Sok minden

Sziasztok!

Nem, mint mondtam, nem most jön a befejző fejezet, de mára is hoztam olvasni valót Nektek, de még azelőtt had koptassam tovább a billentyűzetet, hiszen sok mindent kell még ebbe a bejegyzésbe besűrítenem, de persze akit ez nem érdekel, az tekerjen le a noválla (féleséghez) nyugodtan.

Két héttel ezelőtt publikált, egy pályázatra írt novellám (ITT) eredményhírdetésére is sort került, és igazán boldog és büszke is vagyok a helyezésemre, hiszen első ilyen fajtájú történetemmel, ilyen jó eredményt értem el, a Don't wake me up nevű oldalon:

Köszönöm szépen MissMe! <3

 

Ráadásul egy újabb díjjal is gazdagodtam, amiért pedig Azy-nek vagyok hálás!

1. 10 dolog magadról.

2. Kell válaszolni a jelölő által tett 6 kérdésre!

3. Meg kell fogalmazni 6 kérdést, amire a te jelöltjeid kell válaszoljanak!
4. Meg kell jelölni 4 embert linkkel együtt! Nincs oda-vissza jelölés.

 

1. 10 dolog rólam... (juhééé...)
 - Most épp egy skandináv krimit olvasok.
 - Azon izgulok, hogy kapok-e Karácsonyra laptopot, vagy sem.
 - Ismerőseim szerint már van stílusom. (?)
 - Nővérem névnapi bulira ment, ezért tudok most írni.
 - Zsibbad a lábam.
 - 38-39-es lábam van.
 - Nem tudok mit írni már magamról.
 - Gyalog járok iskolába.
 - Nem találom a korcsolyámat.
 - A földön ülök.

2. Kérdések:
1. Mit szeretsz magadban a legjobban?Azt, hogy képes vagyok bármiről, bármennyi ideig beszélni.
2.Melyik testrészedet nem cserélnéd le semmi pénzért?
Szempilla-szem. Fenék.
3. Mit gondolsz a társkereső oldalakról?
Egézségükre!
4. Melyik a legostobább műsör, amit valaha láttál?
Japán műsor, címét nem tudom, de a nővéremmel gyakran nézzük vissza az adásokat, és annál ostobább nincs a világon!
5. Melyik nyelven beszélnél legszívesebben anyanyelvi szinten?
Angol, illetve japán.
6. Gondolkoztál már azon, hogy mi van a halál után?

Jepp.
 

3. - 4.
Ígérem a következő díjamnál - már ha lesz ilyen egyáltalán - meg fogok nevezni blogokat, de tényleg nem szoktam olvasni történeteket, egyszerűen nincs időm rájuk. De elkezdek keresni! Tényleg...

Még egyszer köszönöm a díjat!

És akkor jöjjön a novella...

Először is erről is had beszéljek egy kicsit...
Gondolom páran tudjátok, hogy volt egy "Twitter-háború" a napokban, amiben főként Zayn, illetve a The Wantedos Max játszott közre. Nem tudjuk az előzményeket, de az előbb említett közösségiportálon ment kettejük közt a vita, s miegymás(...), ami kicsit elszabadította a képzeleterőmet, vagyis magával ragadott a hév. Ugyanis már régebben kitaláltam egy történetet, amihez úgymond passzol egy kicsit ez az egész helyzet.
Leszeretném szögezni, hogy ez csak kitalálció, és nem támadni szeretném ezzel, se Max-ot, se a The Wanted-ot. Bocsánat a banda rajongóitól, akiket netalán ezzel a szösszenettel megsérteném, de rám jött az írás, és ez sült ki belőle.
Annyit még megemlítenék, hogy krimit olvasok, és mivel az új blogomba is szeretném belecsempészni a rajongásomat erről a műfajról, ezt a novellát gyakorlásnak nézzétek, sőt! *SPOILER* Tervezéseim szerint kell, hogy majd legyen egy ilyesmi jelenet is benne... Az "Egy lány a múltból" című történetemben.

Tényleg nem nagy szám, rövidke semmi, de gondoltam erre a hétre se hagylak Titeket olvasni való nélkül, s ha minden igaz, akkor még tudok jelentkezni valamelyik hétköznap is...

