra”.
- Ettől – bólint egyet, szemeit fáradtan lehajtja, és hosszan kifújja a levegőt. Kezemmel végigsimítok arcán egy szomorkás mosoly kíséretével, annak ellenére, hogy tudom, nem látja ezt. – Az elején még én se foglalkoztam vele, de az utolsó két levél kezdett eldurvulni. Olyan dolgokat írt bele, amivel azt éreztette: tudja minden egyes megmozdulásomat. Hogy hol voltam, és kivel. És egyáltalán nem olyan „örül rajongóként” értem ezt, hanem nagyon is komolyan.
- Mikor kaptad az elsőt? – tudakolom, s kérdésemre felnyitja szemhéjait és elgondolkozva a plafont kezdi el szuggerálni. Mintha a mennyezeten végigpörgetne egy láthatatlan kalendáriumot, talán még vissza is pörgeti az időt, ezzel pedig ismét feleleveníti a rossz érzéseket. Arca is eltorzul.
- Egy héttel attól, hogy visszajöttünk volna Londonba – felel vontatottan, de további érdeklődésemet megelőzve még folytatja: - Majd ismét egyet, ahogy hazajöttünk. És a harmadik a legfrissebb, azt ma.
- Az elsőt én is akkortájt kaptam – merengek el, és akaratlanul is járni kezd az agyam. – Fura, hogy azután érkezett meg, miután újra emlékeztem már mindenre.
- Szerinted ez nem egy véletlen egybeesés. – Mondja, mintsem kérdezi, de azért helyeslően biccentek fejemmel. Automatikusnak eső körömrágásom mellett próbálom tovább rakosgatni a darabokat a fejembe. Néha még magam is elcsodálkozok, hogy egyes helyzetekben az agyam mennyire gyorsan tud dolgozni, hogy az apró dolgokat is mennyire alaposan észre tudja venni.
- Mi van ha…
-… Ha egy olyan ember küldte, aki ismer, vagy legalább is ismerhet minket – fejezi be elkezdett gondolatmenetemet, és egyszerre fordulunk befelé, hogy szemtől-szembe kerüljünk.
- Mármint úgy értve az ismert, hogy személyesen – javítom ki, hiszen ezzel lejjebb szűkíthetjük a gyanúsítottakat, mert ennyi erővel az összes rajongóinkat egy véka alá vehetnénk.
- Ez megmagyarázná, hogy honnan tudja a címeinket, és hogy épp hol tartózkodunk. Legalább is az én esetembe: hogy mikor vagyok Párizsban, s mikor Londonban – mondja, és valamelyest örömmel veszem észre, hogy a szomorúsága egyre inkább változik át izgatottsággá. Hiszen épp most kezdtünk el nyomozni valami után! Vagy épp valaki után…
- Én minden gondolkozás nélkül kizárom a fiúkat a gyanúsítottaink listájából – tudatom Vele, azonban nem kell győzködni Őt sem: „Ez csak természetes” megszólalása megkönnyíti a helyzetemet. Ha tényleg elkezdünk nyomozni, akkor még egy pillanatra se fordulhat meg a fejünkbe a barátaink árulása, ezért is kell leszögezünk ezt az elején. Bíznunk kell egymásba, kimondatlan alapszabály.
- Egy valamit nem értek – zökkent ki Niall hangja. - Neked miért hagyta abba az írogatást, míg nekem nem?
Számat elhúzom, és csupán megrántom a vállaimat:
- Jó kérdés Niall, jó kérdés... 

Liam:
Talán azért szeretem a banda közös házát, mivel a kertje sokkal nagyobb, és sokkal szebb is, mint az enyémének valaha is lesz. Miközben ezen gondolkozok, a ház hátsókertjébe nyíló teraszajtó küszöbén haladok át, ám meglepődve konstatálom, hogy nem csak én választottam a zöld világot pihenőm helyszínének. Zoé is egyre gyakrabban jön ki ide, hiszen mint az elmúlt két napban, most is a fűben fekve kémleli az eget. Úgy négy órája jöhetett haza nagyszüleitől, fáradtan és kissé megviselten, mint ahogy az utóbbi két napban, minden odautazásakor ugyan így érkezik vissza hozzánk. Pihentetően, míg karjai feje alatt pihennek, lábait egymáson keresztezve, élvezi a nyárias időt. Közelebb lépve hozzá, tekintetemmel arcát kezdem el figyelni, és szinte látható, hogy hogyan játszik a Nap sugarai hófehér bőrén, mely még a D-vitaminok adagolás ellenére se barnul le. Fején lévő kalap – ami kissé hátra van esve – óvja meg gazdáját a káros sugárzástól.
