II. 24. fejezet(54.)

Meglepetés!
Tudom, hogy még csak Vasárnap van és nem Hétfő, de félek, hogy holnap nem lenne annyi szabadidőm, hogy keressek egy számítógépet, amin pedig föltehetném ezt a fejezetet. Remélem nem baj, hogy inkább előre dolgozok, mintsem újabb késést generáljak. Ráadásul a múlt héten nem tudtam hozni, gondoltam, hogy akkor legalább ennyivel hadd engeszteljek ki Titeket! Viszont annyi már biztos, hogy az utolsó rész (bizony-bizony, idáig is eljutottunk...) is egy héttel később érkezik, ugyanis minimum péntekig jó, ha aludni tudni fogom, nemhogy még írni... :/ S mivel a hétvégén a Nővérem is itthon van, kétlem, hogy a netbookját ideadná nekem. Szóval előre bocsánat ezért!
Más téma... Elfelejtettem megjegyezni a novellám elején (itt köszönöm, hogy azt is elolvasátok, és véleményeztétek!) azt, hogy azért Liam-et választottam az egyik főszereplőnek, ugyanis *SPOILER* a következő blogom két kiemeltebb karaktere a Zayn-é és Niall-é lesz! S hogy a One Direction+One inkább Louis és Harry körül forgott, szerettem volna, ha a Payne fiú se maradnak ki. :]
A fejeztről pedig annyit, hogy a beérkező új család feladat ebben jelenik meg, pontosabban két tagja.
Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy Ti hogy láttátok az elmúlt hónapokat? Legyen az oldal megnyitásától kezdve, vagy pár héttel korábbról. Vészesen közeledik az utolsó rész, bennem pedig izgalom, megfelelési vágy, kisebb görcsölés, ugyanakkor megnyugvás is van. Két hét és a One Direction+One-nak vége!

*SPOILER* Az új blogom neve: Una chica del pasado - Egy lány a múltból

Ismét más téma: Rájöttem, hogy igazából nem vagyok úgy igazán közel hozzátok, így ezen változtatni szeretnék, s az új blogomon már igyekezni fogok sokkal nyitottabb lenni felétek, de most is ki akarom mutatni, hogy igenis érdekel a Ti véleményetek, napjaitok, dolgaitok stb.
Nem kérdeztem meg, hogy Nektek hogy indult az iskola? S tudom, hogy elég gyakori kérdés ez, de kifejezetten kíváncsi vagyok arra, hogy mi a kedvenc tantárgyatok?

Puszi, Tyra

Zoé:
Hajamba lágyan belefúj a tenger felől érkező szél, arcomat cirógatja, simogatja, miközben talpaim belesüppednek a nedves homokba, lábfejemet el-ellepi a kihullámzó sós víz.
Isten látja lelkemet: nem így terveztem. Ám a sors nem úgy hozta, ahogy én azt szerettem volna, bár még én sem tudom, hogy pontosan mit szeretnék. Szeretném-e azt, hogy a dolgok másképp alakuljanak?
Egyelőre szemeim előtt szorosan tartom a sokszor emlegetett mondást, miszerint minden okkal történik. Ez az én kapaszkodóm. Nem ragadhatunk le a „Mi lett volna ha…” résznél, pontosabban nekem nem szabad feltennem ilyen kérdéseket, tabu ez a világ számomra. Hisz az én listámon túl sok fordulat szerepel, amiknél akár jogosan is elgondolkozhatnék a feltevéseken. Mi lett volna, ha nem leszek amnéziás? Mi lett volna, ha Louis-val nem hoz össze a média? Mi lett volna velem és Harry-vel, ha együtt maradunk? Mi lett volna, ha nem megyek el az X-Factor válogatására? Több válasz lehetséges, de az biztos, hogy semmi sem lenne ugyanaz, mint most.  Belegondolva az eddigi életembe, határozottan kijelentem, hogy nem bánok semmit. Mindennek így kellett, hogy történjen, tudom és érzem is. Ha pedig visszagondolok pár év múlva erre az időszakra, erre a döntésre, akkor is megkapom az élettől a választ. Választ a miértekre.
