ll. 20.fejezet(50.)

Drága Olvasóim! <3
Köszönöm a múltkorihoz írt megjegyzéseket, és Summer B.-nek a díjat, majd a hét folyamán azt is kirakom, ha időm engedi! :]
Most, ahogy itt elkezdtem számolgatni, rájöttem, hogy ezen kívül már csak négy fejezet van hátra! "Te Jó Szagú Ég! "Egy hónap múlva már vége, sőt lehetséges, hogy már hamarabb! Ez olyan...durva! :D
S ebből kifolyólag akkor szeretném megosztani Veletek, hogy melyik részek voltak azok, amiket sokan olvastatok az elmúlt 9 hónapban...

A fejezetről annyit, hogy most végre több szó esik az új menedzserről, és remélhetőleg a vége is elég... érthetőre sikerült. :D
Szóval jövőhét hétfőn jön a következő! Köszönök ismét mindent. Nem lehet Nektek elégszer hálálkodni! :]
Puszi, Tyra

Niall:
A másnapunk már sokkal mozgalmasabb, mint amilyen a tegnapunk volt, mivel ahogy a csütörtököt megkaptuk pihenőnek, úgy hajtották be rajtunk a kimaradt időt a péntekin, azaz a mai napon. Stúdió és a menedzsmentek irodája között ingáztunk egész délelőtt, s a gyors munka a novemberi lemezünknek tudatható be, amire a számokat még csak most kezdtük el felvenni. Közérzetem viszont egyre javul, ahogy nem kaptam már 3 napja levelet – attól függetlenül, hogy ettől több időhuzamonként szokott küldeni -, és Zoé is megnyugtatott azzal, hogy megmutatta az Ő levelét, s próbálom jó oldalról nézni az egészet: nem fenyegetett meg életveszélyesen és nem is tört az életemre eddig. Sovány vigasz, de csak ezzel tudom magamat vigasztalni.  
Ahogy ezeken töprengek, hatfős csapatunk az üveggel körbevett, modern és kb. 10 emeletes épületbe tér be. A fotocellás ajtók miatt nincs szükség ajtónyitóra, azonban a magas boltívű hall oldalában található recepcióra már annál inkább. Legelöl Liam vezeti csoportunkat, míg Zayn és a napszemüveggel és sapkával kullogó Harry nem sokra rá leszakadva követik Őt, s mi hárman zárjuk a sort. Louis és Zoé másik kezének fogásából lekövetkeztetem, hogy a nézeteltérésüket – amire igazából csak Zayn mutatott rá még a beszélgetésünk után – sikeresen elsimították, de a banda egyetlen női tagja még így is elhúzott szájjal tanulmányozza a tükörfényes padlót takaró, bordó szőnyeget. Nem kell sok találgatás arra, hogy rájöjjünk: unott ábrázata az itt tartózkodásunk miatt van – ezt már röviden és határozottan kijelentette a kocsiban -, viszont, hogy pontosan miért, arra egyikőnk se tud válaszolni. Kivéve persze Louis-t… Milyen meglepő, nem igaz?! S Ő szentül megfogadta, hogy nem mondja el – legalább is nem Zoé előtt…
- Jó napot! – köszön Liam a recepciós pult mögött ülő, harmincas éveiben járó nőnek. - Bobbie Cross -hoz jöttünk.
- One Direction? – kérdezi bizonytalanul a „Miss Tonkin” kitűzővel ellátott személy, és valamiért viccesnek találom a helyzetet, amint megpillantom a mögöttünk pár méterre kirakott kartont, amin majdnem, hogy ugyan ilyen felállásban virítunk. Igazán remek megfigyelőképesség…
- Igen – böki ki zavartan Liam, s Zayn-nel és Louis-sal együtt muszáj lefelé fordítanunk az arcunkat, hogy a nevetésünk ne törjön ki, hisz mégis csak egy nívós zenei cégnél vagyunk!
- Hatodik emeleten van Mr. Cross irodája, ott előbb a titkárnőjével konzultáljanak – mondja monoton hangon, s Liam biccentve megpördül tengelye körül, amellyel kis híján el nem sodorja a továbbra is magába forduló Harry-t. Hát igen...valaki mindig rossz passzban van, de hát nem lehet mindig minden tökéletes?!
- Na, mozgás – buzdít minket Liam a két ujjával illusztrált lépegetésre, így hátraarcot vágva, mind a lift felé sodródunk. Biztatóul megveregetem az éppen mellém csapódó Harry hátát, majd nem sokra rá a másik oldalára pedig Louis kerül, aki Zoét hátrahagyva Zayn-nel, a sapkás srác vállára teszi bal karját, míg a jobb kezét a zsebébe süllyeszti.
