ll. 18.fejezet(48.) és fél

Üdvözletem! <3
Ahogy ígértem - kivételesen - itt a második fele a 18. fejezetnek. Most nem az idő, illetve annak hiánya miatt szedtem ketté ezt a részt, hanem mert jobban kiakartam emelni az ebben történteket. Rövid, de fontos lesz.
Ha szabad így fejeznem, kicsit SPOILER hatású...
Csütörtökön hozom az igazit, azaz a 19. fejezetet!
Puszi, Tyra



Zayn:
Mindig is fontos volt számomra a szőke srác, olyan Ő nekem, mintha a testvérem, az öcsém lenne, és ezért is érdekel, hogy mi történik Vele, ezért is érdekel az, hogy vajon most hogy van. Az a bizonyos kérdés - amit én hülye hangosan felolvastam neki - látszólag régi sebeket tépett fel, és okkal érzem magamat ebben hibásnak. Már magam sem tudom, hogy miért pont azt a kérdést olvastam fel.
A twitterezőktől úgy már egy félórája köszöntünk el, és a többiek már új elfoglaltságba kezdek ez idő alatt. Harry az új lányt, azt az Adele-t fárasztja vicceivel a kanapén ülve, Liam a teraszon sétálgatva fel-felnevet – amiből lekövetkeztetem, hogy épp Danielle-lel telefonál -, míg Louis és Zoé az emeletre mentek fel. Máskor – mint minden férfi - azon gondolkoznék, hogy vajon mit csinálhatnak kettesben, most azonban tudom jól: beszélgetnek, hisz valami most megtört köztük. Az biztos, hogy nem komoly, viszont két napja már nincsenek egymásba gabalyodva, két napja alig szólnak a másikhoz, és érezhető köztük a neheztelés, de talán ez a TwitCam-olás átlendítette Őket a holdponton, és talán ez segít nekik újra elindítani a kommunikációjukat – ez bizonyítja az is, hogy rábírták magukat arra, hogy most egy légtérbe kerüljenek.
- Niall hol van? – kérdezem a nappaliban ülő két személytől, akik két röhögésük között a konyha felé mutatnak. Szem forgatva indulok el az ujjak irányában, hiszen néha már tényleg kezd idegesíteni Harry állandó flörtölései, ráadásul úgy, hogy most „Harminckét éves Caroline-nal” jár. Lemondó sóhajom kíséretével lépek át a küszöbön, és rögtön megpillantom a bárszéken ülő barátomat, aki a pultra felkönyökölve támasztja meg fejét, miközben unottan a gabonapelyhét kanalazza. Még ha akarná se tudná leplezni letörtségét: szemeivel a táltartalmát figyeli, de gondolatban teljesen máshol jár.
- Mi van, haver? – Kezeimet vállaira nehezítenem, és kissé rátámaszkodva helyet foglalok mellette. Unottan hümmög valamit, és a kanállal örvényt keltet a tejben, a csendet vagy a nappaliból beszűrődő éles nevetések, vagy a fém és a porcelántányér találkozásának csengése töri meg. – Na, mesélj, mi bántja a lelkedet? – fordulok fél testtel felé, és még véletlenül se akarok rögtön rátérni a lényegre, mert hát hiába is tudom, hogy „mi bántja lelkét”, így jobban meghagyom neki a magánéletét, és ez így sokkal tapintatosabb is.
- Nem fontos – felel színtelen hangon, és egy pillanatra rám emeli tekintetét, de utána ismét visszatér az uzsonnájára.
- Látom, hogy Neked fontos, így nekem is az – mondom határozottan, mert nem szándékozom feladni teóriámat. Plusz tudom jól, hogy Ő is jobban érezné magát, ha valakivel megoszthatja gondjait, ezért is jó az, hogy egy banda vagyunk: itt vagyunk egymásnak, hogy a másik támasza legyünk. És nem mellesleg nekem is könnyebb és jobb, ha az Ő problémáira koncentrálok, mintsem a sajátjaimra. Hisz az ember legjellemzőbb cselekvése ez… ez, hogy inkább foglalkozik a másik bajával, csak ne kelljen a sajátjával. Így legalább egy kis időre nem kell arra gondolnom, hogy mennyire is eltiporták a büszkeségemet, és hogy mekkorát is hibáztam.