Feltűnően csendes Zoé, merengek el, s mellé ülök. Figyelmét továbbra is a felhők köti le, azonban érezhető, hogy a bolyhos párnácskák helyett, sokkal inkább máson gondolkozik. Szinte ide látom, hogy agytekervényei csikorogva kattognak a gyors munka miatt, azonban mimikája rezzenéstelen. Hagyom, hadd maradjon még saját világába, míg én igyekszek kérdések feltevése nélkül is rájönni fejtörésének és hangulatának okára.
Meglepő, hogy a mindig társaságot kereső Tündérke, mostanság inkább egyedül tartózkodik idejének javarészt. S ahhoz képest, hogy Louis-sal való kapcsolatuk óta állandóan a másikkal vannak – mint minden normális szerelmes pár -, Zoé most sem Vele van. Talán…talán ez lehet itt a bökkenő…
- Hogy-hogy nem Louis-sal vagy? – puhatolózok, s térdeimet felhúzom, felsőtestemmel előre dőlve, támasztom meg karjaimat térdeimen, miközben oldalra fordítom fejemet. Kérdésem hallatán megszakítja az égbolt szuggerálását, és szembogarait egyenesen az enyéimbe irányítja.
- Kicsit összekaptunk….- Aha…Bingó!
- …Immár két napja – egészítem ki, de hangleejtésemmel szolid érdeklődéssé váltom át a tényszerű közlés helyett. A randevújukról - amiben nekem is "fontos" szerepem volt - boldogan és feltöltve érkeztek meg, aztán másnap történt valami. Az a valami óta hideg a viszonyuk.
- Pon-to-san. – Erősen artikulálva erősíti meg állításomat, és kisebb győzelmi mosolyt eresztek meg, hogy azért nem hiába mondják rám a jó emberismerő titulust. Márcsak azt a valamit kéne megtudnom... - Akarsz róla beszélni? – Bár ezt a kérdést az emberek gyakran csak illemből teszik fel, én őszintén kijelenthetem, hogy szívesen meghallgatom gondjait. Hiszen a csapatból is, én és Harry vagyunk azok, akik hivatalosan is megkapta a banda „lelki-szemetesládája” titulust. És nem véletlenül!
- Akarnék, de nem lehet – sóhajt egyet lemondóan, és fejére visszaigazítja a kalapját, így a szemkontaktusunk is megszűnik, így pedig lehetetlen bármit is kiolvasni a kék íriszeiből. – Gondolom a balesetem után már rájöttetek - legalább is Te már biztosan -, hogy azért vannak titkaim előttetek. És bár a betegségemről tudtok, még ettől függetlenül is van jó pár dolog, amit nem mondtam el Neked, vagy Nektek.
- És ami most főszerepben van, azt Louis nem szeretné, ha tudnék róla, vagy Te éreznéd magad kínosan? – tippelgetek, hiszen jól tudom, hogy ha Zoét szóval tudom tartani, előbb-utóbb Ő maga fogja befejezni, vagy megosztani velem az egészet. Elejétől a végéig.
- Az elsőről nem tudok nyilatkozni, a másikba pedig hiba abban van, hogy nekem a kínos szituáció sem ott kezdődik, mint egy normális embernél. – Itt egy pillanatra megáll, látszik rajta, hogy a megfelelő szavakat keresi. – Inkább attól félek, hogy máshogyan néznél rám ezek után. Úgy értve, hogy elítélnél. Plusz közrejátszik egy másik személy is, akinél nem tudni, hogy jó szemmel nézné-e ha ezt elmondanám Neked.
- Bennem bízhatsz – szögezem le rögtön komoly arccal, de Ő csak megforgatja a szemeit.
- Ma mindenki a bizalommal jön! – fújtat, s kisebb vehemenciával föltápászkodik törökülésbe, ami engem még inkább higgadságra ösztökél. – Tudom, hogy bízhatok Benned, és azt is, hogy a többiekben is egyaránt, mint hogy Ti is bennem! Ám sokszor az élet nem úgy hozza a dolgokat, hogy csupán ezt figyelembe véve, közölgessem itt a titkokat!
