II. 23. fejezet(53.)

Üdvözletem! <3
Sietve írok megint Nektek, mert az előző és ezen a héten is kevés szabadidővel rendelkezek - még a szokásosnál is kevesebbel -, de remélhetőleg a következőkben már változni fog, illetve úgy próbálom szervezni is a dolgaimat.
Szeretném még egyszer megköszönni a visszajelzéseket és a támogatásotokat! Megfogadtam, hogy soha többé nem fogok így kiborulni, bármi is történjen itt a blogok terén, viszont tényleg leírhatatlanul hálás vagyok, hogy csak azért is rászántátok magatokat, és írtatok nekem! Ráadásul megkaptam (legalább is csak most vettem észre) az első "Nem tetszik"-et kapó szavazatot is, és bármennyire is furán fog hangzani, de kicsit örülök neki. Csak azt kérem ettől a személytől, hogy segítsen, és mondja el nekem, hogy valóban amit én is éreztem hibaként - és minden bizonnyal Ő is érez -, azt tudassa velem is.
Másodszor: nagyon örültem, hogy az új blog érkezését szívesen fogadtátok, folyamatosan fogok erről még infókat megosztani. Azt ugyebár tudjátok, hogy ez is One Direction Fanfiction lesz, s nagy szerepe lesz ezen a blogon lévő 18/2. fejezetnek (mint már akkor is megjelenítettem a SPOILER-t.) Ebből kifolyólag pedig magától értetődő, hogy az is "abban az univerzumban" fog játszani, ahol hat fős a banda, szokásos öt helyett. (Így Zoétól se válunk el.)
A mostani fejezetről annyit, hogy (pontosan) 56 rész után először van olyan, hogy mind az öt fiú szemszögéből íródik. Nem eseménydús, inkább ilyen "szál-egyengető" epizód ez, s bevallom magamba "melankolikusnak" neveztem el, viszont remélem így is elnyeri a tetszéseteket.
Azt hiszem ennyi, és jövő héten minden elmaradásomat fogok rendezni (kezdve az utolsó fejezet megírásával, az új blog prológusával, és a levelek válaszolásával is!)

Még egyszer köszönök mindent!
Puszi, Tyra

Ui1.: Mostantól kedvencemmé avanzsálódott a fiúk új száma, a Little Things.
Ui2.: A fejezetben a dőlt betűs részekre kíváncsi vagyok, hogy szerintetek miért is különböztettem meg ezeket a többitől. Mit szeretnék ezekkel kiemelni egy-egy fiúnál szerintetek?
+ A szemszögeknél remélem érezhető lesz, hogy melyik karakterek kaptak lezárást, és melyikek nem.

 

