24. fejezet helyett

Drága Olvasóim!

Elsősorban köszönöm, hogy azért még mindig hagytok megjegyzést nekem! Nagyon, nagyon sokat jelentenek számomra! :]
Másodszor pedig amint a bejegyzés címében is kiderül, hogy nem fejezetet, hanem mást hozok most Nektek. Mivel nem volt időm a rész írására, egy pályázatra való novellámat szeretném most megosztani Veletek, hogy azért ne maradjatok olvasnivaló nélkül. Első ilyen versenyre való jelentkezésem, eddig még nem próbálkoztam vele, szóval nagyon örülnék, ha kapok erről is véleményt, mert sok apróbb történet kering a fejemben, ami azonban nem elegendő egy blog megnyításához. Legyen az One Direction témájú, vagy a fiúk nélküli.
Titeket érdekelne? :]

Puszi, Tyra

Ui.: A pályázatra ha valaki szeretne még jelentkezni, az ITT talál bővebb információt.

Hope, azaz remény

Fáradtan ereszkedek le az bőrfotelbe, mely a maga hivatalos stílusában kontrasztosan magaslik a többi berendezéssel szembe. Az egész helység maga a káosz, az összevisszaság, s mégis pontosan e miatt képezik az egységet. Az egységet, amit ebben az épületben dolgozói is jelentenek.
Tekintetem átsiklik a falra erősített antik tükörre, bohém kinézetét a körülötte feltekert neonlámpának köszönheti, s amibe belenézve egy barna hajú lányt vélek felfedezni. Fehér nyári ruhája hanyag ülésében rendezetlenül terül szét az ülőalkalmatosságon, ám a tökéletes képet csupán téli csizmája rontja el, ami viszont az egyedüli, mely megfelelő a kinti időjárásnak, december lévén.
Egyáltalán nem vagyok se nem tökéletes, se nem megszokott jelenség a társadalomba. Ám talán éppen ezért vagyok ide illő. Valahogy az emberek mikor rám néznek, mindig azt gondolják rólam, hogy egy átlagos teremtés vagyok, ki biztos szebbnél szebb emlékekkel bír, miközben mindennapjait egyetemistásként vagy szorgalmas és normális munkaerőként éli. Az igazság azonban messze áll ezektől: gyakran nem is hisznek nekem, mikor közlöm velük, én igenis tetováló művész vagyok. Mert bizony, mi mindnyájan művészek vagyunk. A csőlátásúak csak úgy tekintenek ránk, kik össze-vissza varratják magukat pillanatnyi ötletből vezérelve; s kik egy-egy ilyen alkotást szeretnének bőrükön látni, azok is csak kedvtelésből, vagy felvágásból csináltatlan. Bevallom, vannak ilyenek is, de igazából más miatt érzik az emberek azt a késztetést, hogy hozzánk forduljanak. Mi magunk vagyunk a saját történetünk, a fontos elemekre pedig muszáj, hogy emlékezzünk, ez csak megerősít minket. Önön hibákból tanulunk; átéltük és túléltük a sorsfordító eseményeket, erre pedig az ember legyen büszke, s mutassa meg, mind magának, mind másoknak, hogy mikre is képes Ő, s hogy sose szabad feladni a reményt. Bármi is történjen, mindig van kiút.
Az én kiutam hét hónappal ezelőtt érkezett, ennek a tetováló szalon vezetőjének a személyében, Eric-ben. Mint minden tetováló művésznek, nekem is nehéz múltam volt. Ám nem kicsapongó életet éltem, s nincsenek zűrös dolgaim se. Igazából pont az baj, hogy nincsen semmim se, főként családom nem. Tévedés ne essék: elméletileg nem illene rám az árva titulus, gyakorlatban annál inkább...
Minden három évvel ezelőtt kezdődött, mikor szüleim a boldog életemből egyik napról a másikra kiragadtak - és azóta se láttam Őket viszont. Egyedül kellett boldogulnom, s nem is akárhol: Afrika déli részébe küldtek. Döntésük okát mai napig homály borítja – s az is, hogy élnek-e még, vagy sem -, onnantól kezdve pedig nem találtam újra magamra. Itt, Angliába kellett hagynom mindenkit, és úgymond saját magamat is. Viszont annyi szerencsém volt, hogy bíztam, hittem és reménykedtem, miszerint ismét visszatérhetek szülőföldemre, s két és félévnyi tervezés – és majd’ egy hónapnyi buszozás – után így is lett. Csupán annyi bökkenővel, hogy semmim és senkim nem volt már itt. Régi ismerőseim addigra már nem voltak addigi lakóhelyükön, s bár hivatalosan hazaérkeztem, mégse voltam itthon - ismét csak egyedül voltam. Aztán Eric felkarolt, kinyilvánított tehetségesnek egyik falfreskómat látva, és azóta hatalmas hálával tartozok neki, hogy végre megtaláltam a helyemet. Még ha az egy több stílusokkal büszkélkedhető tetováló szalon is, viszont annál nagyobb ismeretséggel és névvel ellátva.