- Én nem erőltetek semmit – felelek komoran és csendesebben, ahogy kezeimet védekezőleg felemelem, majd feltápászkodok az állásomba. Oldalra sandítva meglátom, ahogy szemeivel mozdulataimat követi: nadrágomról lesöpröm a földet, és határozottan a teraszajtó felé indulok. Bár tudom, hogy most épp burkolt zsarolást végeztem el rajta, azonban ismerem már annyira, hogy tudjam: majd’ megőrül, csakhogy elmondhassa Nekem gondjait. Azonban túl makacs Ő ehhez, túl büszke, így most azt kell eljátszanunk, hogy én erősködtem a titok feltárásában, s Zoé csupán az áldozat, aki unott sóhaj kíséretével beletörődött „sorsába”, hogy kénytelen beadnia a derekát az én erősködésem miatt.
Más embernek – főként férfiaknak – ezt bonyolult lenne elmagyarázni, viszont két nővérem van, így ez szinte már zsigerből jön.
- Ó, Istenem! – csattan fel idegesen mögülem Zoé. – Liam, állj már meg! Jól van, elmondom, de ne add már itt a sértődöttet!
Lábaim megtorpannak, és diadalittas mosolyt eresztek meg, hogy tervem tökéletes úton halad, majd arcomat rendezve, megfordulok. Felszegem államat, és ismét letelepedek mellé, immár én is törökülésbe.
- Halljam – buzdítom időhúzás nélkül, és hogy folytassam az elkezdett lelki terrort: atyáskodva és számon kérően összevonom a szemöldökeimet.
- Szeretnéd, hogy kerek perec kimondjam, vagy körítéssel, bevezetővel és magyarázással egyben tálaljam? – Hangjába igyekszik nemtörődömséget és flegmaságot keverni, azonban mindhiába: 1; mégiscsak két éve ismerem már ahhoz, hogy tudjam, ez csak álca 2; szemei mindig a valós érzéseit tükrözi, ezért is tudom, hogy nagy teher van a vállain, és nekem hiába is adja az erős lányt, Zoé is emberből van, így Nála is természetes, ha néha-napján Ő is gyengévé válik.
- Ahogy Neked jó – rántom meg vállaimat.
- Lefeküdtem Harry-vel – vágja rá azonnal, s rögtön, hogy mondottja eljut a tudatomig, megfagy köztünk a levegő. Számat eltátom, valamit mondani akarnék rá, azonban még magam sem tudom, hogy mit. Leszidni vagy kérdezősködni, esetleg felháborodni? Tekintetét határozottan rám szegezi, s míg én hápogni se tudok, Ő kitartóan és türelmesen a szemeimbe néz.
- Meg… Megcsaltad Louis-t? – Csak ennyit tudok kinyögni, mely az összes kusza gondolataim közül a leghangosabb kérdés a fejemben.
- Dehogy! – legyint egyet, azonban lazáskodása ellenére, tisztán lerí róla, hogy rosszul esett a feltételezésem. Hosszan kifújom a levegőt megkönnyebbülésem jeleként, és csak ezután kezdek el magamba bosszankodni megsértődésére, hiszen 1; ha lefeküdt bandatársunkkal – mellyel így megszegte az íratlan szabályunkat -, akkor ne már még Ő húzza fel az orrát. 2; Bocs már, hogy logikusan gondolkozok, mert általában ha valaki közöl ehhez hasonló dolgokat, akkor annak következménye az, hogy megcsalta párját. De… akkor most nem értem…
- Akkor most nem értem – mondom ki hangosan is, és homlokomat összeráncolom, hogy lássa ezzel is zavartságomat.
- Mire értve?
- Miért fontos ez, ha nem is csaltál meg vele senkit sem? – kérdezem, és azért az idegességem is kezd enyhülni felette. Mert hát, ez az Ő élete, és – ha nem vesszük a „szabályunkat” – nem követett el bűncselekményt. – Még egy kérdés: mikor… tudod… mikor…
- Mikor feküdtünk le? – segít be készségesen, míg én kissé pirulva bólintok. Mivel Zoét is nővéremként tekintem, ezért nem szívesen beszélek – vagy gondolkodom – az ilyen fajta témáról. És eddig sikerült megúsznom a necces beszélgetéseket, azonban most akaratlanul is belefutottam. (Vagy ha stílusosak akarunk lenni, akkor beleúsztam.) - Harry szülinapi bulija után – válaszol. Szemeit lesüti, mintha tényleg szégyellné magát előttem, s ettől ösztönösen felveszem az atyai szerepet.