2 nappal később…

Harry:
Sokszor érzi azt az ember, hogy egy bizonyos határ után, már nem történhet vele rosszabb. Tegnapelőtt én is ez gondoltam a börtönből való kijövetelemkor, azonban ezt az állítást ismét meg kellett cáfolnom, miután megtaláltam Zoé szerződésének felbontását. Tudtam, hogy volt valami Bobbie mögött, de egy pillanatra se fordult meg az a fejembe, hogy ilyenre bukkanok. Felháborodásom pedig nem is alaptalan.
S egyáltalán mikor akart szólni nekünk erről? Miért akar kilépni? Komolyan mondom, ha ennek az oka Louis, én nem fogom figyelembe venni, hogy Ő a legjobb barátom, ha köze van hozzá, s a kapcsolatukhoz, akkor Isten tudja mit fogok tenni. Nem is az, hogy abba marad a közös munka, de nélküle valami lezárul az életünkben, a One Direction nem lesz ugyanaz nélküle…
Valami félreértés lehet ez az egész! – győzködöm magam immár sokadszorra, s homlokomat tehetetlenül nyomom a hideg üvegnek. Az autó tovább zötykölődik alattunk, és egy kósza pillantást engedélyezek meg magamnak, hogy összenézhessek a mellettem ülő Niall-lel. Valamiért Őt duplán lesújtotta a hír, de valljuk be: végül is nem meglepő. Viszont, hogy két nap alatt alig szólal meg - legfeljebb amikor kérdezünk Tőle valamit -, elég feltűnő a viselkedése, hisz Tőle távol áll a némaság és a magába fordulás: hiperaktív és állandóan pörgős énével éles ellentéte a mostani önmagával. Az én keserűségem nem szembetűnő, hiszen van indokom erre: azért mélabús hangulatomhoz a Caroline-nal való szakításom is közrejátszik, miről még nem szívesen beszélek senkivel. Büszkeségem nem engedi. Viszont Niall-nek elvileg nem lenne oka ehhez, s félő, hogy a végén még lebuktatna minket. Pedig megbeszéltük négyszemközt, hogy nem mondjuk el Zoénak, hogy tudjuk a jövőbeli tervét, és Louis-nak se – ha netalán tán Ő se tudna a szándékáról, akkor ne mi közöljük már vele, hogy a barátnője kilép abból a világból, amit közösen, nagy nehézségek árán építettünk fel. Lehet, hogy nem a világ vége, s ha más vigaszunk nincs is, de nézhetjük úgy is, hogy ettől függetlenül mellettünk lesz továbbra is. Mégis bosszant a tudat, hogy egy ilyen fontos döntést nem vitatott meg velünk, vagy egyáltalán avatott be minket. Azonban ha Ő nem is, de én Liam-et és Zayn-t már annál inkább, mivel úgy hiszem joguk volt nekik is tudniuk erről, így tegnap óta már együtt játszhatjuk a megbántott szerepét, ami csak még inkább feltűnő jelenség, főleg a néma autótérben.
- Caray! – csattan fel ismét Zoé a vezetői ülés felől, s attól függetlenül, hogy nem tudom lefordítani a spanyol szót - a felől, hogy ez káromkodás, semmi kétségem sincs. Kissé jobbra dőlök a hirtelenjében történő, kormányon való balra rántás miatt, miközben újra meghallom – egyenlőre még - bandatársunk ízes nyelvtudását: - Vete a la mierda!
Jobb esetben ilyenkor szokta Liam lehordani Tündérkét a szavak használatáról, Zayn halálfélelmeit megosztani velünk Zoé vezetési stílusából kiindulva, Niall és Louis jót nevetni a volánnál ülő idegességén, én pedig csak élvezni az abszurdum társaságunkat. Mint mondtam, jobb esetben, de ez most sehogy se jó. Feszült és kérdésekkel teli, megbántott, csalódott és elkeseredett érzések keveréke kering közöttünk.
- Mindenkinek megjött a havi baja, hogy ilyen depisek vagytok? – kérdezi előrébb hajolva az ülésén Louis, tekintetét végig viszi a mellette ülőktől kezdve az éppen anyósülésről hátraforduló Liam-ig. Egy emberként rántjuk meg vállainkat, válasz gyanánt.
- Már engem is idegesít ez a csend – helyesel Zoé, és erősen rámarkol a sebváltóra, hogy még gyorsabb iramba mehessünk tovább. Zayn nem feltűnően jobban belesüpped az ülésébe, szolid mosolyt muszáj megeresztenem reakcióján, amivel egy időben Niall horkant fel Zoé kijelentésére.
- Mintha eddig olyan nyugodt lettél volna. – A szőke srác gúnyolódását már egyikőnk se bírja ki, s hangtalanul felnevetünk, míg a vezetőnk a tükrön keresztül jutalmazza meg a szőke srác észrevételét egy nyelv kiötléssel, de ajkai szegletében neki is ott lapul a mosoly.

