ll. 17.fejezet másik fele(47.)

Ahoy! :]
Úgy hozta a sors - na meg a szabadidőm -, hogy tudom mára hozni a 17. fejezet második felét. De igazából jobban közrejátszik a névnapom, s hogy a nővérem ennek köszönhetően ide adta a netbookját. Kicsit furcsa volt úgy írnom Zoé születésnapját, hogy közben nekem a névnapom van, ne kérdezzétek, hogy miért: magam sem tudom! :D Kicsit bizar volt...A következő fejezet 28-ka után fog jönni, akkor zárom le a játékot, amire még mindig lehet jelentkezni! ;] (Több infót az előző fejezet elejéből tudhattok meg.) Örülnék még a jelentkezőknek, hiszen ezt végül is Nektek találtam ki. :]
Nos, ennyi lenne mára.
Jó olvasását! <3
Puszi, Tyra

Zoé:
Szorosan hátrafogott hajam közül pár kilazult szál arcom mellett hullámzik a nyitott tetejű autónak köszönhetően, mégse törődök vele. Helyette inkább a hirtelen jövő szabadság érzetet élvezem, és a mellettem ülő fiú társaságát. Néha elgondolkozok, hogy amennyi ideig mi végül is szenvedtünk és kínlódtunk azért, hogy egymásra találjunk, utána milyen könnyedén, egyik pillanatról a másikra történt a mi összejövetelünket. Hogy vajon bosszankodnom kéne ezért, vagy hálálkodnom, még magam sem tudom, de talán épp ezért különleges a mi kapcsolatunk. Már történelme van!
A műkincsnek is nevezhető járgány bár nem ifjú korát éli, a rádió ugyanúgy ebbe is be van szerelve, mint fiatalabb változataiban. S ahogy a hangos zeneszót húzzuk magunk után – melyek stílusosan ugyancsak a 70-es évek zenéi közé sorolhatóak -, mi is együtt énekeljük az ismert sorokat, vagy éppen a nem ismerteket. Nevetésünk szüntelen, mosolyom tovább húzódik, ha lopva rápillantok Louis bal profiljára, és az azon lévő vigyorára. Agyam leghátsó szögletébe előrelátóan száműzöm az egyetemi gondolatokat, vele együtt a jövőt, és megpróbálok régi önmagamhoz visszatérni, na meg Louis mottójához is hű maradni: „Élvezd a jelent.” Lehet, hogy elcsépelt, lehet, hogy a világ legnagyobb kliséje, de attól még igaz. A most, most van. A holnap pedig holnap. Ha minden embernek ilyen világnézete lenne, nem sokan szomorkodnának, vagy akár idegeskednének.
Így hát igyekezve előbbi tervemet megvalósítani, felvidulva döntöm hátamat a bőrülésre, miközben már leplezetlenül billentem fejemet a vezető felé.
- Még mindig nem mondod el, hogy hova megyünk? – kíváncsiskodok, és rá kell, hogy jöjjek: az este folyamán most először. Louis jó sofőrhöz híven csak egy pillanatra sandít rám, diadalittas mosolyáról le tudom olvasni, hogy eddig minden annak rendjén és módján halad a randinkon, ahogy Ő szerette volna.
- Csodálkozom, hogy eddig nem jöttél rá – felel sejtelmesen, amit legszívesebben egy vállba veréssel díjaznék, de biztonságosabbnak vélem, ha erről a tettemről lemondok, ezért is maradok inkább a nyelvkiöltésnél.
- Ha megérzésem nem csal – kezdek bele fennhangon, s tekintetemet a fekete pöttyös ruhámra viszem -, akkor épp időutazásban van részem.
- Nos, így is lehet nevezni – somolyog az útra meredve Louis. – De csak egy megálló van, ami nem más – áll meg a felkonferálásban a hatás érdekében egy pillanatra -, mint a 70-es évek!
- Na, ne! – csapom tenyeremet szám elé teátrálisan, s túlzó ledöbbenésemre reagálva nevetést imitál.

Talán az utazásunk tíz perces volt, de őszintén mondom: fogalmam sincs. Valahogy jobban lekötött a barátommal való beszélgetés, nevetés, vagy egyszerűen az arca tanulmányozása. Még mindig találok rajta olyan vonást, amit eddig nem vettem észre, s ilyenkor szoktam azon elmerengeni, hogy két év alatt, hogy-hogy nem tűntek fel nekem ezek.