Bízom benne, hogy egyszer a srácok is meg fogják ezt érteni. Talán idővel majd a támogatásukat is magaménak tudhatom, addig pedig önmagam társaságában kell járnom az utam.
Hiszem, hogy ez az én utam. S hiába könnyebb úgy az árral szembe menni, ha vannak, akik melletted állnak, nekem most ez adatott meg, azzal kell boldogulnom amim van: az akaraterőmmel.
Nem hibáztatom Őket, az Ő szemszögükből magamat én is önzőnek látom. És talán az is vagyok, ám az akarok lenni, és most az is kell, hogy legyek. Nélkülük kell megtennem mindezt, saját és önálló elhatározásaimmal kell élnem. Elhatároztam magam, s két év után újra céljaim lettek – felszabadító ezzel a tudattal lennem, minden cselekvésem ösztönzőül hat. Most jött el az idő, hogy amit egész életemen át vallottam, azt most végre véghezvigyem. Bizonyára egy külsős embernek úgy tűnhet, hogy ez nem egy nagy változás, mások is ilyen korukban mennek egyetemre. De Ők nem ismerik az én hátteremet, az én családomat és élettörténetemet, ezeknek a hiányában pedig nem érthetik az én állásomat. Harcoltam egész gyerekkorom óta a saját véreim szabályaival és hagyományaival, és csak most látom igazán, hogy felnőttként ezt feladtam. Most azonban új esélyt kaptam a bizonyításra, és én igenis élni fogok vele...
Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon a gyermeki énem büszke lenne rám? Végül mindig arra lyukadtam ki, hogy igen is és nem is. Hiszen részben teljesítettem az egyik vágyamat, és magabiztosan állíthatom, hogy én szeretek énekelni. Egyszerre megnyugtat és feltölt. Viszont ott van az az oldal is, hogy újabb elvemet szegtem meg azzal, hogy olyanok elé állok ki, akiket nem is ismerek jóformán, s akik nem is biztos, hogy szeretnek engem. Mindig is azoknak halltattam meg hangomat, akik számomra fontosak. Ezért is határoztam el magam, hogy innentől kezdve szeretném újra érvényesíteni ezt a teóriámat…

Hálás vagyok az eddigi véletleneknek, tetteknek és azoknak a következményeinek. Ezek nélkül most nem ismerném a fiúkat, nem tudhatnám Őket a barátaimnak, családomnak, és nem lenne itt nekem Louis. Remélhetőleg Ő is látja a helyzetben való kihívást. Most jön a közös kapcsolatunknak az első akadálya, amit együtt kell átlépnünk. Közösen kell kitűznünk a célunkat, mely reményeim szerint egyező: megbízni a másikban. Bár mielőtt ennyire előreszaladnék – ránt vissza a reálisabb oldalam azonnal -, inkább szurkoljunk azért, hogy Louis túllép a döntésemen. A keserves igazság azonban az, hogy egyet kelljen értenem azzal a választásával is, ha végül úgy határoz, nem akarja velem ezt a rizikós utat felvállalni. Én is bizonytalan vagyok, hiszen nem olyan régi még a szerelmünk ahhoz, hogy határozottan kijelenthessem: bírni fogjuk. A barátságunk szempontjából egy pillanatnyi hezitálásom sincs e felől, már csak a kérdés az, hogy Őt én tudnám-e újra sima barátként betitulálni. És ugyan ez a helyzet a többi négy fiúval, csak kicsit másképp: vajon Ők kitartják-e a barátságukat az én, fogjuk rá, hogy a cserbenhagyásom után?