A feszültség csökken, de a csend továbbra se pártol el tőlünk. A monoton zúgás az egyedüli, mely kíséri az autópályán haladó utunkat. A táj fukar, mégis mindenki azt nézi, bár valószínűleg a tudatukig már nem jut el az összkép: a gondolatok lekötnek minden figyelmet. S remélhetőleg ebből Zoé a kivétel.
- Mikor akartad elmondani? – csendül fel a némaság közepette egy kérdés, és pár másodperc kell, hogy rájöjjek: én voltam az, akinek száját elhagyta az előbbi tudakolás. Azonban nem lepődök meg magamtól, ahogy a többiek már annál inkább. Mindenki rám emeli tekintetét, saját világukból sikerült Őket kizökkentenem a hangommal, s egyszerre öt szempár is érdekesen méreget, hogy vajon kinek is címezhettem előbbi felszólalásomat. Válaszul magabiztosan belefúrom szemeimet a visszapillantó tükörben található kék íriszekbe, akiknek gazdája meghökken, mintha kissé lefagyna, majd azonnal rámered az előttünk egyenesen húzódó útra, csakhogy kerülje az én tekintetemet. Ez pedig minden kétségemet elűzi a felől, hogy netán hamis legyen az a szerződés felbontás. Türelmesen és kitartóan várom válaszát, ajkait idegesen tépázza a fogaival. Hezitál, és most Ő is kétségek között áll.
- Mióta tudjátok? – Kérdésre kérdés a felelet, a felismerés azonnal megcsap: viselkedése félelmetesen hasonlít az enyémhez. Bizonyára a két legjobb terelő címét mi kapnánk meg Zoéval. De hiába a próbálkozása, merengek el magamba, pontosan tudom, hogy hogyan kell reagálnom az ilyen helyzetekre, hiszen én is ilyen vagyok. Csak arra kell gondolnom, hogy fordított esetben nálam mi érné el a sikert. Sikert a köntörfalazás elkerülése érdekében.
- Személy szerint én tegnap óta – előz meg engem Zayn, s a hangjából csak úgy süt a sértettség. Tagadni se tagadhatná, mennyire nincs ínyére Zoé elhatározása, na meg az se, hogy Ő tudta meg ezt a legkésőbb - minden bizonnyal ez piszkálja az egóját. De most a kreol bőrű barátom dacossága a legkevesebb bajunk. És ezt Ő is beláthatná végre.
- Zoé, állj meg a legközelebbi pihenőnél – kérem határozottan, és magabiztosságomból lekövetkeztetheti, hogy nem szándékozok engedni teóriámból, miszerint ezt nem így kellene megbeszélnünk. Ennek a módja csak akkor helytálló, ha szemtől-szembe vitatjuk meg, hogy még véletlenül se térhessen ki a tekinteteink elől. Lelkiekben már rákészülök az újabb harcra, ültemben kiegyenesedek, hogy testtartásomból is erőt sugalljak, érzem, hogy állkapcsom is megfeszül.
- Rendben – sóhajtja beleegyezését Zoé. A könnyen szerzett diadalom miatt megrökönyödve nézem - a tükörnek hála - szépen ívelt arcát, s járomcsontját, lelkiismeretesen végigtanulmányozom vonásait, amit nem is olyan régen annyiszor megtettem. Szép profilját álarc fedi, ám kék szemei gyötrődéssel tele fénylenek. Gyötrődés, keserűség, de eltökéltség - s ezek engem is elbizonytalanítanak.