A motor most halkan leáll – amit nem hittem volna az autó korosságát nézve -, és épphogy kicsatolom övemet, Louis máris az oldalamon terem, majd egy laza mozdulattal kinyitja előttem az ajtót. Lenyűgözve – és összeszorított lábakkal – szállok ki a kocsiból, felém nyújtott tenyerébe belecsúsztatom az enyémet, megkönnyítve a dolgomat ez által. Mikor már kissé kellemetlenül érezném a túl sok udvariasságot, Louis változtat finomkodó viselkedésével, és maga mellé ránt, derekam köré pedig rásimítja a jobb karját. Nevetésem ismét felcsendül, miközben mélyen magamba szívom behatározatlan, mégis kellemes illatát, és nem feltűnően jobban oldalához simulok, és csak ezután kezdem el feltérképezni a helyet. A tőlünk pár méterre lévő hatalmas centrumból ritmusos zene szól ki, homlokzatán található kiálló és színes betűk reklámozzák a szórakozóhely – vagy valami hasonló – nevét. Kérdőn meredek barátom felé, aki rám kacsint és tovább vezet maga mellett a bejárat felé vezető úton. A feltüntetett szövegből nem tudok rájönni a hely kilétére, és akkor se kapok több információt a kék falú kolosszusról, miután már áthaladunk a biztonságiakon.
Louis most hirtelen ellép tőlem, s mire feleszmélnék arra, hogy eltűnt a közelemből, addigra arca máris elém tárul, és szoros közelségétől nem tudom először megnézni a kezében szorongató tárgyat. Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, s bár máskor is észrevettem már, de még mindig nem tudom megszokni, hogy szinte lebénít az ilyen fajta tetteivel: jelen helyzetben az átható nézésével, azokkal a kék szempárral.
-  Azok mik a kezeidben? – Hangom nem éppen határozottan szólal meg, torkomat reménykedve megköszörülöm, ahogy képtelen vagyok szabadulni a tekintetéből. Ezért se tudom szemügyre vennem az előbb kérdezett tárgyat.
- Na vajon mi! – nevet fel erélyesen, látszólag tökéletesen jót mulat kiszolgáltatottságomon. Így ebből kifolyólag, már csak azért is odafordítom fejemet, az előbbi kisebb sokkhatás miatt nehezebben jut el a tudatomig, hogy milyen összefüggésben van a két fehér görkorcsolya és a szórakozóhely. Majd ahogy sikeresen összeáll a kép, hitetlenkedve meredek a továbbra is vigyorgó Louis-ra, aki további se szó, se beszéd nélkül az ölembe ejti a két lábbelit, majd karon ragadva a padok felé húz. Kábulatomban belesek a csarnok közepébe, meglátva így a minden bizonnyal főteret, avagy az ovális, különleges faparkettás görkorcsolyapályát.

Rég volt rajtam efféle dolog a lábaimon, ha jól számolok volt annak már vagy 8 éve is, így a csatok szívélyesen bántak el velem és a képességeimmel, amit aztán Louis röhögve és fejcsóválva oldott meg helyettem. Bár bevallom élveztem a helyzetet: nem gyakran esik meg az emberlányával, hogy egy férfi előtte guggol vagy térdepel, míg Ő győzedelmes ábrázattal nézi barátja serénykedését.
- Gyerünk, bébi! Mutassuk meg nekik! – kiált fel Louis, jókedve és hiperaktivitása azonnal rám ragad, így hát habozás nélkül helyezem a felém nyújtott tenyerébe az enyémet, hogy aztán vele együtt – pontosabban neki hála – betérjünk a parkettra.
A zene végigfut mindenki testében, s a fülbemászó dallama a legkisebb aggályaimat is rögtön eltünteti, már sokkal magabiztosan kezdem el hajtani magamat Louis mellett – ám az első körök bemelegítésként minden cifrázás nélkül tesszük meg. Ahogy pedig a számok egyre ritmusosabbak lesznek, mi is úgy bátorodtunk fel a korizás terénél. Meglepve konstatálom barátom ügyes mozgását és valamiért kisebb büszkeség érzet fog el, hogy Ő az enyém.
- Boogie idő! – kiált fel a dj pultnál lévő srác, Louis pedig kapva az alkalmon elengedi a kezeimet, elém gurul, és miközben hátrafelé hajtja magát, szemei előtt elhúzza a V alakba kinyitott ujjait, ahogy csípőmozgással is rásegít az összhatáson. Látva hatalmas vigyoromat, keresztbe fel- és leemeli maga előtt a karját, ami abszolút a retró táncmozdulatok közé tartozik. Kihívó pillantásával engem is ilyesféle tettekre ösztökél, így fejemet ingatva csapom össze tenyereimet, kísérve a balra és a jobbra való kilengésemet.
- Te jössz! – adom át a stafétabotot diadalittas mosolyommal fűszerezve, és hogy jobban kiemeljem az eltökéltségemet, kezeimet a csípőmre vágom. Huncut vigyorral az arcán felvonja szemöldökeit, majd hirtelen lassít a tempóján, minek következtében a szó szoros értelmében: nekem jön. De mielőtt az egyensúlyomat teljesen elveszteném, biztos karokkal körbefogja a derekamat, mellkasához akarva-akaratlanul is hozzápréselődök. Amit bevallom, cseppet sem bánok.