Hangulatom fokozatosan romlik ezeken merengve, szomorkás mosollyal az arcomon figyelem a kék mélységet, amiről rögvest Louis hasonló árnyalatú szempárja rémlik fel bennem. Nem szabadna így viselkednem. Sorba halmozom és keresem a pozitív oldalát ennek a helyzetnek, mégis érzem minden egyes mondat után a keserűséget. Igenis a gondolataink jelölik ki az útirányt, s ha levertség és csalódottság van a gondolatainkban, az ránk is telepszik. Én már elhatároztam magamat, mélyről jövő izgatottságom pedig keveredik a tudattal. A tudattal, hogy ezért itt kell hagynom azokat, akik fontosak számomra. Ám ha nekik is fontos vagyok, akkor ezt elfogadják, és abban még mindig bízom, hogy valamilyen megoldást tudok találni a távolság megszüntetésére.
Igen, ez lesz az én kapaszkodóm…

Louis:
A kép még nem teljesen állt össze a fejembe. Pedig már érzem, érzem, hogy közel vagyok, de egyszerűen valami hiányzik még. Valami, aminek én még nem vagyok a tudatában, és aminek hiányában lelkem nem nyugszik meg Zoé döntésén. Elfogadom, hogy neki ez most egy új kihívás. Talán még azt is elfogadom, hogy valóban nem lehetséges a kiiratkozása. Azt azonban sehogy se értem meg, hogy miért fontos ez neki annyira? Nem szeret énekelni? Nem szeret velünk lenni? Netán az ismeretségünk miatt van, vagy egészen más áll itt a háttérben? Zavar, hogy én is annyit tudok, mint a fiúk. Nem megkülönböztetés akarok, hanem megkapni a választ, amit joggal hiszem, hogy megérdemlek. Én nem csak egy barátot veszítek el, hanem a szerelmemet is, ezért se engedek ebből a teóriámból, miszerint több magyarázat illet meg engem.
- Eddig még nem volt esélyünk sokat beszélgetni. – A hirtelen ért hang ütemtelen szívdobogásra késztet és reflexszerűen fordítom testemet és tekintetemet, hogy megtaláljam az előbb elhangzott mondatnak a tulajdonosát. A tengerparti kis ház nappalijában - rajtam kívül – egy személyt vélek felfedezni, s személyazonosságán egy percig se kell gondolkoznom, mivel nem az újonnan megismert ismerőseim közé valóak.
- Nem bizony, Mr. Thomson – helyeslek illedelmesen, fejbiccentésemmel értek még inkább kijelentésén. Alaposan figyelem mozdulatsorát, mely a fotelhez való baktatásból, s végül arra való leülésből áll. Kezét fáradtan a vele merőlegesen álló kanapéra mutat, s szó nélkül foglalok helyet a barna garnitúrájú bútorra.
- Részben családtag vagy, inkább maradjunk a Miguel bácsinál, azt már megszoktam, mint ezt a hivatalos megnevezést. – Válaszul újabb biccentéssel reagálok rá. A férfire első ránézésre nem mondanám meg, hogy bármiféle rokoni kapcsolatban áll Zoéval, Zayn kreol bőrétől is jócskán sötétebb árnyalatú a testszíne, és egy vonást se találok a barátnőm és nagyapja között, melyek engednének erre a következtetésre. Egyetlen egy dolog azonban a kivétel, mely minden bizonnyal az úr legnagyobb különlegessége: rikító kék szemek. Így már valamelyest megmagyarázza mind Zoé, mind két bátyjának ugyanilyen színű és erősen világító íriszeit. – Elmondta Zoé, hogy kapott egy ösztöndíjat Magyarországra – kezd bele minden terelés nélkül, s fejben újabb közös dolognak titulálom el ezt Zoé és a nagyapja között: ha a körülmény fontos, szó se lehet a kertelésről és az időpocsékolásról. És most  nem is kicsit fontos…
- Ön erről eddig nem is tudott? – bukik ki belőlem az első eszembe jutó kérdés, mely arckifejezésemmel megegyezve, ugyancsak értetlenkedősre sikerült.