Niall:
Túl gyorsan történt minden, hogy felfogjam mindazt, ami történt velem. Sokszor felteszem magamnak azt a kérdést, hogy vajon azon buktam ki jobban, hogy Zoé kilép, vagy a felismerés következtében, miszerint a fenyegető levelek, melyeknek nagyrészt köze volt letört hangulatomhoz, azokat - immár hivatalosan is – a menedzserünk küldte. Kettős érzetem van az utóbbival kapcsolatban: kisebb megnyugvás és felháborodás. Ha a jó oldalát nézem, legalább lelkem megkönnyebbült annak a tudatában, hogy nem egy pszichopata követi napjaimat, azzal a céllal, hogy megtudja mit és hol csinálok. Csupán egy kegyetlen férfi áll ezek mögött, kinek kezében van felettünk nagyrészt az irányítás - mindenesetre négy hónapig biztosan. Rájöttem, hogy az elmúlt feszengéssel és félelemmel töltött heteket azért kellett átélnem, hogy egy ember nagyobb hasznot kapjon. Belőlünk, illetve belőlük. Mindez csak azért, hogy kilépjek a bandából. Néha elgondolkozok azon, hogy valóban léteznek-e ilyen személyek, s most sajnálatos módon meghamisítatlan választ kaptam erre: igen, léteznek.
Nehéz idők ezek; fejem fölött a gondok, problémák és a rossz érzések egyszerre csaptak össze. Kezdve a levelektől, Zoé szándékát követően és az újra felerősödött hiányérzetemig, a legjobb barátom után. Most rajtam a sor, hogy erős legyek, Zoé után én jövök. De mégis felmerül most egy kérdés…Talán Zoé is a sok megpróbáltatás miatt dönt úgy, ahogy dönt? S talán én is ilyen elhatározásra fogom adni fejemet? Megadjam-e azt az örömöt a rosszakaróimnak, hogy elfutamodok, vagy egyenes testtartással eléjük állva bírni a rám nehezedő terhet. Mindenekelőtt a legeslegnagyobb kérdés már csak az, hogy vajon én képes vagyok-e erre?

Zayn:
Az autó lehúzódik, a motor leáll, de senkise mozdul meg helyéről. A parkolóban rajtunk kívül nincs senki, a kialakított autó-pihenőt körülvevő mező is lélektelenül zöldell, egy-egy fa társaságában. Furcsa érzés fog el, vészjósló és hűvös szél csap meg az ablak mellett ülve. Fejembe csak egy gondolat cikázik: ha újra elindul a jármű, valaminek itt vége szakad. Egy hosszú korszak lezárul, s már egyikőnk se lesz az, aki volt. Helyesbítek: már egyikőnk se az, aki volt. Akadályok hadát léptük át közösen, minden egyes gát megugrása után azonban mi fokozatosan megváltoztunk, ám összetartásunk még így is szüntelen. Ennyi a mi kapaszkodónk, és ebbe meg is kell kapaszkodnunk. A barátságunknak köszönhetjük, hogy nem fordultunk ki még magunkból, hiszen mindnyájunknál meg volt és még van is az erre való hajlamunk.
Hat különböző ember, hat különböző út, hat különböző élet, mégis ezek egy történetet képeznek. Ezek vagyunk mi, ám a "mi" megnevezés más értelmet nyer Zoé nélkül. Vagy egyáltalán bárki nélkül is.
A csend kíméletlenül fúrja magát közénk, ahogy végig futok gondolatban az elmúlt időszakon. Mennyi mindent átéltünk, mennyi minden történt velünk, ez a nyolc hónap mozgalmasabb és eseménydúsabb volt, mint az előző másfél év. Leterhelő, de valahol üdítőül is hat annak a tudatában lenni, hogy kibírtuk mindezidáig. Döcögősen bár, de kibírtuk.
Hiszem – hinni akarok abban -, hogy továbbra is ki fogjuk bírni.
Aztán az emlékkockák sebesen végigpörögnek szemeim előtt, míg meg nem áll egynél.
Lena…
Torkom elszorul, s kiszáradni készül, lelkiismeretem újra felerősödik, mellkasom pedig összébb szorul a lányra gondolva, annak szőke hajára és mindig őszintén csillogó barna szemeire. Legnagyobb hibát vele követtem el, nem szabadott volna hagynom eldurvulni a helyzetet, hogy se a szívemre, se az eszemre nem hallgattam. Csupán az ostoba hitegetéseimben éltem, aminek hála megtörtént a legrosszabb: elvesztettem az esélyemet arra, hogy újra szerelmes legyek. Képes leszek-e vajon ezek után bízni önmagamba és saját ösztöneimben? Képes leszek-e vajon ezek után újra megnyílni más előtt? Egyáltalán képes lesz-e valaki, valaha is lerombolni azt a falat körülöttem, ami a csalódással érkezett?