Be my hero
 

Szívem már a torkomban lüktetett, hangos zihálásom némileg eltompította a cipőm sarkának kopogását, amik egyre többször és erőteljesebben érintkeztek a már nedves betonnal. A sötét kíméletlenül vett körbe, s egyedül a járda túloldalán lévő villanyoszlop volt az én segítőm, mely halványan kirajzolta a menekülési utamat.
Menekültem, mert üldöztek. Menekültem, mert féltem. Menekültem, mert kellett. S mert nem volt más ötletem...
Elmémet makacsul lepte el a kétségbeesés köde, én pedig sehogy se tudtam, szabadulni tőle. Se a kétségbeeséstől, se az üldözőmtől, kinek öles lépteinek zaja azonnal megütötte a fülemet, miután a szórakozóhely hátsóbejáratának ajtaja csattanó robajjal szelte ketté a késői estét. Lábaim tiltakoztak a megnövekedett tempóra, ám én kitartóan futottam a kihalt utcában egyre beljebb és beljebb. Választottam inkább a fájdalmat, mintsem azt, hogy hozzám érjen. Józan tudata réges-régen elhagyta már őt, az alkohol jó munkát végzett – az én sajnálatomra.
Valahol legbelül éreztem, hogy egyszer valami ilyesmi lesz a böjtje a két fiú nézeteltérésének, pontosabban azt sejtettem, hogy rajtam fog csattani az ostor vége, hiszen a mögöttem loholó is tudta, hogy Neki én vagyok a gyengepontja. S bár ez hízelgő a számomra, akkor mégse tudtam ezt díjazni. A két fiú – fiatal férfi – csatájának kezdete régebbről visszavehető, s minél tovább húzták-vonták a másikat, annál biztosabb lettem abban, hogy egyszer rám is terelődni fog a másik figyelme.
- Hova szaladsz, kislány? – rántott vissza akadozó hangja a kegyetlen valóságba, mitől csak jobban feleszméltem a helyzet súlyosságára, és a lehetetlent megpróbálva, gyorsabban kezdtem szedni lábaimat. Az adrenalin káros hatásként lépett fel bennem, arcom zsibbadt a megfeszült állkapcsom miatt, a könnyeim pedig feltűnésmentesen szabadultak ki a helyükről.
Ez csak egy rossz vicc, mondogattam magamba hajthatatlanul, mialatt megtorpantam, és fátyolos tekintettel meredtem az előttem magasló falra.
Zsákutca.
Hol van ilyenkor a nagy és bátor hős, aki megment?
- Nocsak! Nincs hova futni? – tette fel az egyértelműre a kérdését, tengelyem körül a másodperc tört része alatt megpördültem, mozdulatomat a zihálásom kísérte. Szembe akartam kerülni vele.
Mellkasom fel- és leemelkedett, miközben ő előjött a sötétség árnyékából, diadalittas mosolyát megmutatva ezáltal nekem. S mialatt lassan rám emelte tekintetét, igyekeztem magamat győzködni arról, hogy ha nem esett volna rabul az alkohol fogsága alá, mindezeket nem tenné meg. Nem teheti meg!
Kezeim megremegtek, ahogy egyre közelebb jött hozzám. Minden egyes lépésénél éreztem a reményem elszállását is. Nem volt beszámítható, íriszei természetellenesen csillogtak, mialatt én megtörni látszottam. Hátam már teljesen hozzápréselődött a téglafalhoz, ujjaim görcsösen kapaszkodtak egy-egy kiálló darabba, elmém pedig csak a bekövetkezni látszó képeket vetítette le elém.
- Miért én? - találtam meg hangomat, s vonásaimat igyekeztem megacélozni, hogy bár beismerem: ki vagyok szolgáltatva a számára, legalább annyi örömet vegyek el tőle, hogy ne lássa a bennem dúló harcot.
- Mert szeret, mert szereted, és ezt Ő nem érdemli meg – válaszolt úgy, mintha ez magától értetődő lenne. Torkomban lévő keserű és száraz gombócot a harag azonnal szétszakította, s az se érdekelt, hogy alig egy méterre volt már csak tőlem; elszántan fúrtam tekintetemet az övéjébe, miközben arcomra kiült az undor és az ellenszenv keveréke, amit iránta éreztem.
- Ha csak irigy lennél, akkor nem szorítanál most a sarokba – mondtam eltökélten, ami után ajkaimat összepréseltem, és azt se bántam már, hogy fogaim csikorogva reagáltak állkapcsom még erősebb szorítására. Beválni látszott a tervem, miszerint ezzel kordába tudtam tartani a zokogásomra utaló jeleket.
- Én figyelmeztettem Őt: ha nem áll le, akkor fájdalmat fogok neki szerezni – emlékeztetett engem is korábbi üzenetével, amikor már véglegesen is megérkezett elém. Szemeit összeszűkítette, olyan vigyorát villantotta rám, amit eddig még sosem láttam tőle, s amitől egy pillanat alatt elérte, hogy még jobban félni kezdjek. Térdeim önálló életet élve kezdtek el remegni, mialatt cseppet sem finomkodva megragadta a tarkómat, hogy ezzel is éreztethesse, ki is áll az erő-ranglétrán. Kétségtelenül ő.
- Engedj el, Max! – Szinte üvöltöttem, bár inkább hangzott kétségbeesett vinnyogásnak, mint határozott kiáltásnak. Vállait jobban szétfeszítette, ezzel is megmutatva, hogy ő magaslik most felém, és nem fordítva, így nincs arra jogom, hogy én szabjam meg a feltételeket, avagy a játékszabályokat.
- Ne sipákolj már! – mordult rám, s úgy tűnt öröme elveszni látszott a kettősünk harcában. Mintha éles hangszínem egy fokkal kijózanította volna a bandatagot. Egy pillanatra megengedtem magamnak azt, hogy figyeljem, ahogy a ránk halványan szűrődő fény megcsillanjon tar fején.
- Ha ez kiderül – mert ki fog -, akkor búcsút inthetsz a karrierednek. – Érveltem tovább, majd csak magamba jegyeztem meg gúnyos beszólásomat, miszerint: „Ha egyáltalán van ilyened…” Hisz' annyira még nekem sem ment el az eszem, hogy tovább provokáljam őt.
- Idegesít ez a Malik gyerek, téged nem? – Ügyet se vetett az előbbi megnyilvánulásomra, testével - ha lehetséges -, még inkább rászorított a nyirkos falnak, éreztem, hogy a rücskök előszeretettel vájják fel a hátamat. Végérvényesen is feladtam a küzdelmet, testtartásom előreesett, és már leplezni se bírtam a sírásomat. Szemhéjamat erőteljesen összezárva hagytam, hátha ezzel elkerülhetek innen, jó messzire tőle, jó messzire a valóságtól. A végként tituláltam be azt a hosszú pillanatot, mikor arcomon egyre közelebb éreztem alkoholtó bűzlő leheletét.
- Lin! Linette! – Nevem kiáltása visszahúzott az eddig erősen kapaszkodott képzeletemből, szemeim kipattantak, és egy újabb könnyáradattal lélegezhettem fel. Az Ő hangja felüdülésként ért, felszabadított, s mikor végre Max is rájött az újabb személy felbukkanására és ellépett tőlem; erőtlenül csúsztam le a földre. Szívem még mindig hevesen dobogott, elhidegült végtagjaimban az erek már-már fájdalmasan lüktettek.  Kisebb sokként kapva csak annyit voltam képes felfogni, hogy széles vállai, s a magas testének alakja körül a fény átszűrődése kihangsúlyozta adottságait, fekete haja szinte beleolvadt az esti sötétségbe. Figyeltem a két férfi mozgását, fülem csengett, s beszédük, már-már kiabálásuk olyan volt, mintha távolról szólaltak volna meg, és csak arra eszméltem fel igazán, hogy Max leesett mellém, miközben reflexszerűen kapott vérző szájához. Kábultan vezettem fel tekintetemet az elém álló férfira, ki biztonságot nyújtó karjait magam köré zárta, és egy könnyed mozdulattal felkapott magához. Azt hittem egy pillanatra, hogy repülök.
Arcomat belefúrtam mellkasába, megállíthatatlannak tűnő könnyeimet pulóvere szívélyesen fogadta magába, s jellegzetes illatát kétségbeesetten lélegeztem be, növelve ezzel is a biztonságérzetemet. Mialatt ölében vitt, nem mondott semmit se a megmentőm, csak némán és dühösen szedte lábait...