A szalon két részből áll igazából: a földszint, ahova érkeznek a tetkókat akarók, s ahol nekik az akaratuk végbe is mennek; majd a fenti rész, mely inkább nevezhető egy terasznak a nyitott, korláttal ellátott tulajdonságával, s ahol most én is tartózkodom.
Lentről egy társam épp végzi a munkáját - a tetováló gép és a tű folytonos kattogásának hangja szinte már természetesnek hat számomra, s egyáltalán nem nevezhető zajnak, vagy idegesítő tényezőnek rövid szünetem alatt. A monoton zúgást a bejárati ajtó felé szerelt csengő szeli ketté, ami jelzi a bent lévőkkel: újabb kuncsaft érkezett, egy újabb történetet hozva magával, mit valószínűleg meg is oszt velünk. Talán ez is lehet az oka, hogy szeretem ezt csinálni. Annyi ember fordult már meg itt, annyi különböző élettörténettel és érzésekkel kísérve, amikre soha nem gondoltam volna, hogy valaki ezeket mind át is élte, mi több: ki is bírta.
Pillantásom újra a tükörképemre esik, s ellenben munkatársaimtól, én azért mégse tartozom a megszokott művészek közé. Bőröm nincsen végig eltakarva festékkel, megfejthetetlen jelekkel és emblémákkal, csupán azokat örökítettem meg, amik tényleg fontosak, tényleg mérföldkőként hatnak eddigi életembe. S még így is huszonnégy tetkót tudhatok magamon, mindazonáltal tíz centiméternél nagyobb nagyságút soha nem akartam. Egy, mely éppen a könyököm hajlatán díszeleg, jelképezi ezt a helyet, pontosabban ennek a szalonnak logóját, ami az emelet falára is fel van festve. Többszörös nagyítással és csinosítgatással kapta meg mostani kinézetét az egész falat betöltő, sötétzöld kontúrú kép. Újra és újra feltérképezem az összes irányból beérkező indákat, azoknak a kanyargós útjukat, míg végül középen egybeforrnak, s amiből egy hatalmas sas születik meg, szétnyílt szárnyakkal. Ezek vagyunk mi: mind máshonnan jöttünk, ám összefogásunkkal eggyé váltunk, erősek lettünk. Erősek, akár a sas.
- Shanon S. Sherard-hoz jöttem, illetve Őt keresem – hallom meg a földszintről nevemet, pontosabban tetoválósként megismert nevemet, amit még a tanuló titulust elhagyva, Eric talált ki nekem. Fülembe cseng még most is akkori beszéde:
- „Minden művésznek kell, hogy legyen egy álneve, ami mögé bátran elrejtőzhet. Hiszen az írók is gyakran járnak inkognitóba, akkor mi miért ne?” – S így lettem Lori Siggers-ből Shanon S. Sherard.
- Mindjárt szólok neki – válaszol Eric az imént érkező kuncsaftnak, és a lépcsőfokokon való talpdobogásokból pedig arra következtetek, hogy szokásos felkiabálása helyett személyesen jelenti be a férfi érkezését. Lustán követem szememmel felérkező, majd’ két méteres, fürdőruha modelleket megszégyenítő testét – amit most egy farmer és egy kék póló takar el -, naptól kiszőkült, égnek álló haját, sármos arcvonásait, igéző kék szemeivel kiegészülve. S végül teljes egészében a férfit, ki előtt nők százai hevernek – persze csak azok, akiket nem zavarja egykori tanítóm karjait betöltő tetoválásai -, ám én mégis apám helyett apámként tekintek rá, hiába is a korkülönbség alig nyolc év.
- Ki az? – Fejemmel lefelé biccentve jelzem, hogy kinek is a személyazonosságára vagyok kíváncsi, miközben megvárom, hogy végre teljesen a fotel elé érkezzen Eric. Zavartan beletúr így is kusza frizurájába, majd íriszei ismét enyéimbe fúródnak. Muszáj hátrahőkölnöm bizonytalanságától.
- Egy híres ember – böki ki vontatottan, én pedig azonnal talpaimra ugrok, hogy megleshessem a betévedt párát, ki megjutalmazott minket jelenlétével, helyesbítek: ki engem, illetve Sharon S. Sherard-ot keresi. Mielőtt azonban egy lépést tennék, Eric egy könnyed mozdulattal visszahúz, azzal a lökettel pedig ismét arra eszmélek fel, hogy újra ülőhelyzetben vagyok a fotelban. Most rajtam a sor, hogy elbizonytalanodjak.