- Van Happnin’? – üti meg a fülemet Zayn jellegzetes mondata mögülem, és hátrasandítva meglátom ugyan azt a mozdulatot, amit az előbb Louis is csinált Harry-vel, csak most Zayn nehezíti alkarját Zoéra.
- Ah… Pedig már kezdtem megörülni, hogy már leszoktál róla… - gúnyolódik szem forgatva Zoé, s cinikus megjegyzésére megcsóválom a fejemet somolyogva, majd újra előrefordulok, hogy minden gond nélkül be tudjak szállni a megérkező liftkabinba, de továbbra is az egyetlen beszélgetésre irányítom a figyelmemet.
- Ha-ha – imitál erősen megnyomva a kezdőbetűket Malik, kezével pedig előretessékeli Zoét. – Kötekedj csak nyugodtan, Morcos kisasszony – vág vissza gunyorosan, ahogy lenéz a Tőle két fejjel kisebb bandatársunkra, ki megnevezése hallatán csak összeszűkíti a szemeit és finomnak nem nevezhető, egyenes ütéssel belevág a fiú vállába. Muszáj megeresztenem egy vigyort, ahogy felismerem a jelenetből Zoét. Mármint a régi Zoét!
- Úúúú… Cica-harc! – sipít fel Louis meglátva a karját dörzsölő Zayn-t és a még mindig lesben álló Zoét, és a liftet betölti a halk kuncogások keveréke.
- Olyan deja-vu érzésem van – szólal meg végre Harry is, és mosolygó hümmögésekkel értünk egyet Vele, s ahogy a teherszállító csengője megszólal, rájövünk, hogy miért is ismerős a helyzet.
- Kísérteties hasonlítás még Los Angeles-ből – mondja ki helyettem is Liam, és míg néhányak arcán a „Tényleg!” jelei bukkannak elő, a másik felének helyeslő bólogatása kíséri a nosztalgiánkat. Los Angeles…A turnénk legelső állomásán annyiféle lehetőségekre gondoltunk, hogy vajon hogyan is fog alakulni a koncertsorozatunk, azonban szerintem egyikőnk se számított arra, hogy majd pont így. Mármint, hogy nem fogjuk tudni befejezni a légvégéig – pedig már csak két ország kellett volna -, és hogy Zoé amnéziás lesz. Akkor még minden más volt: Harry és Caroline még nem volt együtt, Zoé és Louis csak eljátszották a kapcsolatukat, és én még akkor nem kaptam leveleket. Akkor nem volt más gondunk, csak az alaphülyeségünkkel megbirkózni. Félreértés ne essék: szeretem, és még mindig tetszik az életemet úgy, ahogy van, viszont bármennyire is szajkózzák, mind változunk. Azonban akármennyire is hiányzik a gondtalan és felhőtlen élet: úgy, hogy már több mindent átéltünk a többiekkel, ezek csak még inkább összébb hoztak minket.


- Még aludni akarok - dünnyögte csukott szemmel Zoé, és hátradőlt az ágyon. Karjait és lábait mint a macska, úgy nyújtotta ki, így hasán a felső felcsusszant és a fehér hasa bukkant elő. Ekkor figyeltem fel, hogy Zoén nem pizsama, hanem még a tegnapi öltözéke volt rajta. Egyszerre néztünk össze Zayn-nel, s mindketten rosszra gondolva somolyogtunk a másikra.
- Na mi az, kifárasztottak tegnap este? - kacsingatott Zayn, amire muszáj volt felnevetnem, ám ezt Zoéról nem lehetett elmondani. Újra felült, flegma arckifejezéssel illette meg beszólását, majd hirtelen - Louis és Liam kuncogása közben -, mint a macska rávetődött a kreol bőrű barátunkra, aki vele együtt a földre esett, de ez egyáltalán nem zavarta Zoét, és hasba bokszolással mutatta ki nem tetszését.
- Cica-harc - füttyentett Harry, s most Zayn-en volt a sor, hogy megsértődjön a számára lekicsinylőnek ható megnevezésre. Így hát egy könnyed mozdulattal az ágy szélén lévő göndör fiút lehúzta magukhoz, és a jóindulatú verekedés most már három személyessé alakult. Mi természetesen - mintha egy pankráción lennénk -, emelgettük kezeinket buzdítva Őket, és persze a jóízű nevetés sem maradt ki. A két srác kifeküdt, majd felpattanva Zoé a lábát az egymáson lévő vesztesekre tette harciasan.