- Na szép – csóválom meg fejemet, és a kezdeti ledöbbenéstől elértem a felülbíráskodásig.
- Ha valamennyit számít, részegek voltunk.
- Nem! – kiáltok rá azonnal. – Egyáltalán nem számít! Sőt! Még rosszabb, hiszen ez jelzi, mennyire is felelőtlenek vagytok!
- Hé! Hé! Nyugi, Liam – hőköl hátra Zoé, s kezeivel is csillapításra int. Pislogás nélkül rábámulok, majd kisebb fáziskéséssel eljut a tudatomig, hogy elszaladt velem a ló, ráadásul nem is kicsit. Sajnálkozó pillantást küldök felé, és most én rajtam van a sor, hogy lesüssem a szemeimet.
- Bocsi – lehelem alig hallhatóan, és ahelyett, hogy én bíztatnám Őt, még Zoé veregeti meg az én vállaimat! Felismerve a helyzetet, gyorsan javítani próbálok még az ügyem érdekében, így egy szánom-bánom mosoly kíséretével, ülve magamhoz ölelem. – Na, várj egy pillanatot, hadd tisztuljon a kép a fejembe.
- Nem muszáj megvárnod, elmondom a folytatást – motyogja a mellkasomba, és egy „Oké” dörmögése után, államat fejetetejére támasztom. – Szóval ez volt az a titok, amit nem tud rajtad és Lou-n kívül - na meg persze Harry-n kívül -, senki. És…
- Várj! – vágok közbe ismét, és összeszűkített szemekkel ugrok vissza az emlékeimbe. – A csók a vonaton, tudod melyikre értem…
- A Svédország-Anglia járatosra gondolsz, s amikor megláttál minket?
- Igen – válaszolok kurtán.
- Mi van vele?
- Az pont Harry szülinapja után volt. Vagyis azért csókolóztatok, mert lefeküdtetek? – Szemöldökeimet ismét összeráncolom értetlenségem és zavartságomba, attól függetlenül, hogy Zoé ezt nem láthatja.
- Érdekes összefüggés – élcelődik visszafogottan Zoé. – De igen, ebből kifolyólag. – Kisebb hatásszünetet hagy, de csak előtör belőle a nevetés, és csak nem hagyja annyiban a szégyenlőségemet: - Mert hát ugye nem kell ecsetelnem, hogy milyen érzelmek és impulzusok kellenek ahhoz, hogy megtörténjen?!
- Ne szemtelenkedj! – röhögök fel zavartan, de e mellett tovább folytatom fejben a képkockák összerakását, miközben bőszen keresem a végkifejlődést, hiszen kell még lennie valaminek a háttérben, amitől érthetővé válik ez az egész sztori. Ha csak ennyi lenne úgymond Harry és Zoé közös története, akkor jó, elismerem, hogy Louis nem tapsolna örömében, de a kiborulásra még nem adna okot: nem voltak még akkor együtt, és ha én ilyen hamar túlléptem felette, akkor neki is már rég meg kellett volna békélnie. Ha csak…
- És mond csak Zoé – kezdek bele fennhangon, míg karjaimat leeresztem teste mellett, és Ő kíváncsi tekintettel eltávolodik Tőlem. - Harry-vel nem folytattatok véletlenül „titkos viszonyt”, amiről Louis is tudott, és véletlenül nem ennek tudatában bukott ki ennyire, miután elmondtad neki, hogy nem csak együtt voltatok, de még le is feküdtetek?
Nem válaszol semmit, legalább is nem verbálisan, csupán alsóajkát beszívja, és így húzza el száját, míg szemeiből csak úgy sugárzik a letörtség és a tehetetlenség.
- Én szeretem Louis-t – suttogja, mintha csak attól félne, hogy a világ legnagyobb titkát közölné velem, és én rögtön ellágyulok, rögtön elszáll belőlem minden felsőbbrendűség. – Liam…Nem akarom elveszíteni Őt.