- Ha engem keres, akkor gondolom vár rám – suttogom, tudván, hogy a nyitott bel térnek köszönhetően meghallhatja beszélgetésünket, hacsak nem csökkentem a hangerőt. Jelentőségteljes pillantásom követi ésszerű következtetésemet, ám céltalanul: Eric inkább a padlót részesíti a figyelmébe, helyettem.
- Mégis mennyire és mitől híres, hogy szerinted itt kell, hogy tarts? – érdeklődök, s számat egy fáradt sóhaj hagyja el az akaratom ellenére is. A „Strong Eagle” tetováló szalonba már több ismert embert is befordult, és tudtommal egyikre se törtem rá a rajongásommal, vagy bármiféle hisztériával, mi több: még semlegesebb voltam velük, mint egy átlagos emberrel. Hisz’ ismertségükből adódóan más tetoválni akarókkal szemben, nem szívesen osztják meg másokkal titkaikat, és az életükben megtörtént dolgokat. Bizalmatlanságuk pedig valahol érhető is.
- Ismered – felel kurtán Eric az előbbi kérdésemre, szemöldökeim pedig összeugranak egy vonallá a kijelentését hallva. Logikáját nem igen értem, hiszen ha híres ember, akkor valószínűleg én is ismerem. Ezért is híres…
- Elárulod, vagy magamtól jövök rá az illető nevére. – Burkolt fenyegetéseim általában hatásosak szoktak lenni Eric-kel szemben. Szem forgatva veszi tudomásul reagálásomat, s hogy testbeszédemből is eltökéltséget és határozottságot sugalljak, karjaimat magam előtt összefonom. Hiába is, hét hónap, az hét hónap: Eric meglágyulni látszik.
- Inkább nézd meg magad – leheli alig hallhatóan, s engem sem kell kétszer kérnie: nesztelen és kimért léptekkel közelítem meg a korlátot, hogy fentről megleshessem a gyanútlan kuncsaftot, aki ugyebár egy híres ember...
Fokozatosan gyorsul fel a szívverésem, minél közelebb érek a kijelölt ponthoz, az adrenalin szintem a gyermeki játékot felismerve csak még inkább magasodik. Mialatt főnököm száját elhagyja egy lemondó sóhaj, én óvatosan térdeimre ereszkedek, és úgy lopózok tovább. Nyakamat meresztve végre átlátok a kovácsolt vasrácsok között, megduplázódott látóterületemben pedig egy új személyt vélek felfedezni. Háttal áll nekem, figyelme a falfreskókra szentelődnek, ezáltal pedig utat engedve a szabad feltérképezésnek. Széles vállakat tudhat magáénak, testmagasságát innen fentről nézve 175-180 között saccolnám, majd ahogy fejéről lehúzza a pulóverének kapucniját, megmutatkozik a látszólag frissen nyírt barna haja is. Első ránézésre egészséges és jó kiállású férfinek tűnik, ám arcvonásainak hiányába még képtelen vagyok behatározni személyazonosságát. Azonban néma kérésem beteljesül, ahogy lassan megfordul, arca feltárul előttem, és a felismerés könyörtelenül sújt le rám:
- Liam Payne – suttogom magam elé meredve, s azzal egy időben kábultan helyezem át testsúlyomat. Egyrészt, hogy kikerüljek az Ő perifériás látóköréből, másrészt, hogy összegörnyedten lehuppanhassak a fenekemre, máskülönben félő, hogy nem tudnék megállni térdeimen. Mellkasom kíméletlenül húzódik összébb és összébb, ahogy az emlékkockák is sorba pörögnek le szemeim előtt. Lesújtott énem nem a rajongás miatt van, nem. Nekem Ő sokkal többet jelent, mint egy tehetséges és jóképű énekes, akit világszerte ismernek. Hiszen nekem Ő volt az első szerelmem… Az egyetlen szerelmem, kitől három évvel ezelőtt elszakítottak, otthagyva nála egy darabomat, egy részemet, ezáltal pedig önmagamat is. Miatta nem adtam fel, miatta maradt fent bennem a remény. A remény arra, hogy újra láthatom Őt. S mikor visszajöttem Londonba, azzal kellett szembesülnöm, hogy belőle lett valaki, aki milliók kedvence lett, befolyással és névvel. Míg én maradtam egy senki, talán még annál is kevesebb, szülők és otthon nélkül. Féltem elé állni újra, féltem szemébe nézni, s most három év elteltével itt van, itt van és láthatom Őt élőben.