- Na ki a győztes? - húzogatta szemöldökét Zoé, majd Louis termett mellette és jobb karját fellendítve jelezte a "közönségnek" a bajnokot. Füttyentéssel és éljenzéssel válaszoltunk kérdésére, mire meghajolt és visszatérve a nőies Önmagához, finoman piruettezett egyet és közénk dőlt az ágyra.
- Szép volt Tündérke! - borzoltam fel haját majd Liam-mel egyszerre, mi is elvágódtunk az ágyra.
- Köszönöm, köszönöm  - húzott magához mindkettőnket miközben felöltötte vigyorát.

Miközben az emlékek és a gondolatszálak csak úgy cikáznak a fejembe, a folyosón áthaladva végre megérkezünk a fiatal titkárnőhöz, kit mindannyian egy kedves biccentéssel üdvözlünk, kivéve persze Liam-et, aki ismét a kezébe vette az irányítás:
- Bobbie Cross minden bizonnyal már vár ránk.
- Természetesen – bólint mosolyogva a nő, és ujjával lenyomva telefonján egy gombot, neveinket sorba és hibátlanul elhadarja. – Mehetnek – adja a további utunknak engedélyét, s egy „Köszönjük” elmorgása után, végig megyünk az immár barna szőnyeggel borított folyosón. Két ajtó kinyitása és bezárása után, végre elérünk a „Bobbie A. Cross” névvel ellátottig, végül Liam-et felváltva, Zayn kopog be.
- Üdvözöllek Benneteket, One Direction! – köszönt minket Bobbie az íróasztala mögötti székéből felállva, mi pedig vigyorogva díjazzuk a széttárt karokat és a férfi vehemenciáját. – Foglaljatok helyet. – Kérését megfogadjuk, s a széles kanapén fáradtan dőlünk hátra. Az immár menedzserünkké vált férfi egyenes testtartással és zsebre tett kezekkel kikerüli asztalát, majd derekát a bútordarabnak támasztja és nem éppen leplezetlenül végigmustrálja a középen ülő, rövidnadrágot viselő Zoét, egy mindentudó mosollyal fűszerezve. Összevont szemöldökökkel fordulunk egyszerre a fiúkkal a helységben tartózkodó egyetlen női tag felé, aki csak unott ábrázattal és mellkasa előtt összevont karokkal viseli a rászegeződő szempárokat. Mint a múltkor, most is feltűnő a kettejük között játszódó pillantások, vagy feszült viselkedések, és van egy olyan érzésem, hogy annak is szerepe van, hogy Zoé nem szívesen akart idejönni. A kínos némaságot – amit Bobbie gerjesztett – ugyanúgy Bobbie is törte meg:
- Na – csapja össze a két tenyerét -, Kiosztom a jövő heti és még az eheti teendőket. – Ezután további szó nélkül, asztalának papírtömegében kezd el kutakodni, majd egy kisebb győzelmi kiáltás után sorba osztja a lapokat. Mind egyszerre cuppanunk rá a sorokra, és buzgó olvasásunkat a szoba csendje kíséri, ami elég meglepő, hiszen az egész irodaházban szüntelen a nyüzsgés.
- Nem úgy volt, hogy vasárnapunk is szabad lesz? – kérdezi Zoé a papírt szorongatva, s kérdése miatt jómagam is végigfutom az akkori programjainkon a szememet.
- Úgy volt, de át kellett rendeznem, hogy hétfőn beleférjen egy interjú – válaszol félvállról Bobbie, és Ő is a táblázatokon tarja a figyelmét, ezzel azonban kikerüli a Zoé által küldött, gyilkos pillantásokat.
- Szóltam előre, hogy a vasárnap nem jó, pont az ilyen esetek elkerülése érdekében – mondja Zoé, szinte fogait csikorgatva, míg mi már előretudva a folytatás: nyakunkat is behúzzuk, nehogy rajtunk csattanjon az ostor még a végén. Zoé idegességének az oka valószínűleg az, hogy Kubából a másod-unokatestvérei pont az említett napon fognak megérkezni, és amióta ezt tudja, azóta izgatottan csak Róluk mesél, ezért is értjük meg, hogy miért várja már ennyire Őket. Hisz ellenben a közeli családjához, a másik kontinensen élő rokonai nagyon fontosak számára - legalább is nekem ez jött le az élménybeszámolóit hallgatva.
- Ez van – felel kurtán Bobbie, de továbbra is kerüli a szemkontaktust.