- Nem – felel kurtán, hosszas sóhajtásából lekövetkeztetem, hogy neki se esett jól ez a megoldás. – Tudod… Van pár dolog, amit Te még bizonyára nem tudsz a mi családunkról, és annak működéséről.
- Szabad megkérdeznem, hogy ezt hogy érti? – puhatolózok abban a reményben, hogy ezzel választ kapok minden feltett kérdésemre. A lehetőség megcsillanni látszik, hogy hátha Tőle megtudom azt a valamit, ami még hiányzik az összképből.
- Régimódi család vagyunk, vagy ha jobban tetszik, hagyományőrzőek – mondja rögtön, mellyel megbizonyosodok azon, hogy kérésem ellenére is megosztaná ezeket velem, egy pillanatra még el is gondolkozok azon, hogy talán épp ezekről akart velem beszélni. – Ez annyit tesz, hogy a férfiakat helyezzük előtérbe, az Ő feladatuk a pénzszerzés és egyéb kötelességek, míg a nőké a háztartás és a gyereknevelés. – Az idős úr arca most eltorzul, mintha szégyellné ezt a teóriát, melyet a család végez.
- Eddig világos – ösztökélem a további beszédbe, ültembe előrébb hajolok, hogy testbeszédemből sugalljam egyaránt az érdeklődést és a figyelmet is. Szemeim előtt végig az lebeg, hogy nem halaszthatom el ezt a helyzetet, ami remélhetőleg válaszokat adhat nekem, ha már magától Zoétól nem kaphatom meg.
- Eva-ék – ejti ki angolosan a magyar nagymama nevét -, is ezt vallják, így történt meg az, hogy már az unokáink is ezt a nevelést kapták meg. Ezért van az, hogy Mark és Martin kötelessége a továbbtanulás és a rendes szakma vagy munka elsajátítása, és Zoénak pedig az anyaság és a házkörüli munka végzése lenne. Mondjuk úgy, hogy az elején én is ezt a tábort erősítettem, hogy Zoé is erre a sorsa jusson. Mindaddig – mutatja fel kissé már meggörbült ujját, hogy ezzel is kiemelje a fontos megállókövet a múltban -, míg meg nem ismertem igazából Zoét. Gyermekkorától kezdve lerítt róla, hogy Ő nem erre az útra született, s hogy Ő nem is fog megbékélni az előre eltervezett jövőjének a tudatával. Zoé más… neki nem szabad harc, célok és ambíciók nélkül élnie, neki annyi elhivatottsága és ereje van, hogy azt már kár lenne tagadni. És ezt tudták és tudják jól a szülei, magyar nagyszülei és a feleségem is - azaz Zoé nagymamája is -, éppen ezért akarták még jobban ráerőszakolni ezt a régimódi életmódot. Én pedig a védelmem alá vettem Őt, hogy a kezdetleges segítségemmel megakadályozhassam a megakadályozhatatlant.
- Ezért nem avatta be Önt Mrs. Rose és a magyar nagyszülők. – Inkább csak magamnak ismétlem meg hangosan a lekövetkeztetést, és erősen a parkettára meredve szedegetem össze az imént elhangzottakat és az eddig a tulajdonomban álló információkat.
- Sose avattak be semmilyen Zoéval való dologba – fűzi hozzá keserűen, s hangja miatt muszáj ráemelnem tekintetemet, ám szemeiből egyáltalán nem olvasok ki bármiféle neheztelést egyetlen lány unokája felé - hogy miatta fordulnak el Tőle szerettei -, inkább még nagyobb eltökéltséget. Szavaitól akaratlanul is összébb szorul a mellkasom, torkom kiszárad a felismerés következtében, hogy Zoénak milyen gyötrelmes gyerekkora lehetett, hogy az egész családjából csupán egy ember állt ki mellette teljes szívéből és szeretetéből. Hiszen két bátyja is csak később csatlakozott ehhez a „csoporthoz”, azután, hogy képesek voltak koruknak megfelelően tisztán látni a körülöttük zajló dolgokat.