Bár kissé túlzásnak érzem ettől való tartását - hiszen nem tett olyat, melyért fenn állna ez a veszély -, azonban álla megremeg, és látása is elfátyolosodik a könnyektől. Valamiért van egy olyan furcsa megérzésem, hogy az utóbbi mondatának hátterében nem csupán az összeszólalkozás áll, hanem valami sokkal komolyabb. Valami, amitől még én is elbizonytalanodok.
- Minden rendben lesz – ígérem látatlanba, és ismét magamhoz ölelem Zoét.

Pár perccel később ismét felvettük eddigi helyzetünket: míg Zoé hátán fekve kémleli az eget, és gondolataiba van bele zuhanva, addig én mellette ülve hol Őt figyelem, hol a telefonomat babrálom, és élvezem a semmittevést, és igyekszek nem beleavatkozni – Zoé kérésére – Louis-ék ügyébe.
- Hé Csajszi! – kiált fel mögülünk valaki, és bár a megnevezés kísértetiesen hasonlít Zayn-éhez, a hang női, és nem férfi, így szinte már ösztönösen akasztom le pólóm nyakáról a napszemüvegemet, és tolom orrom tövére. Fejemet csak ezután fordítom el, s vállaim fölött hátranézve, megpillantok egy kék rövidnadrágot és szürke, félvállas felsőt – amik mintha Zoéé lennének – viselő lányt. – Köszi a ruhákat.
- Nincs mit – felel egyhangúan Zoé, tekintetemet visszakapom felé, és értetlenkedve hol rá, hol a rövid barna hajú lányra meredek, hátha valamelyik veszi így a célzást, és elmagyarázná, hogy az oldalt felnyírt frizurás személy, mint is keres itt. Zoé egy sóhaj kíséretével megunja szemeim cikázását, és felül, miközben a lány nem zavartatva magát: lehuppan Zoé és én mellém.
- Ő itt Adél, de ha jobban tetszik, akkor angolosítsunk és Adele – mutatja be az immár bőszen vigyorgót – Adele-t -, és kacsintva int nekem.
- Szia – köszönök kissé bizonytalanul.
- Adele magyar, de nem kell félni, perfekt angol tudása van. Az unokatestvérem, vagyis Anya öccsének a legidősebb lánya. Nem szóltam, hogy jön? – kérdezi összevont szemöldökökkel, mire megrázom a fejemet, és csak halkan felelek:
- Nem.
- Ja! – tátja el a száját Zoé. – Akkor most szólok – vigyorog úgy, hogy még a fogrém reklámba szereplő színészeket is meghazudtolja -, És két napig itt aludna, ha nem baj, mert a csomagja elkeveredett a reptéren, és most valahol Amerikában zötykölődik, amiben pedig benne van az albérletének a kulcsa.
- A vendégszobába maradhat. – Biccentve jelzem ennek engedélyét Adele-nek, aki egy „Yeah” kiáltással máris a nyakamba ugrik, s miközben hálálkodva ölelget, addig én csak zavartan veregetem a hátát finoman. Nagyokat pislogok hirtelen jött közelségére, azonban Zoé jót mulat arcomon, és a lány feje mellett tisztán látom, ahogy beszívott ajkakkal akadályozza meg a nevetésének kitörését.
- Köszönöm – távolodik el tőlem, s automatikusan fellélegzek, ahogy eltűnnek rólam a szorító karok sokasága. Zoé csak felvont szemöldökökkel megcsóválja a fejét a telefonját szorongatva, de amikor ismét rám emeli tekintetét, egy hirtelen mozdulattal lekapja a napszemüvegemet, és szemei elé teszi.
- Hé! – nyúlok utána dacosan, azonban kezeimet elüti egy-egy laza suhintással, szinte fel se néz a képernyőjéről, csak úgy ösztönösen találja el, hogy honnan is érkezhetnek a „támadások”. Igen, Zoé reflexe a régi, állapítom meg bosszankodva.
- Nyugszik. – Tenyerében fogó mobilját most felém fókuszálja, és már csak egy kattanás jelzi: ismét meg lettem örökítve, bandatársamnak hála. Bosszúsan tapogatom ki zsebeimből az én telefonomat, és most rajtam a sor, hogy a paparazzó szerepbe bújjak.

Liam_Payne: Nem lehet igaz! Szülinapjára direkt napszemüveget vettem, hogy ne csórja el az enyémet, erre meg tessék! Kérem vissza @Zoé_Thomson!