- Ó, nem – rázza meg a fejét rosszallóan Zoé -, nem ez van, Antony! Most szépen lemondod és eltörlöd a vasárnapi programokat, és ahogy ígérted: szabadnapunk lesz! – Kérdőn és egyben megdöbbenve meredünk hol az egyik, hol a másik félre. Egyrészt, hogy miért hívta Zoé Antony-nak, másrészt, hogy mit reagál erre az így hívott személy: Bobbie csupán rápillant a papírja mögül az egyenesen az Ő szemeibe meredő Zoéra, aki erélyes monológja miatt még előre is dőlt ültében.
- Zoé, nem kéne felbuzdulnod attól, hogy mi merjük egymást – kezd bele higgadt hangon, ám a mi szemöldökeink így is az egekbe szaladnak. - Ugyanúgy tisztelettel kell fordulnod felém, mint a többieknek, nem pedig, mint régi cimborák, vagy ahogy most úgy hiszem szerinted: mint ellenségek – fejezi be végül, és szinte ide hallom, ahogy a srácokkal egyszerre kezd el dolgozni a fejünkben az agytekervények. Így minden érthetőbbé válik ezzel az információval a tulajdonunkban. - Bár nem tudom, hogy miért – fűzi még hozzá tanácstalanul, és az eddig ujjai közt forgatott lapot leejti az íróasztalra, de továbbra sem szakítja el Zoéról a tekintetét.
- Pont, hogy Te cseszegetsz engem! – fakad ki megrovóan és egyben vádlón, és kirohanásától még mi is hátrahőkölünk. A fekete tincsei fészkelődése miatt néhol szétnyíltak, így rálátást adva az idegtől keletkezett, kiduzzadt nyaki erekről. Szemei csak úgy izzanak, míg ujjai is görcsbe rándulnak, és még a mellette ülő Louis se kockáztatja meg párja lenyugtatását. Bár az utóbbi napokban Zoé hamar kapja fel a vizet, most még rosszabb az állapota, mint szokott.
- Higgadj le, McKey – parancsol rá és egyben jól artikulálva Bobbie, de még mindig nem emelte fel a hangját.
- Fú, most nagyon visszavágtál – reagál kérésére cinikusan, s teátrálisan az arcához csap, mintha megijedt volna a hangszínétől, vagy az átható pillantásától. Csupán kezdetleges ledöbbenésünk akadályoz meg bennünket a felnevetésben.
- Higgadj le, vagy hagyd el az irodámat – mutat az ajtó felé, miközben le se veszi szembogarait Zoéról. Feszült másodpercekig még tarják a farkasszemezést, aztán Zoé negédesen elmosolyodik és felpattan ültéből, míg mi végig leforrázva figyeljük az eseményeket.
- Ahogy óhajtja, Tanár úr – szalutál gunyorosan, ám mielőtt kilépne a küszöbön, még válla fölött hátraszól: - Nem tudom eldönteni, hogy vajon a férfibüszkeséget letiprása miatt viselkedsz így, vagy valami másért, de kiderítem… esküszöm, hogy kiderítem miért áll szándékodban keresztülhúzni a dolgaimban. – Azzal hangosan becsapja maga után az üvegajtót, otthagyva minket kérdések között őrlődve, amikre nem találhatunk választ új menedzserünktől.

Harry:
Miután a kedélyek lenyugodtak a Zoé kontra Bobbie párbaj után, mi zavartan ültük tovább a megbeszélést, és egyikőnk se tudta, hogy hogyan is kéne viselkednünk. Szégyellnünk magunkat barátunk viselkedése miatt, vagy neheztelni a menedzserünkre, mert felhúzta a barátunkra?! Inkább a köztes utat választottuk, és csak akkor szólaltunk meg, ha kérdeztek – elkerülve a további konfliktust -, ezáltal azonban szörnyen hosszúnak hatott az egész tárgyalás, és az amúgy is rossz kedvemmel meg főképp kínszenvedés volt. Hogy helyesbítsek: nem is rossz a kedvem, hanem lelkiismeret furdalásom van, hisz mégiscsak megcsaltam Caroline-t! És ha még nem lenne elég, akkor az exem unokatestvérével! Milyen ember már az ilyen?! Komolyan, néha már saját magamon se tudok kiigazodni…
- Hé, haver! Minden rendben? – zökkent ki bús gondolataim közül Louis hangja, aki ezzel egy időben lehuppan mellém az épület egyik kihalt folyosóján, és Ő is nekitámasztja hátát a fehér falnak.