- Gondolom, akkor azt se tudja, hogy Eva és John – váltom át már én is a magyar neveket azoknak az angol megfelelőikre – hogyan intézhették el az egyetemre való bejutást?
- Jól látod, fiam – helyesel, s az addig karfán pihenő kezeit ölébe ejti, majd gondosan összekulcsolja azokat, ezzel pedig eléri, hogy még jobban tiszteletet adó megjelenése legyen az egész férfinek.  – És azt magam sem tudom, hogy honnan jött ez az ötletük, ha egyáltalán Tőlük jött ez az ötlet… - hagyja ennyiben ezt a témát, ám bennem akaratlanul is felmerül még egy kérdés.
- Nem lehet, hogy közelebb akarják tudni Zoét magukhoz? Vagy ne legyen igazam, de bosszúból, hogy ki kelljen lépnie a bandából?
- Mindkettőre a válaszom az, hogy kétlem – ingatja meg fejét lemondóan, és az én reményszintem is lejjebb ereszkedik, hogy mégse jó helyen kapizsgálok.  – Már megbékéltek az énekesi, szavaikkal élve: lázadásával. S ha meg még is ez állna a háttérben, akkor nem az egyetemmel tennék meg ezt a lépést.
Kifogytam az ötletekből. Ha nem a nagyszülők állnak mindezek mögött, akkor ugyan ki intézte el Zoé felvételijét? És íme, egy kérdésre kaptam választ, helyette jön még egy. Mert az már világos, hogy hova is ez a nagy elhivatottsága Zé-nek, ám ezt most a háttérbe kell sodornom, mivel újabb dolgok kerültek elő, és egyenlőre későbbre száműzetem kielemezni Zoé ambícióját és annak megértését.
Figyelmem újra visszairányul a kubai férfira, Ő is velem együtt a gondolataiba merül, s tekintete egy, a dohányzóasztalon lévő dísztárgyak sokaságára mered, ráncai elmélyülnek a fejében történő szálak mozgatására. Mennyi mindent át élt már, se remélhetőleg még mennyi mindent fog átélni. Mondhatni egész életét a családjára tette fel, akik elfordultak Tőle, miután nem egyezett meg a gondolkodásuk az övéjével, miután saját unokájának szebb jövőjét tűzte ki célul. Mennyire hálátlan feladat az övé, ám valószínűleg Ő ezt másképp látja, hiszen egy olyan valaki mellett áll ki, akit szeret, s aki a már hetvenes évek végében járó öregurat is szereti.
- Zoé Magát tartja a példaképének. Elmondhatatlanul tiszteli és szereti Önt  – mondom Mr. Miguel-nek, egyenesen a szemeibe nézve, amik immár elhomályosodva csillognak, és nem csak a szinte már természetellenesen fénylő kékségtől. A könnyek mindig a legváratlanabb időben és embernél jelennek meg, nincs megszabva, hogy mikor és ki legyen következő áldozatuk, csupán előbukkannak. A fátyolos tekintetbe nézve pedig meglátom Zoét is, s a két emberben az igazi hasonlóságot, mely egyáltalán nem a külsőségben mutatkozik meg, sokkal inkább a belsőjükben. Két különböző ember, mégis ugyanaz a sors és lélek.
- Rövid az idő – felel ekképp, a mondottam ellenére is, s egy pillanatig se merül fel bennem az értetlenkedés, hogy vajon mire is célzott ezzel. Magam is tisztában voltam ezzel, de így kimondva pallosként lobog felettem a valóság, és a reális helyzet. A gondolataim túlontúl elleptek, mi miatt észre se vettem a körülöttem zajló világot. – Szeret Téged, Louis. – Mondata visszhangként lepi el egész elmémet, és csupán egy hálás pillantásra futja tőlem, majd csak azt veszem észre, hogy lábaim önállóan indulnak neki, szemeim előtt egyetlen célt tűzök ki: megtalálni Őt, s Vele lenni, míg időnk engedi. 