- Hát jó – egyezik bele egy hosszú levegőkifújással fűszerezve. - Elmesélem. – A tányérral a kezébe feláll és azt a mosogatóba helyezi, fejével a dolgozószoba felé biccent, mire bólintva követem Niall-t. A faajtó kattan, és ezzel egy időben beülök az íróasztal mögötti forgószékbe, majd Niall is így tesz, csak Ő a szoba hosszával megegyező kanapéra, ami szorosan a zöld falhoz van tolva. Biztatóul ránézek, s szőke barátom kényelmesen szétterpeszkedik, míg a karfára teszi a bal karját.
- Szóval volt ez a kérdés – kezd bele bizonytalanul -, hogy mikor volt életem legelső csalódása, és hogy pontosan kibe csalódtam. – Ismét elhalkul a beszélgetésünk, körmével a bőrhuzatot kapargatja: keresi a szavakat, még harcol az emlékekkel.
- És erre azt válaszoltad, hogy tizenhat évesesen volt az első csalódásod, még pedig egy lányban – fejezem be az eddig tudottakat, és Ő helyeslően bólint. – Kikosarazott? Őrülten szerelmes voltál belé, és megbántott? – Hátradőlve a kényelmes fotelban sorolom a lehetőségeket, hogy könnyebben tudjon válaszolni, de Ő csak megrázza a fejét. Értetlenkedve pislogok rá, hiszen általában ez szokott lenni minden mögött, ám úgy látszik, itt most más dolog áll a háttérben.
- Ez a lány tíz évig volt a legjobb barátom, a testvérem, a legfőbb támaszom és én nagyon szerettem Őt, de kivételesen most szó sincs szerelemből, ez őszinte barátság volt. Szörnyen fontos volt nekem, és bár nem nagyon hiszek abban, hogy létezik olyan, hogy lelki társ, Ő az volt nekem, semmi kétség e felől – mondja halkan, és szemeit egyenesen belefúrja az enyéimbe, így könnyedén kiolvashatom belőle a gyötrődést, az emlékek visszagondolásával hozó fájdalmat, és az igazat, hogy tényleg meghatározó személy volt ez a lány az Ő életében. – Nélküle én egy teljesen más ember lennék most, és Ő ezt nem is tudta, hogy mennyire jó irányba terelt, úgy hogy egyáltalán nem akart Ő megváltoztatni, de csupán a lényével ez tette. Erre ösztökélt.
- És mi történt, hogy… hát, hogy ennyire mély nyomot hagyott benned?  - bukik ki belőlem akaratlanul is, és félve tanulmányozom az arcát. Az arcát, amit most a tenyere takarja el: kezével megdörzsöli szemeit, majd karját lecsapja lomhán maga mellé.
- Minden szó vagy köszönés nélkül elment… Elköltöztek, és engem pedig itt hagyott, és nem adott semmi elérhetőséget – felel elhúzott szájjal, de egy újabb sóhajtás után folytatja: - Érted?! Tíz évig szinte össze voltunk nőve, és még arra se méltatott, hogy elköszönjön, vagy felkészítsen arra, hogy innentől kezdve magamra maradok! – emeli fel a hangját. – Ráadásul senki se magyarázta meg, hogy miért kellett elmenniük, ezért én csak arra tudtam gondolni, hogy én tettem valamit, sokáig magamba voltam fordulva és csak magamat hibáztattam, hiszen más eshetőség nem volt! El se tudom mondani, hogy mennyire fájt, hiszen olyan volt, mintha a saját testvérem hagyott volna el szó nélkül, mintha megtagadott volna! – Szemei immár a keserűség mellett értetlenkedés és düh keverékével szórnak villámokat, ahogy a fájdalmát inkább méreggé alakítja át, és szavai bennem is indulatokat keltenek. Rossz látni azt, hogy legjobb barátod ilyeneket élt át, vagy most is él át újra, Te pedig nem tehetsz ellene semmit. Tehetetlen vagy azzal szembe, hogy eltüntesd a rossz dolgokat, és bár az életben való fájdalmas történések tesznek minket erősebbé, és azzá, akik Mi is vagyunk, azért senki se kívánja azt, hogy ezek megtörténjenek a másikkal, főleg egy olyannal, aki számodra fontos.