Liam:
Végtagjaink önállóan kezdnek el dolgozni, automatikus mozdulattal veszik át felettünk az irányítást.
Egy ajtó bezárul.
Még egy, aztán még egy, s végül az utolsó is. A lábak megtorpannak a betonon, s csak most tűnik fel, hogy kisebb körbe állt meg a hat fős társaságunk. Az eddig erősen sugárzó Nap félénken elbújt egy nagyobb felhő mögé, a szél erősen körbetáncolja a testeink között lévő réseket. Hátborzongató a felállás; a környezet és a sok-sok felszínre törni akaró kérdések hada, melyeket egyenlőre harciasan magunkba folytjuk, csak még inkább kihangsúlyozzák azt a fejünk felett lebegő titulust, hogy ez egy meghatározó állomás. Mindannyian érezzük a felelősséget és a helyzet fontosságát, kár is lenne tagadni. Tudtuk mindannyian, hogy ez elkerülhetetlen, hiába is volt bármiféle önhitegetés. Talán abba bíztunk, hogy húzhatjuk még az idő ameddig csak tudjuk, s hogy nem ilyen hamar fog bekövetkezni, amit régebbre szántunk és terveztünk. Tekintetem végigjár a már sokszor látott, ismerős arcokon, jobbról balra haladva: Niall, Zayn, Zoé, Louis, Harry és végül én zárom a kört. Minden figyelem egységesen a velem szembe álló lányra tapad, a széllöketek fekete tincseivel játszanak, melyeket előszeretettel dobál hófehér arcába. Ő csak zavartalanul tűri, pulóvere ujját jobban ráhúzza kezeire, testtartása összébb zuhan, ahogy aztán tudatosul bennem: ajkai mozognak. A hang végre eljut hozzám is, tudatom könyörtelenül kezdi el értelmezni mondottjait, magyarázatát és ki nem mondott sajnálatát. A képek folyamatosan összerakódnak, valahol meg is értem döntését, valahol mélyen felemészt. Most látom meg először benne azt a nőt, akivel utoljára két éve találkoztunk. Határozottsága, eltökéltsége és ambiciózusa folyamatosan kísérte eddig is, folyamatosan jellemezte Őt, mégis most mutatkoznak meg a leginkább. Főként a kék szempárjából, melynek szívmelengető fénylését Danielle-éhoz tudnám hasonlítani, s a két lány története is megegyező lehet a céljaikkal kapcsolatban…

Louis:
Naiv és kényelmes voltam, hogy azt gondoltam, innentől kezdve minden rendben lesz. Az élet nem lehet ilyen könnyű, egyszerűen nem rá vallana, hisz szinte már kötelessége próbatételek elé állítania minket, embereket.
Magam sem tudom, hogy kire haragudjak jobban. Zoéra, mert ígérete ellenére most mégis feladta a küzdelmet, vagy magamra, mert úgy vettem minden szavát, mintha azok már végső és megrendíthetetlenek lennének. Tudom, hogy azt mondják fontos egy kapcsolatban a bizalom, ám nem mindegy, hogy pontos mi is a meghatározása a bizalomnak. Rosszul ítéltem meg a helyzetet - ez tény és való, hogy az én hibám. Megmásíthatatlannak gondoltam minden Zoéval kapcsolatos dolgot, jól tudván, hogy ez nem lehetséges. De mégis ki hibáztathat azért, mert én hinni akartam ebben? Egyedüli vétkem csupán az, hogy szeretem Őt, és Ő is engem. Legalább is hinni akarom, hogy szeret… Nehézségekkel értünk el oda, ahol most ketten vagyunk, előrelátóan külön világot alkottunk magunknak, most ezek mind semmivé válnak, mind értéktelenek már. A távolság lerombolja az összes falat. És még nem tudom, hogy mi a mi mentsvárunk. Ha egyáltalán van mentsvárunk…
Kérdések örvényébe került most mindenki, melybe kíméletlenül szippantja be Őket, Minket, Engem. A szemek elhomályosulnak a körülöttünk forgó világot látva. Miért? Mióta? Mikortól? Meddig?
S talán a legnagyobb kérdés mindközül az, hogy most ki az áldozat? – A motor újra felbőg alattunk, az autó pedig újra elindul…