Zoé:

Gondosan tanulmányozom mindig derűs arcát, kerekded vonásait és a gyermeki bájként ismert kisugárzását. Őszinte mosolyom felvirul, ahogy csillogó barna szempárját rám emeli és gyermeteg kacaja is felcsendül, melyet a délnyugati szél magával visz, kitudja meddig és merre… Irigykedve figyelem a csöppnyi teremést, milyen egyszerű és könnyű élete van. Nincsenek gondok, elvárások és kötelességek. Csak az önfeledtség, s és a legnagyobb feladata: az előtte kitáruló világ megismerése.
- Camilo Thorrini, nem is tudod milyen szerencsés vagy – sóhajtok meggyötörten, s tenyeremmel óvatosan végigsimítok puha bőrén, mitől ismét nevetésbe kezd az egy éves kisfiú. Magamba szívom minden egyes, ösztönös mozdulatát, ahogy apró kezeit a homokba mélyeszti el, mitől újabb mosoly virul fel kicsi arcán. Bízom benne, hogy Ő megkapja az a gyerekkort, amit érdemel, amit minden gyermek megérdemel… Kívánom neki hangtalanul, hogy érje el céljait, hogy sose legyenek gondjai, amit ne tudna megoldani. Kívánom, hogy tiszta lelke örökké kísérje Őt, a családja mindig legyen mellette, tudván, hogy amúgy is így lenne. Mindazt szeretném neki, melyet én sose kaptam meg. Szemem most elsiklik az aranyos profiljáról, rámeredek az égboltra, ami narancssárgásan, sárgásan és pirosan pompázik. Melegség lepi el szívemet, amint belemélyedek a Nap utolsó sugaraiba, amik akár jelenthetik valami végét, vagy valami kezdetét.
– Gyere Camilo, Anyukád kitekeri a nyakamat, ha vacsorára nem érünk vissza – mondom neki hirtelen, tudván, hogy még úgy se értheti szavaimat. Mégis jó valakihez beszélni, mivel ezt a cselekvést nem igen tehettem meg, immár hat órája. A fiúk kerülnek megsértődésükből következtetve – amit meg is értek -, a családom többi tagja pedig tovább fedezik fel a tengerpartot, Liam vezetésével. Louis fogalmam sincs, hogy hol van, de érzem, hogy most neki is időre van szüksége. Viszont vajon mennyi időbe telik ez neki? És mennyi időnk van még nekünk? S ahogy ezeken merengek, karjaim közé zárom Camilo meleg testét, és ölembe véve a kisház felé indulok. Talpamat csiklandozzák a Nap által felhevült homokszemek sokasága, bele-bele süppedve tartom biztosan csekély súlyát, miközben mosollyal reagálok nyugodt viselkedésén. A hiányérzetem Louis nyugodtsága felül kétségtelenül enyhült, de a kisfiú energiája se képes helyettesíteni barátom mélyről jövő és megmagyarázhatatlan nyugalmát.
Ahogy végre felérünk a verandára, egy pillanatra még visszafordulok a testemmel a part felé, hogy Camilo is láthassa azt, amit én. Elgondolkoztató, hogy vajon Ő hogyan is látja a naplementét, vajon félelmetes-e neki, vagy sem a végeláthatatlan tenger?
- Ha nagyobb leszel, tudd, hogyha valami gondod van, hozzám bármikor fordulhatsz. – Lenézve ígérem meg legkisebb rokonomnak, aki meghallva hangomat, újra rám emeli korához képest is okosan és értelmesen fénylő szempárját.
A lemenő Nap pecsételi meg a szövetségünket, és a kötődésünket.