- A többiek? – válaszolok kérdésére egy kérdéssel, miközben vállai fölött hátranézek, hogy nyakamat nyújtogatva keressem a maradék három fiút. Bár tényleg kíváncsi vagyok, hogy vajon mivel is tölthetik az autónk megérkezéséig az idejüket, főként témahárítása miatt érdeklődtem.
- Ne terelj, Harry – csóválja meg a fejét sokat sejtető mosollyal a száján, így feladom, s ahelyett, hogy elnézek a feje mellett, inkább a felhúzott térdeimre viszem a szemeimet.
- Vajon mi üthetett Zoéba?
- Harry! – kiált rám, pontosabban az újabb próbálkozásomra Louis, mire kelletlenül felemelem a kezeimet védekezőleg és egy bocsánatkérő pillantást küldök barátom felé. Felesleges további köröket lejátszanom, úgy is én kerülnék ki vesztesen. Így hát nagyot sóhajtva leeresztem karjaimat, majd igyekszem összeszedni a gondolataimat.
- Számodra, illetve számotokra nem rossz hír – bukik ki belőlem azonnal, de bármennyire is halkra sikeredett, Lou még így is meghallotta, amit az értetlen arckifejezéséből következtetek le.
- Gyerünk, Göndörkém, nyögd ki végre. – Unszolása kicsit javít a hezitálásomba, így egy újabb meggyötört sóhajom után elpanaszolom a bajomat:
- Megcsókoltam Adele-t.
- Az énekest? – düllednek ki a szemei rögtön, ám szája sarka kissé felfelé görbül, amiből lekövetkeztetem, hogy tudja kire gondolok, s „olcsó poénját” egy oldalba lökéssel díjazom, amire Ő pedig egy felháborodott kiáltással.
- Louis, én most komolyan beszélek – dorgálom le attól függetlenül, hogy nevetésemet igyekszem letűrnöm, mire egy „Bocsi” és egy újabb kuncogás után megadja magát, és immár komolyan szenteli rám a figyelmét. Ezért is jó barát Louis: tud Ő komoly is lenne, ha látja, hogy fontos az számomra, és Ő mindig meghallgat, bármi történjen is. Rég volt már, hogy folytattunk ilyen beszélgetést, és talán e miatt is esik még jobban az érdeklődése:
- Caroline-nak elmondtad már?
- Nem – rázom meg a fejemet. – Ráadásul pont a csók előtt kaptunk össze…Megint…
- Á, akkor már értem, hogy miért kaptad le a csajt. – Elhúzott szájjal vonom meg a vállaimat tehetetlenségem jeleiként, majd halántékomat kezdem el masszírozni, hátha így enyhülhet a lelkiismeret fordulásom, ám hiba minden: továbbra is szorít a fájdalom. – Szereted Caroline-t? – kérdezi halkan, kisebb csend után, ahogy ráemelem a tekintetemet.
- Igen… - válaszolok hezitálva, de ahogy a gondolatok tovább cikáznak a fejembe, inkább kijavítom magamat: - Vagyis szerintem igen.
- Ne, Harry! Ne gondolkodj rajta! Bármennyire is furán fog hangzani az én számból, de a szerelmen nem gondolkozni kell, hanem érezni! – Végül Louis halványan elmosolyodik biztatásként, s így aprót bólintva jelzem neki, hogy megértettem, majd összevont szemöldökökkel próbálom értelmezni mondatát.
- Te szereted Zoé? – teszem fel most én a kérdést, és most rajtam a sor, hogy kíváncsian keressem a tekintetét. Louis szája széle tovább húzódik, ahogy a szemei is máshogyan kezd el csillogni.
- Igen – vágja rá rögtön, ám lassan ejtve ezt az egyetlen szót, s bár tudtam, hogy együtt vannak, valahogy mégiscsak ezután tudatosult bennem ez az információ. És fura, de örülök nekik: a legjobb barátaim boldogok – bármennyire is érdekes egy párost alkotnak. Különböznek, s bár igaz, hogy a filmekben sokszor hallható, de egészen mostanáig nem hittem el ennek létezését: kiegészítik egymást. 
- Vigyáz Rá – mondom ki végül, annak ellenére, hogy tudom, mondanom sem kell neki. Mégis kikívánkozott belőlem, Isten tudja miért.
- Te meg fogadd meg a tanácsomat, és beszélj Caroline-nal. Ha szereted és Ő is Téged, akkor nem kell parázni! – tárja szét a kezeit mindentudóan, amiért muszáj újra oldalba lököm, csak most már mindketten felnevetünk. Szokásához híven a hajamba túr, kezét pedig két röhögésem között igyekszem elcsapni onnan. 