- Bízd rám magam – súgja a fülembe Louis, forró leheletétől kiráz a hideg, s érzem, ahogy végigfut a borzongás a gerincem vonalán, ám vakon és gondolkozás nélkül adom át testem – és elmém – felett az irányítást. Szoros és határozott tartásában kissé elernyedek és kizárom a zenét, nem is tudok másra figyelni csak Rá és a szemeire. Halvány mosolya félig jut el a tudatomig, és az is, hogy nem feltűnően biccent, én pedig megrészegülve közelségétől mély levegőt veszek, beszívva újra az Ő illatát. Egyszer csak arra eszmélek fel, hogy minden forog körülöttünk, s többszörös pislogás után se pártol el tőlünk az színes örvény, az elmosódó képek sorozata. Egy önfeledt nevetés csendül fel a távolból, és rá kell, hogy jöjjek: ez az én nevetésem. Lehunyom a szemeimet, ingjén található ujjaim görcsös szorításán kicsit lazítok, és csak élvezem a légiességet, a folytonos pörgést. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen alapdolog is ilyen élvezhető lehet, ha egy olyan valakivel teszed azt, aki fontos számodra, akire számíthatsz, akit teljes szívedből szeretsz…

- Louis, mi ez az újabb meglepetés? – kérdezem Tőle, mialatt egyik érzékemet ismét lebénítja, ám most szántszándékkal: szemeim elé helyezett két tenyere miatt teljes sötétségbe borul a világ. A lépcsőfokokat nehezen tudjuk ennek köszönhetően bevenni, de bénázásunkon csak nevetni tudunk, s most csak arra tudok következtetni, ha vele vagyok, csak jókedv és boldogság várhat rám. Bár az este elején megfogadtam, hogy nem foglalkozok a jövővel, azonban ha Ő is benne van, szívesen szegem meg elveimet.
Mivel egyik érzékszervem ki lett lőve, kénytelen vagyok a többire hagyatkozni, főként, hogy Louis se akaródzik válaszolni kérdésemre. A zene egyre halkul, ami arra enged következtetni, hogy jó pár fokot megtettünk már. – Louis! – fújtatok tehetetlenségemben, amint újabb kanyart teszünk meg.
- De türelmetlen valaki! – Az enyhe kifejezés, hogy Lou jót mulat rajtam, kuncogása is igazamat állítja, viszont valamiért mégse tudok neheztelni rá huzamosabb ideig. Testemet hirtelen megfordítja, egyik kezét elemeli, egy zár kattan, de a látásomban még mindig zavaró tényező az ujjai. Újabb éles fordulás után újabb óvatos irányítgatásba kezd, aztán megtorpanunk. Magamnak bevallhatom, hogy kíváncsiságom mellé szegül az izgatottságom, bár még én sem tudom, hogy mit várok, mi fog elém tárulni.
- Most már kinyithatod a szemedet – búgja halkan, ám mégse tudok eleget tenni kérésére. Direkt csinálja, állítom magamba, ahogy igyekszem visszatérni a felszínre. Meleg tenyere elválik arcomtól, érzem, hogy ellép mögülem, és ekkor szánom rá magamat, hogy magam előtt ismét feltáruljanak a dolgok.
Azt mondtam volna, hogy távol áll tőlem a romantikus gesztusok? Nos… meg kell, hogy cáfoljam állításomat: hiszen ez gyönyörű!
Kábultan nézek körbe a panorámás helységen. A négy fal közül kettőn hatalmas ablakok tűnnek fel legelőször, ami mögött az esti Londont láthatjuk meg, csodás kivilágításban. A kintről beszűrődő fények és a szobában található félhomály tökéletesen kirajzolja a többi tárgyat. Az üvegek előtt két főre megterített, fehér abrosszal fedett asztal áll. Nem nevezhető zsúfoltnak, de nem is szegényes. A táj felér minden díszítéssel.
- Tetszik? – kérdezi csendesen Louis, hangjára visszaemelem tekintetemet az Ő arcára. Bátortalan mosolya és félénk testtartása szívmelengető számomra, hiszen ez azt bizonyítja: ad a véleményemre. És fontos neki, hogy az én tetszésemet is elnyerje.
- Elképesztő – felelek őszintén, és szorosan hozzábújok, hogy érezhesse is igazamat. Nem feltűnően, de annál megkönnyebbülten kifújja a levegőt, amint karjai közrezárnak, és csak ringatjuk a másikat a felszűrődő, lassú zenére. Szemeim közben a kilátásra tapadnak, olyan, mintha kint állnék, miközben Louis védelmében lebegnék.