- És azóta tudsz róla valamit? – kérdezem a pillanatnyi szünetében, testemmel előrébb dőlök, hogy jelezzem az érdeklődésemet ezzel.
- Semmit… Tíz éve semmit se tudok róla. Még azt sem, hogy hova költöztek – válaszol, szinte hangtalanul, és mérgét újra a helyzetben való alárendeltsége győzi le. – Ez a meghallgatás előtt két hónappal volt – kezd bele vontatottan, s ez idő alatt helyemről felállva, odaballagok a kanapéhoz, és leülök mellé.  – Ő bíztatott, hogy mennyek el – fordul immár felém az egész testével, mire bólintva ösztökélem, hogy folytassa. - Egy hónapig alig mozdultam ki, hiszen tényleg félember voltam nélküle, a gondjaimat senkivel nem tudtam megosztani: a bátyámnak volt saját élete, a szüleimnek meg azért még se mondhattam el, így tényleg csak rá számíthattam, és Ő egyaránt rám, de hogy elment, így kénytelen voltam magamba gyötrődni. Aztán… aztán amikor hívtak az X-Factor-ból, hogy ideje mennem, először nem akartam – sóhajt bele a mondatába, ahogy az arca is most ellágyul -, de aztán már csak azért is meg akartam mutatni, meg hát hiába is mérges voltam rá, és csalódtam benne, tudtam, hogy mennyire szereti, ha éneklek, s Ő meg azt tudta, hogy én mennyire szeretek énekelni.
- És jól döntöttél, hogy végül csak elmentél – mosolyodok el, és örömmel veszem észre, hogy a szája széle neki is kicsit felfelé görbül. Nem tudom, hogy ennek a lánynak milyen mentsége van, de ha akaratlanul is, akkor is egy olyan sebet ejtett szőke barátomon, ami még két év után is fájópontja az életének. Bármi szándéka is volt ezzel a „szó nélkül elhagyom a legjobb barátomat”, nem volt valami jó ötlet, hiszen még rosszabbul sült el, mintha fájdalmas búcsút intettek volna – már ha ezzel egyáltalán védeni akarta Niall-t.
- Azt mondta, örökké testvérek leszünk, és Ő mindig mellettem fog állni – szólal meg ismét elgondolkozva, ám fejcsóválása után kiesik a melankolikus hangulatából, és inkább megrovó hangsúlyban folytatja: - Ezért nem hiszek már abban, hogy vannak dolgok, amik örökké tartanak. De – mutatja fel ujját -, ne legyen igazam… - A szoba ismét elcsendesül, s míg barátom az ölében összekulcsolt kezeit tanulmányozza, én a bal profilját. Már látom, hogy Niall abban csalódott igazán, hogy akit őszinte és igaz embernek hitt, az képes volt megszegni ígéreteit. A helyzetben és a lányban csalódott, hogy hitegette Őt – akár tíz éven keresztül -, majd egy szempillantás alatt eltűnt, s magával vitte a hamis ígéretét. Niall-nek egy világképe rombolódott le ezzel, naivan elhitte a szavait, de ezek után már sokkal kételkedőbbé vált, ami nem minden szempontból lett előnye. Ez a lány valószínűleg ismét megváltoztatta – talán a tudta nélkül, vagy tudatosan – Niall-t...