Már szinte a padlón feküdtünk a másik piszkálásának következtében – amit jóízű és gyermeki kacagásaink és már-már horkantásaink kísérték -, amikor Louis zsebében megrezzen a telefonja, így kénytelenek vagyunk újra ülőhelyzetbe vergődnünk magunkat. Továbbra is vigyorogva halássza elő a készüléket, majd a sorok elolvasása után csak hangtalanul felnevet és megcsóválja a fejét.
- Mi az? – érdeklődöm kíváncsian, és feltűnésmentesen próbálok rálátást nyerni a képernyőre.
- Zoé olyan, mint Te – válaszol, és nem tudom eldönteni, hogy ezt bóknak vagy sértésnek vegyem… Bár belegondolva igazat kell adnom tényszerű kijelentésének, s ebből kifolyólag talán lekövetkeztethetem, hogy hosszútávon mi Zoéval nem lettünk volna jó páros. Ahhoz túlságosan is hasonlóak vagyunk természetileg: mindketten hamar kapjuk fel a vizet, és általában csak Louis tud lenyugtatni Bennünket…
- Csak nem a Bobbie-val való ellenszenvét részletezte?  - tudakolom, attól függetlenül, hogy úgy is tudom a választ, hogy így van.
- Is – javít ki, majd feltápászkodik a falba kapaszkodva és nekem is segítőkezet nyújt, aminek hála egy szintbe kerülünk. – A kocsival forduljunk már Zoé lakása felé, mert kijelentette, hogy Ő nem megy a bandaházába, amíg idézem: „Az az öltönyös hólyag be nem teszi oda többé a lábát.” – Némán meredünk a másikra, majd mindkettőnk szája megremeg, végül egyszerre tör ki belőlünk a röhögés.
- Ez annyira Zoéra vall! – jegyzem meg fejemet fogva, Louis pedig helyeslően bólint meglátásomra. Miután pedig nehézkesen ugyan, de lecsillapodtunk, Lou még biztatóul megveregeti a hátamat, majd a fiúk keresésére indulunk…

Zoé:
Lábaim önálló életet élve járkálnak fel s alá a házamba, a kicsinyke házamba. A nappalim és a konyhám egy helységben kaptak helyet, és csupán két különálló tere van a lakásomnak: a hálószobám és a fürdőszobám. Annak ellenére, hogy az énekesi fizetségünk miatt megengedhetnék ennél nagyobb négyzetméternyit, a szinte egész falat betöltő üvegajtóm, s a mögött lévő hatalmas teraszom kárpótol a helyhiányban, és abban is, hogy két éves itt élésem után se tudom otthonomnak tekinteni. Minden centimétere az én ízlésem alapján készült, a kanapétól kezdve a konyhai berendezésekig én választottam a bútorokat, képek tömege vannak kiakasztva a kiwi-zöld falakra, mégse az otthonom. Hazaérek egy hosszú nap után, fáradtan ereszkedek le a fehér díványra, szemeimmel körbetekintek, de elmarad a kívánt érzés. Az érzés, hogy: Igen! Hazajöttem, itthon vagyok. Nagyot sóhajtva koptatom talpaimat a parkettán, és a dühöm mellett immár a keserűség is felemészti hangulatomat. Mindenkinek szüksége van egy helyre, ahol biztonságba érezheti magát, de eddig sose volt olyan ház, amire bátran mondhattam volna ezt. Se a magyarországi házunkra, se a sheffield-ire, se a dartford-ira, de még a bandaházunkéra sem. Talán túl sokat költöztünk, merengek el reménykedve, hátha erre ráfoghatom a lelki ferdülésemet, de ahogy elsuhanok az előszobai falitükör előtt, rájövök, hogy nem szabad tévhitekben esnem. Ugyanúgy nem jelenthetem ki azt sem, hogy Bobbie miért húzza az idegeimet. Felbosszant! Nem elég, hogy próbálom a kiskapukat éjjel-nappal keresni az Egyetemről való kiiratkozást, még Ő se hagy nyugodni, és ráadásul a lakásomba sem vagyok képes lehiggadni!
Hát mit csináljon ilyenkor az ember? – kérdezem a tükörképemtől, ám lábaim újabb ideges trappolásba kezdenek a helységek között, így hagyom, hogy hol a szőnyeggel, hol a parkettával érintkezzen a mezítelen talpam. Már épp a negyedik kilométert gyalogolnám le a csupán 70 négyzetméteres lakásomban, amikor pont a Tv-t elhagyva, kopogás üti meg a füleimet. Mivel cipő – sőt zokni – nélkül közlekedem, így egyetlen ötletként a bejárt felé sasszézok, s helyessé vált megérzésem, hiszen a tölgyfaajtót kitárva, Louis teste, majd a barátságosan csillogó kék szemei is megjelennek.