Kicsit még mindig remegve feküdtem a meleg ágyban, a takarót görcsösen szorongatva türtőztettem magamat, nehogy kibukjon még egy könnycsepp, amivel egy lavinát gerjesztett volna. Üveges tekintettel bámultam begörbített hátára, s alaposan tanulmányoztam a térdeire könyökölt karjait, amiket különbféle tetoválások díszítettek, majd a lehajtott fejét, amit ezek tartottak meg.
A szoba némasága már fojtogatott.

- Sajnálom – nyögte ki végül, kitudja mennyi szótlanság után, alig hallhatóan, s őszinte barna szempárját félve emelte rám. Csak úgy sütött belőle a megbánás, és a harag is, ami már nem az én személyem iránt keletkezett. Lassan közelebb csúszott hozzám, hatalmas tenyerét óvatosan rásimította az arcszélemhez, szemeimet megkönnyebbülten hunytam le érintésére. Hüvelykujja lassú ritmusban, lágyan, és épphogy csak érzékelhetően cirógatta a bőrömet. Homlokát nekitámasztotta az enyémnek, mialatt másik kezével kikutatta a pokróc alatt melegedő kézfejemet, s majd annak megtalálásával összekulcsolta ujjainkat. Ezek azok a dolgok, amikre nekem szükségem volt, s hálás voltam, hogy nem beszélt, nem említette fel semmit sem.
Óvatos csókot nyomott ajkaimra, amiből minden érzelmét és sajnálatát ki tudtam venni.
Végül Ő is bebújt a takaró alá, mellkasára vont, hallgathattam dallamos szívverését. S miközben nyugtatóul a hajamat kezdte el simogatni, halk és tiszta dúdolása egyre inkább kiűzte belőlem a rosszat, egyre inkább elrepített minket egy másik világba.
 - Te vagy az én hősöm, Zayn...