- Elküldjem? – húz vissza a felszínre Eric aggódó kérdése. Fáradtan fordulok hátra felé, ki időközben mögém ülve várta, hogy lerendezzem kezdetleges sokkomat magamba.
Elküldeni, az lenne a legjobb döntés? Végre láthatom Őt személyesen, végre meg van rá az esély, hogy normálisan is – ha más nem - elbúcsúzhassak tőle. „Nem szabad, hogy a félelem irányítson minket.”
Megerősítésként rásandítok vállamon díszelgő tetoválásomra, mely előbbi kijelentésemet állítja. Megmagyarázhatatlan belsőlöketet ad ez nekem, olyan, mintha az összes végtagomba erőt sugározna ez a rövidke mondat. Felszegem államat, felegyenesedek állásomba és eltökélten válaszolok egykori szőke hajú tanítómnak:
- Nem. Lemegyek. – Majd reagálási időt se hagyva fordulok rögtön a lépcsőhöz, mély levegőt veszek, s lassú mozdulatokkal veszem be az első fokot. Aztán még egyet, és még egyet, miközben szemeimet le se veszem az immár ismét háttal álló fiúról. Közeledvén a földszínre jobban és jobban kezd el verni a szívem, izgatott vagyok, bár akaratlanul is bennem lappang még a félelem. Nem hiszem, hogy szerette volna, ha ilyen sorsa jutok, merengek el a lépcsőzés közepette. Fejben végbement összehasonlításomban rájövök, hogy mindenszempontból Ő győzött, a külön töltött idő míg Liam javára vált, addigra nekem mintha csak rontott volna. Halkan mögé lépek - ekkorra már a torkomba megjelenik a lüktetés is -, forog körülöttem a világ és szédülök, majd kezeim maguktól nyúlnak a fiú vállai felé, hogy jelezzem ittlétemet, ugyanis hang nem jön ki számon. Remegő ujjaim finoman érintik meg pulóverrel takart testét, majd figyelem, ahogy miattam összerezzen. Oldalra kapja fejét, mikor pedig ismét, hosszú idők után belenézhetnék csillogó barna szemeibe, valami történik.
Sötétség.
Mindent a fekete ural, felfokozott érzékeim hirtelen nem képesek újra működésbe lépni Liam-nek köszönhetően. Végül a tudatomig eljutnak a hangok, a szavak és kérdések, de az összezavart elmémben normális utat törni csak Eric tiszteletet követelő baritonja képes.
- Semmi pánik, nincs baj! – Elhalkulnak az értetlenkedések, Eric az egyedüli szónokoló. – Bizonyára a szomszédban lévő építkezésen kivághatták a biztosítékot. Hányan vagyunk bent?
- Én, azaz Joe, George, Sharon és az Ő kuncsaftja. Az enyém az előbb ment el – válaszol a legidősebbik munkatársunk – nekünk csak Joey -, mialatt én próbálom értelmezni a történteket. Annyi még tudatosul bennem, hogy az előttem álló kapaszkodót keresve megfogja a karomat, bőröm felforrósodik érintésére, s hiába is rég volt a mi szerelmünk, minden mozdulata ismerősként köszön vissza.
Van, ami sose változik – jut eszembe újabb magamra varratott idézetem, aztán lehunyom szemeimet, hiszen teljesen mindegy már. Így is, úgy is a feketeség vár rám, hála a téllel párosult koraesti sötétségnek, ami által kintről se érkezik be fényforrás.
- George és Joe, menjetek át a munkásokhoz és kérdezősködjetek, addig én a fenti generátort próbálom megkeresni – utasítja tovább Eric, biztonságot és talpraesettséget sugalmaz még odafentről is. – Shar – szólít meg végül -, Ti maradjatok, mindjárt megoldódik ez a világítási probléma és már csinálhatod is a tetoválást. Elnézést Liam a kellemetlenségért.
- Semmi baj – tör fel mellőlem a hangja, gerincem vonalán végigfut a hideg különleges hangszínének hála. Egy érzék kilőve, további négy felerősödve.
Tompán még követem Joe és George mozgását, az ajtó nyílását és zárását, a plafon felől érkező Eric öles lépteinek dübögését és egy újabb ajtó becsapódását, aztán ismét felveszi a hely azt az idegesítő csendet, ami itt csupán nagy ritkán található. Azonban én csak arra tudok összpontosítani, hogy ujjai továbbra is fedetlen karomon tartózkodik, s hogy alig egy méterre állt tőlem Liam.
- Talán elbotorkálhatnánk a közeli kanapéhoz – szólalok fel félénken, s félő, hogy cincogásom nem biztos, hogy halló fülekre talált. Fogása egyszer csak megenyhül, talán neki most jut el tudatáig a felállásunk, majd óvatosan leereszti karját, ám ujjbegyei még lágyan végigsimítanak eddigi tartózkodási helyükön. Zubog a vérem, nyomottnak érzem magamat minden kettőnk között történő kapcsolattal újra találkozva.