- Szerinted az meghat, ha kiírod Twitter-re, hogy „kérem vissza”, és szerinted ettől csak úgy visszaadom a „kicsikét”?! – Bal szemöldöke ismét homloka közepéig emelkedik, én pedig szemeimet összeszűkítve farkas-szemezek Vele. Néma percek telnek el így, egészen addig, amíg újonnan szerzett lakótársunk cinikus hangja meg nem szakít meg minket benne:
- Ez igazán bájos.
Zoé fölhorkant, így azonban én nyerem meg a játszmánkat, s nem sokra rá ölembe pottyan a fekete szemüveg, és valahogy jó érzéssel fog el, hogy sikerült győznöm Zoé ellen. Tény, hogy Zoé nem szeret veszíteni, s ha ezekre a ritka alkalmakra kerül sor, akkor egyszerűen képtelen beletörődni alul maradásában. Legyen az komoly focimérkőzés, vagy például ilyen apróságok.
Miközben a durcásan ülő Zoét tanulmányozom – ami amúgy valljuk be: nem egy ritka jelenség -, telefonom rezegni kezd, így a figyelmem átsiklik a Twitter oldalamra.
- Na! – keltem fel érdeklődésüket felszólalásommal. – A rajongóink már hiányolnak.
- Ez nem újdonság – jegyzi meg Adele az orra alatt, aki kerülve a szemkontaktust: mezítelen lábfejeit bámulja, ahogy lábujjait ki-be nyitogatja.
- Csináljunk TwitCam-ot – veti fel az ötletet a hirtelen mellénk toppanó Zayn, s hangjára mindannyian összerezzenünk, de végül Zoéval intézett pillantások után: bólintva fordulunk a cigiző Zayn felé.

Zoé:
A helyszínt a nappaliban jelöltük ki, hogy mindannyian benne legyünk a kamerában, a kanapén ülve felsorakozunk, akár csak egy ítéletre várva, merengek el, s abszurdum hasonlatomtól némán felnevetek. A laptopot a doháányzóasztalra raktuk, a kiválasztott kérdéseket pedig a telefonunkról, vagy éppen magáról a notebook-ról olvassuk fel.
Ahogy végignézek a díszes társaságon, eltöprengek, hogy így hatan még nem szerveztünk TwitCam-ot, s egy pesszimista gondolatfoszlányom szerint, már nem is biztos, hogy lesz ilyen több... Lehet, hogy így utoljára fogunk mutatkozni a rajongóink előtt, lehet, hogy márcsak öt lesz a létszám, a szokásos hat helyett...
A hideg végigfut a hátamon, megrázom magamat, hátha ezzel kitudom űzni ezt a rossz érzést magamból, hátha ezzel a feltörekvő paranoiám is alábbhagy. Arcomra vigyort ültetek ki, fejemet a mellettem ülő Zayn vállára hajtom, aki így berögzült mozdulattal megpaskolja a lapockámat, kételyeim is azonnal elszállnak. Nem rám vallana a szomorkodás és a rossz oldalról való nézet. Nem! Vissza a régi Zoéhoz, vissza a régi énemhez! Bármennyire is tudom, hogy nem szabad a múltba néznem, mégis most ezt teszem, mert vissza akarom kapni önmagamat. És ehez kell magamat tartanom. Ez egy újabb cél, amit kitűzök magam elé. Az ambícióim egyre csak nőnek, már csak el is kell érnem ezeket...
Hunyorovga meredek a képernyőre, sietve keresgélek egy jó kérdés vagy egy  jó kérés után, miközben hallgatom a balomon ülő Harry beszámolóját az elmúlt hónapokról. Szomorkás mosollyal reagálok a "Zoé kómában volt" részre, s bár még mindig nem mondtuk el a nagyközönségnek az amnéziámat, a most érkező üzenetek közül pár arra utal, hogy sejthetik ezt a rajongók. Még magam sem tudom, hogy ez jó-e, vagy sem.
- @Liraa97: Harry hozzám jössz feleségül? :'D. - Bár Louis kiválasztott üzenete nem hozzá szól, mégis vigyorogva és felszegett állal méregeti a göndör hajú fiút, aki tipikus - már-már elkerülhetetlen - féloldalas mosollyal válaszol a fel tett kérdésre:
- Ez csak természetes! De - vágja rá még gyorsan, látva a barna hajú srác kezdetleges hápogását -, BooBear az első!