- Hoztam kaját – vigyorodik el barátom, és bal kezét felemelve megrázza az ujjai közt szorongató ételes zacskót. Komor hangulatom ellenére is mosolyt csal arcomra, s szó nélkül kitárom előtte az utat, Ő pedig engedelmesen belép, s ahogy elhalad mellettem, rövid csókot nyom számra.
- Nem vagyok éhes – felelem összevont karokkal a már konyhapultomra kipakoló srácnak, aki kijelentésemre lefagy a fehér papírdobozok felsorakoztatásában. Szemöldökei a homloka közepéig szaladnak, hitetlen arcától csak egy kicsi kell, hogy ne törjön ki belőlem a röhögés, ám valahogy csak sikerül az önkontroll.
- Na, ez az a mondat, amit soha nem gondoltam volna, hogy valaha is fogok hallani a Niall és a Te szádból – mondja ki végül elképedésének okát, és szem forgatva ugyan, de hangtalan nevetésem csak kibukik az ajkaim közül. Néma párbajunknak - mely a farkas-szemezés kereteiben történik – győztese a hím egyed, így egy dacos fújtatással leülök a háttámla nélküli székre és érdeklődést szimulálva méregetem a gőzölgő ételhordozókat.
- Hölgyem – mutat végig az öt dobozon, majd a legelsőt két kézzel felemeli a vállai magasságába, és teátrális mozdulatokkal konferálja be a középpontba kerülő ételcsodát: -
China Chick, azaz a „Cípőz cirke” – imitál kínai akcentust, amit már egy hangos felnevetéssel díjazok.
- És nem macka? – szállok bele elkezdett játékába, ami neki nagyon tetszik: szemei pajkosan felcsillannak, mintha csak cukorkát lóbálnék egy éhes óvodás előtt.
- De, de! Macka ez! – vágja rá kuncogva, és már ennek gondolatától is elborzadok, ezért bárgyú vigyorral csóválom meg a fejemet.
- Itt nem lehet lenní macka a kaja – rázom tovább kobakomat, és már az se érdekel, hogy a hajam a szemem elé hullik, vagy néhány hajszál a számhoz tapad, hisz így legalább eltakarhatom a száz wattos mosolyomat.
- Ja! – emeli a szájához tenyerét színpadiasan „kínai Lou”. – Akkor cirke – vonja meg a vállát komolyan, de nem telik el pár másodperc se, és kitörik mindkettőnkből a röhögés. Hihetetlen, hogy képes elfeledtetni minden bajomat, merengek el magamba, ahogy tekintetem a nevetéstől mozgó mellkasától, egészen az arcizmai miatt összébb szűkített szeméig halad. Miután azonban az ujjaim közé kerülnek a fapálcikák és legyűrjük az első falatokat, gondolataim ismét az eddig jártakon kezdenek el cikázni, s képemre is kiülhetett ez, mivel Louis-nak is feltűnik hangulatváltozásom:
- Ne idegeskedj folyton, eddig nem voltál ilyen.
- Tudom – értek vele egyet keserűen, a fapálcika végével az egyik krumplit tologatva kerülöm azt az átható szempárt.
- Olyan feszült és frusztrált vagy – mondja Louis minden burkolás nélkül, ám sajnos igazat kell, hogy adjak neki. - De nem tudom eldönteni, hogy vajon az Egyetem és a nagyszüleid miatt, vagy esetleg…
- Vagy? – kapom fel rögtön a fejemet a szembe ülő fiúra, aki egy sokat sejtető mosollyal a képén, inkább oldalra néz. – Louis?
- Hm? – Szájába egy újabb zöldségdarabot dob bele, de onnan a széles mosoly még a rágás közben sem lankad, szemei pedig ismét felcsillannak. De most valahogy mégis másként.
- Louis William Tomlinson – prüszkölőm teljes nevét, de nemhogy megfélemlíteni nem tudom ezzel, még nevetésre is ösztönzöm. – Fejezd be, amit elkezdtél! – parancsolom kislányos hisztériával, ahogy tekintetemmel követem alakját: az immár üres dobozával együtt feláll a székről, és a mosogató alatti kukába dobja azt, majd kifordul felém és miután derekával megtámaszkodott, lábait és karjait is keresztberakja. Arcán továbbra is ott virít a vigyora, de se befejezéssel, se magyarázattal nem jutalmaz meg, így én is felpattanok helyemről és szorosan elé lépkedek. Azonban ahogy vigyorgásához társul a jelentőségteljes szemöldök felvonása, az én arcizmaim ellazulnak és döbbenten fogadom a felismerést.