- Követlek – válaszol kurtán, tenyere most a csuklómat keresi ki, aztán kicsit meg is rántja azt, hogy megadja az engedélyt az indulásra. Csizmám talpa siklik a parkettán, a szabad kezemre támaszkodok a tárgyak kitapogatásának illetően, mígnem elérünk az előbb említett bútorig. Ott mindkettőnk száját egy megkönnyebbült sóhajt tör magának utat, akaratlanul is. A némaságot a kintről behallatszódó egy-egy elhaladó autó zúgása töri meg pár pillanatra. Testem már nem remegéssel reagál közelségére, csupán a tanácstalanság köde lepi el elmémet. Nem hiszem, hogy tudja, ki vagyok, a sötétség megakadályozta a felismerés lehetőségét. Talán a sors most az én kezemre játszik? Először történne ilyen velem…
- Amúgy – zavarom meg a csendet bizonytalan szavammal, de arcának körvonalai arra engednek következtetni, hogy figyelmét rám szenteli, így tovább folytatom: - Sharon S. Sherard vagyok. – Bátortalan mosolyomat bár nem láthatja, mégis előbukkan a szám szélén.
- Tudom – nevet fel halkan, majd még gyorsan hozzáfűzi: - Én pedig Liam Payne, és kezet is fognék, ha tudnám, hogy hol is vagy pontosan. – Most rajtam van a sor, hogy egy nevetéssel díjazzam mondatát. Valami azonban motoszkált bennem, egy kérdés, melyre sehogy se tudtam válaszolni idáig, kíváncsiságom pedig nagyobbnak bizonyul, mint jelent helyzetben az ép eszem és az illedelmességem.
- Megkérdezhetem, hogy miért engem választottál ki? – Szinte hadarok, testemmel pedig felé fordulok – már amennyire be tudom határolni, hogy hol is van Ő. Érdeklődésem szerintem jogos, hiszen ha nem tudja, hogy én vagyok az, aki három évvel ezelőtt otthagyta Őt az érzéseivel, és nem ezért akart megtalálni engem, akkor miért ezt a személyemet tüntetett ki bizalmával, miszerint én vagyok az, aki jó tetoválást készít számára. Nincsen még olyan városi hírem, hogy eminensnek vegyek egy konkrét „Sharon-t keresem” megszólalást.
- Az egyik barátom - azt hiszem nem meglepő, ha azt mondom, Harry Styles -, volt nálad, és Ő ajánlott Téged – válaszol egyszerűen, s bár rögvest eszembe jut a göndör hajú srác és annak sajátos félmosolya, egy valami még mindig nem hagy nyugton, még mindig motoszkál a fejembe.
- Miért? – Egyszerű kérdés, de lényeges. Miért én? Miért pont én? Talán ez is a sors számlájára írható?
Liam azonban nem mond semmit, olyan, mintha csak a szavakat keresné, amivel magyarázkodhatna vagy diplomatikusan felelhetne, pedig nekem nem magyarázatra van szükségem, hanem válaszra.
Ugyanúgy, mint annó neki is – sújt le ismét egy újabb felismerés.
- Ez kicsit bonyolult – sóhajtja végül, és látni vélem, amint fáradtan nekitámasztja fejét oldalról a kanapé támlájára. Hangjából hezitálást hallok ki, letörtséget és gyötrődést, bennem pedig egyre jobban felerősödik a tenni akarás, a segítség.
Kettős érzések közepette kutatom fel kézfejét, ami a hozzám közelebbi térdén pihen, hogy aztán biztatóul rásimíthassam tenyeremet. A testi kontaktus néha többet segít, mint a szó, hiába mond akárki, akár mit is.
- Tudod, hogy bennem bízhatsz – bukik ki belőlem akaratlanul az, amit régen annyiszor ismételtem neki, ha nem tudott dönteni. Ajkaimba harapva és összeszorított szemekkel büntetem saját magamat meggondolatlanságomért, és hogy ennyire képes volt rajtam eluralkodni az érzéseim. Abba pedig még bele se merek gondolni, mi lesz, ha egyszer ismét visszakapjuk a látásunkat. Ám amíg nem, addig szeretném kihasználni pillanatnyi helyzetünket és a lehetőséget, hogy ismeretlenül beszélgessünk el.
- Ez kicsit hátborzongató – mondja újabb másodpercnyi szótlanság után, ami után szégyenérzettemmel kísérve húzom el kezemet az övéjéről. Hisz’ számára még mindig egy vadidegen vagyok!