  - @Azy: Nagyon szeretlek Titeket! Jöttök majd Magyarországra is? Rengeteg rajongótok van itt is, hatalmas élmény lenne találkozni veletek. Tudjátok mondani magyarul, hogy szeretlek? Imádunk Titeket és büszkék vagyunk.<333 - olvasom fel a következőt fejcsóválva, hogy az előzőre reagáljak is valamit, ajkaimon pedig őszinte mosoly húzódik felfelé a posztot tanulmányozva. Bár tudtam, hogy vannak régi otthonomból is rajongóink, mégis jó érzés, ha hallok Ő felölük is. Nem mondanám, hogy honvágyam van, más ez ettől. Talán kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a 13 évig hazámnak nevezett országban. Vajon mi változhatott ott, hisz a felismerés gyorsan lesújt: 5 éve nem voltam ott. 5 éve nem hallottam semmit Magyarországról.
- Zoé már megtanított minket pár szóra - zökkent ki gondolataim közül Zayn hangja, s hogy ráemelem tekintetemet, látom, hogy Ő is az én arcomat fürkészi.
- Szeretlek - frissítem fel emlékezetüket, és most a tőlem két embernyivel arrébb ülő Louis felé fordulok. Tartja a szemkontaktust, de még nem tudom, hogy mennyire neheztel a két nappal korábbi beszélgetésünkre. Tudom, hogy rosszul érintette a dolog, miszerint Harry-vel voltam. S nem hibáztatom Őt, inkább megérteni nem tudom viselkedését. És igenis makacs leszek ebben a témában!
- Szeretlek magyar rajongóink! - kiáltja kórusban a többi négy fiú utánam.
- Köszönjük, örülünk, hogy ott is vannak rajongóink! - kezdek bele, tovább mosolyogva a kamerába, azonban itt megakadok. Nem tudom eldönteni, hogy mit is mondhatnék még. Válaszoljak, s most mondjam el nekik és a fiúknak az utazásomat Magyarországra? Nem, intem le magamat, nem ez a megfelelő helyszín és körülmény.

Ahogy az idő tellik, hangulatunk is egyre csak nő, attól eltekintve, hogy érezhető a Louis és az én köztem lévő feszültség. Azonban még ez se tántoríthat el bennünket a hülyéskedéstől... Hadd helyesbítsek: semmi sem tántoríthat el bennünket a hülyéskedéstől!
- Szállj már le! - kiáltok fel gyötrelmes fejet vágva, miközben azon vagyok, hogy legurítsam magamról a nehezéket, ami most Niall testét foglalja magába. Jellegzetes nevetése ismét felcsendül, mindenkit mosolygásra késztetve ezzel, és végre mellkasomról is eltűnik a szorítás, végre mélyet lélegezhetek a szabadságomat visszakapva.
- Niall-nek nem érdemes beszólni - dorgál rám Liam, a hozzá megszokott módon, mutatóját ingatva paskolja meg a mellette ülő szőke hajkoronáját, aki csak vigyorogva konstatálja győzelmét.
- De tényleg kis pocakos lett! - kel a védelmemre Harry, és igazát megerősítve belecsíp a fiú hasába, ki reflex-szerűen görnyed összébb, ám röhögése újra felerősödik, mely biztosít mindenkit az egész civakodás játékosságáról.
- Nem ér bántani a kisebbiket! - szólal fel most Louis, s huncut mosolya arra utal, hogy hiába is Niall mellé szegül, Ő is szívélyesen húzza a srác agyát.
- Hé! - háborodik fel azonnal az említett személy, ki villámokat szóró tekintettel mered barátomra, aki ezen csak még jobban mulat. Az én lelkem is könnyebb lesz ezáltal: kezd újra felszabadulni Louis, és ez most sokat javít az én hangulatomon is. Soha nem akartam olyanná válni, akinek fontos a másik véleménye, s aki csak azt nézi, hogy minden rendben legyen körülötte, ám be kell, hogy lássam: én ilyen lettem. De nem bánom, mivel Louis fontos nekem, s így a véleménye is egyaránt. Azt hiszem ennyi kihágást megengedhetek a saját elveim közül. Érte megéri. 