- Ehh… - Csupán ennyi jön ki a számon, miközben zavaromba oldalra biccentem a fejemet s megvakarom a tarkómat. Szándékosan kerülöm a kék szeműt, aki szüntelenül tartja a vigyorgó képét és a mellkasa előtt összefont karokkal lévő testtartását. Félve emelem vissza tekintetemet Louis-ra, akinek látszólag cseppet sem okoz kellemetlenséget a kialakuló helyzet, mi több még élvezi is! Végső ötletként tenyerembe temetem piruló arcomat, és egyszerűen nem hiszem el, hogy már megint zavarba tudott hozni!
- Nyugi. – Hangja semmi megvetést nem tükröz, kedvesen cseng ez az egyetlen szó a füleimbe, majd ujjai ráfonódnak a két csuklómra és azokat elhúzza eddigi helyükről. Sápadt és az övéi mellett törékenynek tűnő kézfejeimre két lágy puszit nyom, amitől az egész alkaromon végigfut a hideg, ezzel pedig libabőrt hagyva maga után. S hogy Lou észrevette testem válaszát érintésére, lélegzetvisszafojtva várom Louis reakcióját, ami nem is marad el oly soká: íriszeivel feltekint rám, és féloldalasan elmosolyodik, ami miatt én is bátortalanul így teszek. Teljesen kicserélt, döbbenek le magamba, én nem így szoktam viselkedni egy férfi közelségére! Viszont… nem bánom…
Testével felegyenesedik és ismét csak pár centi a köztünk maradt távolság. Lenéz rám, és akaratlanul is kiszökik belőlem egy sóvárgó sóhaj, miközben szembogarai előbb az enyéimbe fúródnak, majd lejjebb vándorolnak. Arcát közelíti felém, és a célpontként kitűzött helyet lepecsételi szájával. Szemhéjamat ösztönösen lehunyom, hogy jobban az érzésre koncentrálhassak, hogy jobban Rá koncentrálhassak. Nyelve bejutásért könyörög, ajkaim szétnyílásával pedig meg is adom az engedélyt, és együtt kezdenek el mozogni. Szívem a torkomba dobog ütemtelenül, s csak egyre gyorsabban ver Louis bódító illata mellett. Kezei gerincem vonalán végigsiklik, letelepszenek a derekamnál és szorosabban magához von, miközben csókunk egyre csak szenvedélyesebbé és szenvedélyesebbé válik. Karjaim tehetetlen állapotukból kizökkentve felvezetem a mellkasán simítva, amíg el nem érem a nyakát, s ott a selymes hajába túrok, ami miatt mosolyt csalok ki belőle. A vezetői énem ekkor újra vissza talál hozzám és a hálószobám felé kezdem el húzni, de szája cirógatása nem szűnik meg az enyémen. A küszöbön áttérve óvatosan végigfektet a franciaágyamon, karjai között úgy érzem magam, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék, akivel csak figyelmesen lehet bánni. Puha ajkai az arcszélemnél végig halad, majd a nyakamra tér át, ahol forró csókokat szór rá, s amiket továbbra is csukott szemekkel élvezem, hangos levegővételek mellett. Pólója szélét két oldalról megragadom, majd türelmetlenül felfelé húzom, s amíg egy kicsit eltávolodik tőlem, könnyedén le tudom húzni róla a ruhadarabot, amit eldobok a szoba egyik szegletébe. Felettem térdepelve hagy helyet, hogy én is felülhessek kicsit, és ahogy újra csókba forrunk, most rajta a sor, hogy leszedje rólam a fölös darabot. Újra fokozatosan rám nehezedig, újra belesüppedek a puha ágyba, s bőröm felforrósodik karomon végzett lassú simítása miatt.
- Szeretlek – búgja ajkaimba, aztán könnyed csókokkal cirógatja tovább a testem pontjait. A lelkem valahol fent repeshet már a boldogságtól, izmos vállait megfogva húzom vissza, hogy egy vonalba lehessünk, s hogy újra megízlelhessem csókját.
- Én is szeretlek – felelek a szemeibe nézve, majd vállaiba kapaszkodva sodródunk tovább együtt az élvezet árával…