- Ne haragudj – szabadkozom rögtön.
- Jaj, nem az! – kap előbbi végtagomért – amit nagy megdöbbenésemre még meg is puszil -, mintha még jót is szórakozna pironkodásomon, majd visszahelyezi eddigi helyére azt. – Csak egyrészt volt egy ismerősöm, aki mindig ezt mondta nekem, másrészt nem is láttalak még jóformán, és úgy kérsz a bizalomra – magyarázza meg kijelentését, de én csak hümmögve tudok reagálni rá: kábultan ragadok le annál a monumentumnál, mikor csókkal jutalmazta meg kézfejemet.
- Attól még bízhatsz bennem… Bár az is igaz, hogy nálunk nincs orvosi titoktartás, azonban egyfajta pszichológusként szolgálunk mi, mi a tetováló művészek – mentem meg a még menthetőt, a végéből azonban büszkeségem is kihallatszik. Büszke vagyok arra, aki vagyok, idézem fel újabb tetkóm egyikét, és a sötétség ellenére is az oldalam felé pillantok.
- Tudom – ért egyet velem, s hiába nem láthatja: az értetlenkedés arcomon újra felélénkül, amire Ő is rájöhetett, mert ismét még gyorsan hozzá teszi: - Ezért is vagyok itt.
- Pontosan mit is mondott Neked Harry, rólam? – kíváncsiskodok tovább, kicsit játékosra véve a formát. Mind amiatt tartom Őt szóval, hogy tisztuljon a kép, mind amiatt, mert továbbra is szeretem hallgatni Liam-et - már csak a beszédhangját is.
- Elmesélte, hogy meghallgattad Őt úgy, hogy utána nem ítélted el semmiért, miközben az se egy utolsó szempont, hogy amiket elmondott neked, azokkal nem találkozott szembe a következő újság címlapján.
- Honnan hiszed, hogy nem csak később futok össze egy újságíró barátommal? – vágok közbe, ám még hangomról is lerí, hogy mosolygok. Meg akarom törni a feszültséget, és ismerve Őt, a cinikusságom a leggyorsabb erre. Amit bizonyít hangtalan nevetése is.
- Azt mondta érzi, hogy megbízhat benned, és ráadásul láttam az általad készített tetoválását is, és tudván az Ő történetét, el kell, hogy ismerjem, nagyon is találó volt az általad választott embléma. – Dicsérete külön jól esik, nem beszélve arról, hogy ebből le tudom következtetni, hogy a Styles fiúnak is tetszett a munkám. A két madár, akik kiszabadultak a kalitkából, merengek el erről a bizonyos munkámon.
- És mi a Te történeted? – kérdezem meg suttogva, s én is oldalra döntöm fejemet a táblára. Bár sötét van, egymással szemtől szembe fordulva ülünk és próbáljuk a másik körvonalait behatárolni és feltérképezni.
- Az kicsit hosszú lenne – felel vontatottan Liam.
Tudom jól, mondom magamba, mialatt hümmögök egyet reagálásként. Ismerem már Őt és történetét, de hát Ő nem tudhatja, hogy az utóbbi három évének történetére gondoltam. Az alatt minden bizonnyal több mindent átélt már, mint a korábbi tizenhatban.
- Áramszünet van, mikor máskor, ha nem most? – teszem fel újabb jogos kérdésemet, majd buzdítva Liam-et, megpaskolom a továbbra is kézfején pihenő kezemet. – Ráadásul az igaz, hogy Eric, a főnököm tehetséges tetováló, de hogy a szereléshez nem ért, annyi szent – jegyzem meg szórakozottan, ami eléri a kívánt hatást, és immár felszabadultan kiengedni a nevetését, ez pedig engem is mosolygásra ösztönöz. Nevetése a régi, állapítom meg magamba.
- Az én történetem nem olyan lényeges – mondja, de még mindig jókedvűen ezt az amúgy szomorú kijelentést. Hiszen igenis lényeges a története, minden embernek az, anélkül nem lennénk azok, amik vagyunk, Ő pedig igencsak naggyá vált a tetteinek, döntéseinek, szerencséjének és tehetségének hála.
- Akkor miért vagy itt? – bukik ki belőlem egy újabb megfontolatlanság, ám mielőtt ismét szabadkozásomra kerülne sor, Liam rögtön választ ad kéretlen kérdésemre:
- Mert nekem nem az életem története, hanem egy történés az életemben az, amiért ide akartam jönni, s hogy örökre emlékezhessek erre a bizonyos történésre, illetve erre a korszakra.
- Hallgatlak.