- @Katelyn_S: Mikorra várhatunk új dalt? <3 - Újra sikerül visszakerülnöm a valóságba, hála Harry-nek és az Ő híres-neves basszusának. Hátamat megroppantom, kiegyenesedek ültemben, hogy ezzel is ösztökéljem magamat a koncentrálcióra. Mostanába túl sokat merengek magamba, állapítom meg, kísérve egy keserű biccentéssel, amit szintén csak saját magamnak intézek.
- Novemberben fogjuk kiadni a legújabb lemezünket, de még előtte, pontosabban szeptemberben lesz egy bejelentsünk. Szóval érdemes várni! - felel sejtelmesen Liam, s tetézve hangleejtését, még bele is kacsint a kamerába. A fiúk felnevetnek viselkedésén, ám válasza engem görcsölésre késztet. Mert lehet, hogy szeptemberben  egy helyett két dolgot kellesz majd bejelenteniük: a Live While We're Young érkezését, és nem mellesleg, hogy Zoé kilép a bandából... 
 - @SixDirection: Niall, mikor volt életeted legelső csalódása? Vagy épp kiben? - olvassa fel Zayn a következőt, s a komolyabb kérdés hallatán mindegyik neszelés és beszédfoszlány abbamarad, majd egy emberként fordítjuk figyelmünket a jelenlévők közül az egyetlen ír felé. Niall arcára fagy a mosoly, hirtelen nem is értem Zayn miért pont ezt a kérdést választotta ki a sok közül, miért épp ezt az egyet, ami akár rossz érzéseket is kelthet fel a fiúban. Fejét lehajtja, tettettve azt, mintha csak gondolkozna, ám egyikőnket se tudja ezzel átvágni.
Erőt gyűjt. S ebben segítünk mi is, hiába nem tudja egyikőnk se, hogy mit fog válaszolni Niall, a két mellette ülő - jelen esetben én és Zayn - finoman és biztatóul megveregetjük hátát.
- 16 évesen, egy lányban - felel, s állát előreszegi, magabiztosan belenéz a kamerába. Talán ezzel üzen épp valakinek, merengek el -ismét - magamban, ahogy a fiú profilját tanulmányozom. Csak egy szóval tudnám jellemezni azt: hűvösség.
S ha már a hüvösségnél járunk... Louis újra arra kárhoztat, hogy felvegye nem törődöm arcát, ami lehet, hogy ellenem irányul - vagy épp Harry ellen -, a rajongókat is bünteti ezzel. És látva a többiek szemforgatását, úgy tűnik nem csak a TwitCam-unk nézői unják már, hanem a srácok is. És bevallom, már én is!
- @BerniLove: Csókot! Csókot! #TeamZouisThomlinson :D - Mintha csak a gondolataim között olvasna Liam. Hiszen csak ez lehet az oka, hogy pont ezt a kérést választotta ki a barna hajú bandatársam. El kell, hogy ismerjem, ügyes fogás részéről, talán még hálás is vagyok neki. Vagy talán jobb, ha elismerem kerítői tehetségét?
- Csókot! Csókot! - kántálják a többiek is, és most rajtam a sor, hogy megforgassam szemeimet. Eddig mintha idegesítette volna Őket - szavaikkal élve - az "enyelgésünk", gondolkozok el cinikusan, s most mégis arra buzdítanak, hogy tegyük meg bátran? Komolyan mondom, még a férfiak vannak kiakadva a női logikától? Akkor mi mit mondjuk az övéjükről?!
- Louis? - puhatolózok a tőlem három embertestnyivel távolabb ülő fiútól, aki menekülve tekintetemtől, lehajtja szemhéjait. Mély levegőt vesz, és gyorsan ki is fújja a bent tartott oxigént, s azzal a lökettel rácsap combjaira, felpattan a kanapéról. Miközben zavartan követem mozdulatsorát, már csak arra eszmélek fel, hogy elém áll, majd lehajol hozzám, s végül száját óvatosan hozzá érinti az enyémhez. Testével kitakarja a nézőink elől a kilátást, ajkai visszafogottan kezdenek el mozogni, mikor mellőlünk füttyszók hada harsognak fel. Kezdetleges távolságtartása elmúlik, nyelve akaratosan utat tör magának, szivem szinte már fájdalmasan gyorsan kezd el dobogni az adrenalintól, és a gondolattól: hogy ha már két napig hiányzott mellőzött csókjai, érintései úgy, hogy végig itt volt mellettem, akkor mit fogok kezdeni magammal, ha három hónapig, vagy akár három évig kell nélkülöznöm Őt?