Talán több óráig, akár csak pár pedig lehettünk így, egymással foglalkozva, amikor aztán mindkettőnk hasa felcsendült, hogy közöljék gazdájukkal, ideje lenne a romantikus vacsorának is neki látni. A háromfogásos menü – ami Louis állítása szerint az Ő érdeme – el kell, hogy ismerjem nagyon finom volt. A desszertet pedig még mindig élvezzük: a saját brownie-mból a villám segítségével letörök, majd a számba helyezem. S ahogy ízlelem a csoki-csodát, Louis-ra felpillantok, aki leplezetlenül tanulmányozza arcomat.
- Mi az? – mosolyodok el lágyan, és próbálom kordában tartani a vérmérsékletemet, nehogy profilom piros színben kezdjenek el pompázni az észrevételem miatt, miszerint Lou végignézte az édességem elmajszolását.
- Semmi – felel vontatottan, somolyogva lenéz – az üres – tényárjára. Kérdőn felvonom bal szemöldökömet, átható pillantásomat pedig megérezve ismét rám emeli a figyelmét, és ajkai immár vigyorrá húzódnak. – Csak nézem, hogy mennyire gyönyörű vagy – mondja ki olyan természetes hangleejtéssel, mintha ez magától értetődő lenne, amivel csak még inkább zavarba hoz. Magam sem tudom, hogy mitől pirulok el, hisz munkámból adódóan, világkörüli ismeretségünknek köszönhetően nap, mint nap illetnek meg ezzel a jelzővel – személy szerint oktalanul -, mégis az Ő szájából ezt hallani más. Még egy pillanatra el is hiszem szavait. Egy pillanatra valóban gyönyörűnek érzem magam, amiért csak hálás tudok lenni.
- Köszönöm. – Inkább csak lehelem a mondatomat, az eddigi beszélgetésünk elhal, de nem kínos módra. Olyan titokzatos érzelmek kavarognak a csendben, s muszáj beleborzongnom gondolatomra.

- Ó! Majdnem elfelejtettem! – kiált fel egyszer csak a nevetésünk közepette, aminek alapjára már nem is emlékszem, ám jókedvünk ettől függetlenül szüntelen. Mosolyom arcomon azonban megfagy, látva az asztalra csúsztatott ékszeres dobozra, ami bár nem gyűrűsdoboz nagyságú, mégis meglep az újabb ajándék. Egy újabb ajándék, ami valószínűleg drágább, mint az eddigi.
- Louis… - kezdenék bele monológomba, miszerint nem kellett volna költenie, de intésével belém fojtja a mondatomat, kedves és csillogó tekintete mellett pedig amúgy se tudhatnék rendezett beszédbe kezdeni.
- Ez csak egy apróság. Tőlem ez a jelképes ajándék a szülinapodra – válaszol fel nem tett kérdésemre és bal kezébe fogja az én jobb kezemet, hüvelykujjával lágyan végigsimít a tenyeremben.
- És ez az este akkor mi volt, ha nem jelképes? – tudakolom, ám hangomba igyekszem játékos számonkérést vinni, és kíváncsian fel is vonom szemöldökömet hozzá.
- Kérlek szépen, a mi hivatalos első randink – válaszol hivatalosan, s büszkén kihúzza magát, mellyel célozni tudja: mindez az Ő érdeme és műve. – Majd mindkét kezének segítségével feltárja előttem a bársonyos dobozka tartalmát, mosolyom pedig újra felélénkül számon.
- Tudtam, hogy tetszeni fog – állapítja meg fölényesen, s még a diadalittas kézmozdulata se zavar. Megcsóválom a fejemet felelésem gyanánt, miközben szemeim végigelemzi az ékszeres dobozban lapuló nyakláncot. Nem vagyok szakértő, de ezüst lánc az, ami tartja a medált. A medált, ami valójában egy szépen ívelt, dőlt felirat, amiről a „She is mine”, Ő az enyém szöveget tudom leolvasni.
- Felteszed? – kérdezem izgatottam, Louis pedig készségesen feláll az ültéből, és én is ugyanígy teszek. Mögém lép, kiveszi az ékszert a helyéről és óvatosan átnyúl a fejem fölött, majd összezárja a kapcsát a nyakamnál. Kezem automatikusan végigsimít a sima felületen, míg Louis a vállamtól kezdve a karomig csúsztatja végig a tenyerét. Megfordulok, hogy aztán hálám jeléül megcsókolhassam, ajkaink egymás közt lefojtatják a Köszönöm-Szívesen köröket. Tarkómnál fogva von jobban magához, miközben én az oldalába kapaszkodva élvezem a pillanatot. A pillanatot, amiben Ő van. A pillanatot, amikor újra és újra belé szeretek…