Valószínűleg az X-Factor-os korszaka az, hiszen még tisztán emlékszem, mikor tizennégy évesen visszautasítást kapott, pedig már akkor is tudta, hogy ez az, amit akar csinálni egész életében: énekelni. Én pedig büszkén mondhatom, hogy ott voltam mellette és vigasztaltam, és most így visszagondolva azokra az évekre tudatosul bennem, hogy mindez hozott össze minket igazán. Szüleim már akkor se szentelték figyelmüket rám - és talán már akkor is észrevehettem volna az utaló jeleket, de helyette csak elkönyveltem hűvös viselkedésüket a munkájuk miatti frusztrációra. S míg én anyámnak és apámnak köszönhetően voltam letörve, addig Liam a kudarctól; a körülöttünk történő rossz körülmények végül azt érték el, hogy egymásra találjunk.
- Hol is kezdjem? – zökkent vissza a fiú hangja elmélkedésemből, ami után utasítom magamat Liam szavainak figyelésére. – Fogalmazzunk úgy, hogy réges-régen volt egy fiatal fiú, akire életében először rátalált a szerelem, minden tökéletes volt, teljes szívéből szerette azt a lányt, majd ahogy egy rossz amerikai tini filmben szokás, a lányék elköltöztek. – Itt megáll, fájó emlékek törhetnek fel benne, ám az én lélegzetem egyszer csak elakad, ahogy rájövök a hasonlóságokra. Ez a lány én vagyok! . tudatosul bennem.
- És… - kezdek el dadogni első lesújtásomban -, mi történt?
- Hogy mi történt? – nevet fel keserűen, én pedig automatikusa bólintok a feketéségben. – A lányék Afrikába, érted?! Afrikába költöztek, nem is hogy a szomszéd országba, vagy egyáltalán Európába, nem! Hanem Afrikába! S a még szörnyűbb, hogy két hónap után a szülei visszatértek Angliába, Őt meg ott hagyták… El se tudom mondani, hogy mennyire felemésztette azt a bizonyos fiút a tehetetlenség, hogy egyedül hagyták végtelenül, Ő pedig nem tudott segíteni a lányon. Nem tudtak kapcsolatba lépni, mert ott nem volt internet, konkrétan a sivatagba rakták le, egy Anglia által támogatott iskolába és egy ott élő családhoz. – Indulatai szinte már az egekben, meggyötört hangszíne és az újra felerősödő emlékkockák könnyeket szakajtanak szemeimbe, és egy új információ is, ami ékként vájódik a szívembe: a szüleim visszajöttek a civilizációba, engem pedig valóban elhagytak. Düh, csalódottság, ugyanakkor melegség fog el szavait hallva, egyetlen reményem a kiútra a déli kontinensről az volt, hogy talán még mindig szeret, és most értelmet kapott minden küszködésem, hisz’ valóban szeretett! Le se lehet írni, hogy mennyire megnyugvásként hat, hogy nem volt hiába való akkori harcolásom.
- Mesélj még – kérem, szinte fohászkodva, és erőt véve magamon felállok a kanapéról, és vaktában a tetováló gépeim birizgálásába kezdek, ezzel is nőjön a köztem és közte lévő távolságot, mivel kevés esélyt és akaraterőt látok arra, hogy nehogy még magamhoz öleljem a végén, és el ne engedjem már Őt soha többé.
- Próbáltam legalább egy levelezőcímet találni – váltja át hirtelen az elmesélő szemszögét, és elgondolkozva, egyenletesen és – kivételesen – lassan ejtve a szavakat folytatja: - Még a szüleit is felkerestem, de mindig zsákutcába tértem. Azt mondják, hogy sose felejtjük el az első szerelmünket, ám ha nekem nem Ő lett volna az első, akkor is örökké emlékeznék rá. Mindig vidám volt, mindenen nevetett és szinte már ismertetőjegye volt a cinikusság. Szörnyen fontos számomra, pedig nem tudok róla semmit sem. De valahogy hiszem, hogy újra láthatom majd Őt. Három éve nem adtam fel –hangsúlyozza ki újra-, egyszerűen nem tudtam feladni sehogy se abban való hitemet, hogy sikerül megtalálnunk újra egymást, és nézz menthetetlenül szánalmasnak, de még valahol mélyen mindig ezt hiszem. – Ahogy hallgatom szavait, könnyeim eltökélten érik el céljukat, és utat törnek maguknak. Arcomról egyesével hullnak alá a nedves cseppek, és most kifejezetten hálás vagyok a sötétségért. Hallgatom hangját, és egyszerűen nem tudok betelni vele, mely az idő haladásával még mélyebb és még különlegesebb lett. Talán az én hangszínem változására is ráfoghatom, amiért még nem tudta beazonosítani személyemet. Bár én az övét ezer közül is megismerném, és meg is ismertem.