Lábujjaim közt újra megérzem a homokszemeket, s immár Camilo nélkül térek vissza eddigi helyünkre, hogy kiélvezhessem a Nap utolsó leáldozását. S mikor úgy fog tűnni, mintha a tenger magába ölelte volna a fénylő korongot, lezárul a ma, és előkészületbe lép a holnap. A jövő jön, a múlt elmúlik. Klisé, klisé hátán, mégis igaz minden mondat, mégis van mindegyiknek mögöttes értelme. Fáj a beletörődés, nyomasztja a lelkem és most nem tudom azzal vidítani magamat, hogy célom van. Mégis mit ér az, ha nincs ki támogatna téged? Egész életem ilyen volt, nekem ez jutott, és most beleringattam abba a tévhitbe magamat, hogy soha többé nem kell így élnem. Hogy a fiúk örökké mellettem lesznek, hogy Louis is itt lesz nekem. Húsz év alatt most voltam először naiv, mert hinni akartam, és tessék: nagyon estem. Hova lett az erős Zoé? Hova lett az a magabiztos és határozott Zoé, akit építgettem, mióta csak az eszemet tudom? Talán az amnéziámnál hagytam...
Nem! – dorgálom le magamat azonnal. Nem foghatok mindent erre, nem háríthatom mindent egy betegségre, még a szívproblémákra sem! Mindezektől csak még szívósabbnak kellene, hogy legyek, nem pedig sajnáltatnom magam. Az nem én vagyok, én nem engedhettem meg sose, és nem is engedhetem meg ezt magamnak. Más talán igen, de én nem…
- Zoé! – Suttogva hallom meg nevemet, elmém rögvest a szél játékának tudatja be, mígnem perifériás látásomba meg nem látok egy alakot. Automatikusan fordulok arra felé, hogy biztos legyek benne, hogy valóban egy személy, és nem csak én képzelem be azt, akit szeretnék látni. De nem, valóban Ő az. A sugarak teste mellett átvilágítanak, vonásai jobban kirajzolódnak, miközben hunyorogva kutatom fel szempárját. Szívem nagyot ugrik, ahogy felfogom arckifejezését, s amiről büszkén le tudom olvasni az eltökéltséget. Egyszerre indulunk meg, a távolság csökkenését örömmel konstatálom, s minél közelebb kerülünk egymáshoz, annál biztosabb leszek kettőnkben. Kettőnkben, hogy igenis meg tudjuk csinálni. Az utolsó métert szinte ugorva teszem meg. Szó nélkül tudjuk a másik mozdulatsorát, s miközben lábaim körbeölelik a csípőjét, Ő derekamnál fogva tart meg, szánk pedig rögvest megtalálják egymást, nyelveink pedig a párját. Ajkaink ígérnek, és mindketten hiszünk. Szánk beszél helyettünk, szavak nélkül is. Vérem már a fülembe zubog, szívem hevesen dobog, mindketten jobban szorítjuk magunkhoz a másikat, és csókunkba minden érzelmünket belevisszük. Soha nem kaptam még ilyet, és tudom, hogy soha nem is fogok. Ilyen nem lesz több, és nem is akarok. Nekem csak Ő kell, csak az Ő csókja és érintése. Mellkasom összeszorulna, ha nem tudhatnám Őt magaménak. Túl sok időt vesztegettünk el ahhoz, hogy tudjam: milyen keserves is nélküle az életem.
- Szeretlek Zoé McKey Thomson – búgja ajkaimba, s kifulladt hangja ellenére is olyan határozottsággal állítja, hogy egy percig se kételkedek abban, hogy ez nem így lenne. S most már abban sem kételkedem, hogy ne tudnánk legyőzni az akadályt. Mert igenis ketten letudjuk…
- Én is szeretlek Louis William Tomlison – felelek egy pillanatra eltávolodva Tőle, s miközben belemélyedek szemeibe, ajkaink ismét összeforrnak…

A lemenő Nap pecsételi meg a szerelmünket, s az egymásnak tett ígéretünket.