- Hé, minden rendben? – kérdez most először emidáig Liam, megszakítva ezzel a mesélést. De én ezt nem akarom, hajtom magamba egyre akaratosabban. Az egyfajta lelki terrort igenis végbe viszem: végig akarom hallgatni mesélését, akármennyire is fáj, akármennyire is felerősödnek ezzel bennem a rossz érzések és emlékek!
- Persze – felelek suttogva, mely reményeim szerint leplezni tudja elfúló hangomat. – Csak keresem közben a felszerelést, és igen, sikeresen – fűzöm még hozzá gyorsan. Ám elkeseredésemre Liam már nem ecseteli tovább a történteket. Némaságba burkolózunk ismét, s hogy előbbi állításomat hitelesítsem, az asztalon kezdek el halkan motoszkálni a tetováló gépek után. Gondolataim azonban újra és újra arra a részre térnek vissza, miszerint még mindig fontos vagyok számára.
Ó, ha tudná, hogy Ő mennyit jelent az én számomra! – mondom magamba, miközben megeresztek egy keserédes mosolyt. Attól azonban tartok, hogy mi lesz, ha újra világosság lesz, és ráébred, hogy ki vagyok. Pontosabban, hogy én, én vagyok. Az a bizonyos lány, aki Afrikába költözött, s aki szintén nem adta fel a reményt, hogy újra láthatják egymást, most mégis elbújik a legelső szembejövő alkalommal, ami biztosítja, hogy nem tudják Őt beazonosítani. Gyáva egy alak. Gyáva vagy Lori Siggers, hiába is van egy tetoválásod, ami pont azt kívánja el tőled, hogy ne légy az! Gyáva!
- Mondhatok valamit? – kérdezek rá ismét csak én, mikor sikerül elég erőt gyűjtenem magamba. Miközben várom a feleletét, továbbra is háttal állva babrálok az asztalon lévő patronokkal és még zacskóba csomagolt tűkkel, míg gondolataim őrült munkába kezdenek, hogy leállíthatatlan szám helyett tartsa a frontot, s hogy legalább találjon egy normális mondatot, amit kibökhetek egy igenlő válasz után.
- Igen. – Inkább kérdés volt, mint kijelentés, ám akkor is pozitív engedélyként kell betitulálni. Kicsit még habozok, hisz’csak egy dolog jut az eszembe, amit ki tudnék mondani, mi több: ami ki kívánkozik belőlem, s sajnos vagy sem, szám ismét hamarabb cselekszik, mint én azt szeretném.
- Szerintem még szeret Téged – nyögöm ki vontatottan.
Fejben szidva magamat, szorítom össze szemeimet az összes közül a legrosszabb mondat miatt, hiszen egy; vadidegentől nem kicsit tolakodásként hat, kettő; már megint sikerült egyes szám harmadik személlyé formálnom saját magamat! Legszívesebben kirohannék a világból szeleburdiságomnak hála.
- Utálom a reményt – szólal meg egyszer csak, szinte suttogva, s mialatt benne újra felerősödik az életkedv, Liam tovább folytatja megtört hangleejtésű gondolatmenetét:  – Akárhányszor próbálom feladni, mindig azt suttogja: csak mégy egyszer… egyszer… és utoljára… - sóhajtja el a végét. Nagyon is ismerős a helyzete, állapítom meg magamba, túl ismerős.
- Szó mi szó – kezd bele egy mély levegővétel után, mellyel mintha lezártnak szeretné titulálni ezt a témát, így én se keresgélek fejben több kérdés után, inkább igyekszem felfogni az elhangzott szavait. Csak egy mondat zakatol, mely nem hagy nyugodni: „Van még remény”. – Ez lenne az én történetem – fejezi be végül Liam, pár másodpernyi hezitálás után.
- És erre szeretnél emlékezni, egy tetoválás formájában – mondom ki helyette a szavakat, Ő pedig hümmögve ért velem egyet.
- Te mit ajánlanál? – tudakolja, s ismét meghallom hangjában az őszinte érdeklődést a véleményem felé. Mielőtt azonban bármiféle szó is kijöhetne ajkaim közül, felcsendül fentről Eric örömittas hangja, s ezzel egy időben retináim tüntetőül húzódnak összébb, szemeim pedig ismét lezárulnak.
Világosság.
Ennyi jut el a tudatomig, mialatt egy próbát teszek a felől, hogy használhatóak-e a látószerveim a hirtelen ért fényözön után. S hogy aztán sikerrel járok, szám szélére egy halvány mosoly kúszik, felismervén a lehetőséget, és a helyzetet. Lassan megfordulva, és hosszú idők után újra látva szemtől-szembe Őt – s immár ledöbbent arcát figyelve -, válaszolok végül kérdésére:
- Hope, azaz remény.